2017. december 30., szombat

8. fejezet

Szeptember 19., csütörtök

Angolon Richter figyelmeztet minket, hogy holnapra várja a fogalmazásainkat a nyarunkról. Klassz! Általában az ilyen fogalmazós dolgokon hamar túl szoktam lenni, de… de most még azt sem tudom, hogy mit írjak bele. Ráadásul holnap írunk matekból… még jó, hogy holnap van utoljára suli, utána jön két nap pihenés.
Kémián Müller kapásból két embert feleltet: Mattet és Maxot. Egyikük sem remekel túl jól. Matt hatost kap, míg Max ötöst. 
Amíg Matt a helyére megy, megpróbálom elkapni a pillantását, de ő csak merőn néz maga elé. 
Az irodalom eseménytelenül telik, ami után tesi jön. Remélem, hogy ma is futással kezdjük az órát, mert legalább egy kicsit ki tudnék kapcsolni.
Átöltözünk, majd bemegyünk a tesi terembe.
Mel meglengeti előttem a kezét, mire ránézek.
- Föld hívja Alexet! Azt kérdeztem, hogy most is versenyzünk-e.
- Most egyedül futnék, ha nem gond. – felelem neki homlokráncolva.
- Oh, oké. 
- Nem baj?
- Ugyan! Néha nekem is úgy tele van a fejem mindenfélével, hogy olyankor szeretek egyedül futni. Vagyis… már amennyire ezt meg lehet csinálni egy tesi órán.
- Köszi. 
Elmosolyodom, mire Mel megölel.
- Barátnők vagyunk, nem?
- De igen.
Mel elégedett mosolyt villant, majd közelebb megyünk a tanárhoz, mert elméletileg már megy az óra…
Nem csalódtam Lehmannban: a mai órát is futással nyitjuk, természetesen odakint. 
- Szerintem még térdig érő hóban is odakint fogunk futni. – puffog mellettem An.
- Gondolod?
- Lehmanntól kitelik. – kapcsolódik a megkezdett beszélgetésünkbe Mel – Az a szerencséje, hogy jó pasi…
Összenézünk Annel, majd mindketten oldalba lökjük Melt, amikor kiérünk az udvarra.
Lehmann belefúj a sípjába, úgyhogy mindenki megkezdi a köreit.
Eleinte lassan futok, de ahogy eszembe jut az angol fogalmazás, a pokoli nyaram, anyu betegsége, majd halála, lényegesen gyorsabb tempóra kapcsolok. Szeretnék elfutni a gondok elől, de tudom, hogy nem lehet. Jo szerint ezt magamban kell lerendeznem, de… mi van, ha nem megy? Mihez kezdek akkor?
Csak akkor szakadok ki a kusza gondolataimból, amikor megpillantom magam mellett Mattet. Ő is elég gyors tempót diktál, de tartom vele a lépést.
Végül szinte egyszerre fejezzük be a feladatot. Lehmann elégedetten bólint egyet, majd int, hogy pihenjünk.
Felülök az egyik pad támlájára és a fejemet a térdemre hajtom. Levegőre van szükségem. Komolyan, ha nem kapok néhány másodpercen belül normálisan levegőt, nekem végem. Azt hiszem, hogy egy kicsit túlhajtottam magam, de annyi előnye azért van, hogy nem agyalok semmin. Totál üres a fejem.
Matt a pad másik felére ül. Hátraveti a fejét, becsukja a szemét és mélyeket lélegzik. Láthatóan őt is kikészítette a gyors iramú futásunk.
Összerezzenek, amikor váratlanul kinyitja a szemét és egyenesen rám néz. Eléggé hülye egy helyzet… észrevette, hogy gyakorlatilag figyelem, de mi a fenét mondhatnék neki, főleg a tegnap délutáni kis műsora után?
Nem sokáig kell törnöm ezen a fejemet, mert Matt egészen egyszerűen újra becsukja a szemét és ismét az ég felé fordítja a fejét, úgyhogy ebből egyértelműen leesik az, hogy nem igazán akar velem társalogni.
Időközben a többiek is végeznek a körökkel, ezért csatlakozunk hozzájuk és az óra folytatódik tovább…
Óra végén Lehmann magához hív.
- Sportolsz valamit?
- Csak futni szoktam… 
- Egész jól megy.
- Köszönöm.
- Nem sokan tudják tartani az iramot Matt-tel.
Nem válaszolok semmit, mert hát mit is válaszolhatnék? Új vagyok még itt, úgyhogy nem tudom, hogy ki miben jó.
- Na jó, menj öltözni.
Bólintok, elköszönök a tanártól, majd besietek az öltözőbe.
Az ebédlőben az ablak melletti asztalunk foglalt, ezért az ebédlő túlsó felén telepedünk le, ahol több asztal van összetolva egy sorba. Az osztályunkból többen is jó helynek tarthatják ezt, mert ők is az asztalsorhoz jönnek, hozzánk. Egyedül Jan, Rina és Lia nincs itt.
- Mit akart Lehmann? – kérdezi mellettem Mel.
Elmesélem neki azt, amit a tanárral beszéltem. Mivel az asztalok össze vannak tolva, a többiek is hallják, amit mondok, így természetesen Ralph is, akinek mindig hozzá kell szólnia a beszélgetéseinkhez.
- Ez mondjuk igaz. – mondja, majd Mattre vigyorog – Lassulsz, Matty fiú.
- Az új csajnak is lehet szerencséje, nem? – kérdezi Ralphtól, de közben engem néz.
- Én ezt nem mondanám szerencsének. – vágok neki vissza kissé epésen.
- Most nem vagyok jó formában, de máskor simán lehagylak. – mondja gúnyosan.
- Igazán?
- Igen. Bármikor.
- Bármikor? – kérdezek vissza egy gúnyos mosoly mellett – Akkor ma miért is nem hagytál le?
Ralph összepacsizik Leonnal és Maxszal. Láthatóan neki nagyon tetszik a műsor – nekem annál kevésbé.
Feltehetően Matt is kivételesen egyetért velem, mert nem mond semmit, hanem csak feláll a tálcájával együtt és elmegy az asztalunktól.
Ami azt illeti, nekem is elment az étvágyam, úgyhogy váltok még néhány szót a lányokkal, majd én is elhagyom az ebédlőt.
Az énekóra egész jól telt. Mint megtudtam, néhány embernek tök jó hangja van. Az énekórákban azt szeretem, hogy nem nagyon kell megerőltetnünk magunkat, ráadásul szeretek énekelni… igaz, hogy erről senki sem tud. Na jó, valójában Jo tud arról, hogy szeretem a zenét, mert tavaly karácsonyra kaptam tőle egy vadonatúj gitárt, de énekelni még ő sem hallott. Általában akkor szoktam zenélgetni, ha ő nincs itthon, mert nem igazán szeretem a közönséget. Azt hiszem, hogy egy „kicsit” lámpalázas vagyok.
Christina emlékeztet minket a mai drámaszakkörre. Amikor kimegy a teremből, An azonnal hátrafordul.
- Ugye eljössz?
Egy pillanatra lehunyom a szememet. A francba! Elfelejtettem! Ma délutánra beszéltem meg Leonnal a korrepetálást és ma lesz a drámaszakkör is.
- Az a helyzet, hogy… délután Leon segít matekból, úgyhogy nem hiszem, hogy…
- Oké, semmi gond. Majd máskor.
- Biztos?
- Persze. – elmosolyodik – Este felhívlak és majd mesélek, hogy milyen volt.
- Rendben.
Hiába, mindig jó, ha az embernek jó fej barátai vannak…
Földrajzon nem volt semmi említésre méltó, törin viszont megtudtuk, hogy hétfőn dolgozatot írunk. Könyörgöm, alig kezdődött el a tanév! Minek íratnak ennyi dolgozatot velünk? Nem igaz, hogy nem elég nekik ez a több hónapnyi iskolaidő…
Órák után még pakolok, amikor Leon megáll a padom mellett.
- Ma délután akkor ráérsz?
- Igen. Neked mikor jó?
- Az egész délutánom szabad. – mondja kisfiús vigyorral az arcán.
Elmosolyodom.
- Annyi ideig azért csak nem fog tartani…
- Attól függ, hogy mennyire tanulsz gyorsan, Pisti.
Finoman vállon csapom, mire felnevet.
- Oké, ezt megérdemeltem.
- Mondjuk… ha így folytatod, legalább mindig lesz okom arra, hogy a segítségedet kérjem. – mondom töprengve.
A vigyora félszeg, de roppant helyes mosollyá változik.
- Bármikor. 
Leont nézem, de a szemem sarkából azért látom, hogy Matt szinte elviharzik a teremből, de… őszintén szólva, most nem érdekel. 
Hiszen itt áll előttem a világ leghelyesebb mosolyú sráca…


- Tehát… - Leon beleír a füzetembe – Így jön ki az „x”.
Tétován bólogatok és próbálok értelmes fejet vágni.
- Érted? – kérdezi kedvesen mosolyogva.
- Persze. – vágom rá gyorsan.
Talán túl gyorsan is, mert Leon felkapja a fejét.
- Szóval még mindig kínai. – állapítja meg elvigyorodva.
- Nem. – kétkedő tekintetét látva felsóhajtok – Csak túl sok minden jár most a fejemben…
- Például?
- Az angol fogalmazás.
- A nyárról? 
- Igen.
Kedvesen rám mosolyog.
- Az angol se megy? 
- Nem erről van szó… - felsóhajtok.
- Akarsz róla beszélni?
Leon csokoládébarna szemébe nézek, ami biztatást sugároz felém, ezért úgy döntök, hogy beavatom.
Persze ez nem olyan nagy dolog, de… ilyenről azért nem szívesen beszélek, hiszen ez végső soron magánügy, de úgy érzem, hogy Leonban megbízhatok és nem fogom ezt visszahallani sehonnan, így elmesélem neki a történetemet: anyu betegségét, majd azt, hogy elment… aztán a költözést. A végén azért megemlítem neki azt is, hogy azért a költözködésben van jó dolog is, mert új barátaim lettek és a gimit is egész megkedveltem.
Leon figyelmesen hallgat, amikor pedig a barát részhez érek, elmosolyodik.
- Remélem, azért én is ott vagyok azon a bizonyos barátlistádon. 
- Persze. A harmadik helyen.
Meglepetten pislog rám.
- Csak harmadik vagyok?
- Hát… An és Mel van az első két helyen, úgyhogy igen. Neked a harmadik hely marad.
- Na szép! Én meg mit töröm itt magam, hogy jó jegyed kapjál matekból… - mondja tettetett duzzogással.
- Lányoké az elsőbbség, nem?
- Igaz.
Hosszasan néz a szemembe, amitől egy épkézláb mondat sem jut az eszembe. Valahogy kikapcsoltam…
Nyílik a bejárati ajtó, mire elfordulok Leontól. Jo mosolyogva köszön nekünk, bemutatom őket egymásnak, majd felhívom Leont a szobámba, hogy ne zavarjuk Jot. Eddig ugyanis a nappaliban tanultunk, de most, hogy Jo itthon van, tudom, hogy még dolgozni fog és a dolgozószobája a nappali mellett van, szóval áthallatszódna hozzá a beszélgetésünk és tudom, hogy „hangzavarban” nem tud dolgozni.
Leon bólint, majd felmegyünk az emeletre. Lerakjuk a cuccainkat, majd néhány párna társaságában letelepszünk a földre. 
- Ez a tiéd? – kérdezi a sarokban álló gitáromra mutatva.
- Igen. – zavaromban lesütöm a szememet.
- Tudsz is játszani rajta?
- Egy kicsit. 
Szándékosan nem mondom meg neki az igazat, mert én magam nem gondolom úgy, hogy annyira jó lennék…
Szemmel láthatóan Leon nem hisz nekem, mert felhúzott szemöldökkel a gitárhoz lép, leveszi a tartóról és leül mellém. 
- Te tudsz rajta játszani?
Mielőtt válaszolna, végigfuttatja az ujjait a húrokon.
- Egy kicsit. – ismétli az én válaszomat.
- Ugyan. Már a fogásból is látom, hogy nem először van gitár a kezedben… – kezdek el vele vitatkozni, de félbeszakít, amikor is átadja nekem a gitáromat.
Kérdőn pislogok rá, mire felsóhajt.
- Mutass valamit!
- De én…
- Lex.
Olyan lágyan ejti ki a nevemet, hogy szinte automatikusan lejátszok néhány akkordot, közben pedig végig a szemébe nézek. A különösen meleg hangja, a féloldalas mosolya és a biztató tekintete elűzte a félénkségemet és a vitához való kedvemet.
- Hát… Ennyi elég vagy játsszak mást is? – kérdezem a kis játékom végén.
-  Már a fogásból is láttam, hogy nem először van gitár a kezedben. – megint az én egyik mondatomat ismétli meg.
- Mintha ezt már hallottam volna valahol. – jegyzem meg felhúzott szemöldökkel.
- Jól játszol. – mondja teljesen őszintén.
- Köszönöm. – motyogom zavartan.
- Ha gondolod, mutathatok egy-két dolgot. – veti fel mosolyogva – Feltéve, ha nem ismered már őket.
- Jól hangzik.
Egymásra mosolygunk, majd lesütöm a pillantásomat és felteszem a gitáromat az ágyamra.
- Akkor… elmagyarázod még egyszer a matekot? 
Nagyokat pislogok rá, mire felnevet.
- Neked nem lehet nem-et mondani.
A füzemért nyúl és újra elkezdi magyarázni az egyenletet. Közelebb hajolok hozzá, hogy jobban lássam, amit mutogat. Az orromat megcsapja férfias illata és amikor magához veszi a tankönyvet, a válla az enyémhez ér.
Felém fordítja a fejét és mélyen a szemembe néz. 
- Lex… – mondja halkan és közelebb hajol hozzám.
- Igen? – kérdezem már-már suttogva.
- Odaadnád a munkafüzetet? – elvigyorodik, mire megint kap egyet a vállára.
- Szenya vagy.
- Most miért? Ha nem sikerül a dogád, én leszek a hibás és akkor nem jöhetek át többször hozzád. – válaszolja teljesen őszintén.
- Szóval… át akarsz jönni máskor is?
- Ha áthívsz… – mondja megjátszott közönnyel, de a szemében látom, hogy igenis érdekli a válaszom.
- Tudtommal lógsz egy-két gitárleckével. 
Megrebegtetem a szempillámat, mire felröhög. 
- Ez igaz. 
- Egyébként… akkor jössz át, amikor akarsz, csak írj előtte.
- Észben tartom.
Kiveszem a kezéből a füzetemet, hogy elszakadjak a meleg tekintetétől.
- Tehát… mi is van azzal az „x”-szel?


Leon vacsoraidőben hazamegy. Bekapok néhány falatot, egy kicsit beszélgetek Joval, utána pedig An felhív, így meghallgatom az élménybeszámolóját a drámaszakkörről, majd megyek is vissza a szobámba, hogy nekiálljak az angol fogalmazásomnak.
Most, hogy gyakorlatilag Leonnal töltöttem az egész délutánomat és a tanuláson kívül beszélgettünk is, lényegesen könnyebb szívvel kezdem el írni a nyári élményeimet.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése