Szeptember 12., csütörtök
Idegesen dobolok az ujjaimmal a konyhapulton. Percenként nézek rá a telefonomra és szinte szuggerálom a nagybátyámat arra, hogy minél előbb elkészüljön. Tény, hogy néha bolondos és elfelejt bizonyos dolgokat, de legalább ma megerőltethetné magát egy kicsit.
Ma van ugyanis az első napom az új sulimban és ezért megígérte, hogy ma kocsival elvisz. Az út kocsival a suliig negyed óra, busszal meg kb. kétszer ennyi, úgyhogy mehetnék akár busszal is, de felajánlotta, hogy bevisz, amit én örömmel fogadtam el. Amúgy se tudom még annyira, hogy pontosan merre is kell menni.
- Na, mehetünk?
Bólintok, közben pedig az órámra pillantok: mindjárt negyed nyolc van.
Jo kinyitja előttem a bejárati ajtót. Felkapom a székről a táskám és kimegyek. Odakint elkapja a karom.
- Még nem is mondtam, de… jól nézel ki.
- Ó, köszi.
Halványan elmosolyodom. Hát, azt azért nem hinném, hogy jól nézek ki, de Jo – lévén, hogy a rokonom – igencsak elfogult velem. Gyors pillantással végigmérem magam: Converse cipő, farmer, fehér póló, piros, rövid kabát - azért már ősz van, ráadásul be is borult az ég – és a fekete táskám... na meg a szokásos magas lófarokba kötött szőke tincseim és némi smink.
Beszállunk a kocsiba. Az úton egyikünk sem szólal meg. Én túlságosan el vagyok foglalva azzal, hogy vajon mit szólnak majd hozzám a többiek, Jo meg szerintem még álmos.
A suli előtt megáll, én pedig dobogó szívvel olvasom el az iskola nevét: Albert Einstein Gimnázium. Tekintetem az iskola felé igyekvő diáktömeg felé irányul. Úgy tűnik, most még mindenki jókedvű, kérdés, hogy a mostani lelkesedésük meddig tart ki.
Jo felé fordulok.
- Akkor én most megyek.
- Oké.
Kinyitom az ajtót és gyorsan nyomok egy puszit az arcára, mire elmosolyodik.
- Ne felejts el szólni az osztályfőnöködnek!
Gyorsan kipattanok a kocsiból és becsapom az ajtót. A nyitott ablakon át azért még visszaszólok neki.
- Nem fogok, nyugi. – mondom, közben pedig az ég felé nézzek. Néha előtör Joból a szülői szerep és ilyekor rosszabb, mint bármelyik másik szülő.
Elköszönünk egymástól, majd bemegyek az iskolába.
Amint beérek, rögtön a portáshoz megyek és megkérdezem, hogy merre találhatom meg az osztályfőnökömet. A választ hümmögve veszem tudomásul. Tehát: első emelet, jobbra, a folyosó végén.
Sietősen felmegyek és megtorpanok az ajtó előtt. Az ajtón lévő kis névtáblán ez áll: dr. Monika Stein - igazgatónő.
Egy pillanatra elbizonytalanodom. Talán a portás rossz ajtót mondott? Nem, az nem lehet, hiszen megmondtam neki Stein nevét. Akkor talán… talán én néztem félre a nevet? Biztosan nem. Nyilván a diri egyben az osztályfőnököm is. Máshol is szokott így lenni.
A töprengésemet az iskola csengője szakítja félbe. Mivel most már nincs semmi veszítenivalóm, bekopogok.
Nem kell sokat várnom, mert kis idő múlva kinyílik az ajtó és egy kedvesnek tűnő, idősebb nő nyit ajtót.
- Igen? Miben segíthetek?
A hangja alapján kedvesnek tűnik, remélem, hogy nem csal az első megérzésem vele kapcsolatban. Szinte rögtön szimpatikusnak találom.
- Alexandra Kiehling vagyok… az… az új diák.
- Á, igen. Már vártunk. Foglalj helyet!
Az asztala előtt álló székre mutat. Leülök és lerakom a táskám a földre, magam mellé.
Néhány papírt tesz elém.
- Ezeket alá kellene írnod. – a papírok mellé egy kisebb füzet és egy darab papír is az asztalra kerül – Ez a házirend, ez pedig a szekrényed zárkombinációja. A többit majd ma, az osztályfőnöki órákon megbeszéljük vagy ha bármilyen kérdésed van, hozzám bátran fordulhatsz. Rendben?
- Igen és köszönöm.
Gyorsan aláírom a papírokat és visszaadom őket a leendő osztályfőnökömnek, aki elégedetten bólint egyet.
- Ezzel meg is volnánk. Gyere, ne várassuk tovább az osztályt!
Követem Frau dr. Steint az osztály felé. A tantermünk itt van az első emeleten, csak éppen a folyosó túloldalán. Az osztályfőnök kinyitja előttem az ajtót.
- Menj csak nyugodtan.
Bólintok. Veszek egy mély levegőt, majd belépek a terembe, mire a teremben lévő összes tekintet rám szegeződik. Zavaromban lesütöm a szemem és inkább visszapillantok Frau dr. Steinra. Ő kedvesen mosolyog rám. Követi a példámat és bejön az osztályba, majd leül a tanári asztalhoz. Én, mintha gyökeret vert volna a lábam, nem mozdulok. A hangjára viszont felemelem a fejem.
- Figyelem! Ő az új osztálytársatok, Alexandra Kiehling. Értékelném, ha segítenétek neki minél előbb beilleszkedni.
A kedves szavaitól szinte meghatódva nézek rá.
- Ülj le! Ott van egy üres pad.
Nem nézek senkire, csak gyorsan leülök az egyszemélyes padba, amiben mindenki ül. Kiveszek a táskámból egy füzetet meg tollat és várakozóan pillantok az osztályfőnökre. Próbálok csak a tanárra figyelni, de hallom, ahogy a hátam mögött susmusolnak, ez pedig eléggé idegesítő. Úgy érzem magam, mintha egy kirakati baba lennék. Hát igen, most én vagyok a friss hús.
Nagyot sóhajtva erőt veszek magamon és megpróbálom kizárni a sustorgók hangját.
- Tehát akkor… talán kezdjük a névsorral! – szólal meg az osztályfőnök – Albrecht, Jan?
Egy szemüveges srác félénken felteszi a kezét.
- Itt vagyok.
- Senki sem kérdezte. – röhög fel hátul egy srác.
- Ralph, megkérhetnélek arra, hogy ne zavard meg az órát a megjegyzéseiddel?
- De nem is tanulunk, tanárnő!
- Miért? Szeretnél?
Néhány srác kiröhögi Ralphot, majd Frau dr. Stein folytatja a névsort.
- Baumann, Lara?
Hátul fellendül egy kéz, mire a tanárnő bólint.
- Beck, Oliver?
- Jelen. – mondja a középső padsor legelején ülő, kissé kócos hajú srác.
- Friedrich, Anna?
Az előttem ülő lány felemeli a kezét, mire érkezik egy újabb beszólás hátulról.
- Tanárnő, nem csinálhatnánk valami mást?
- Matthias, gyakorlatilag még el sem kezdődött a tanév, de ti már nem bírtok magatokkal. – jegyzi meg rosszallóan.
- Még nem kezdődött el? Akkor minek vagyunk itt? – kérdezi tettetett csodálkozással, majd röhögve összepacsizik Ralph-fal.
A tanárnő fáradtan sóhajt egyet.
- Ma csak négy osztályfőnöki óránk lesz, úgyhogy bírjátok ki! – mondja ellentmondást nem tűrő hangon, de azért mégis valahogy kedvesen, majd elkezdi lediktálni a tanév menetét.
Egészen addig folyamatosan jegyzetelek, amíg valaki meg nem bök hátulról. Kíváncsian hátrafordulok…
…és szembetalálom magam egy csokoládébarna szempárral.
Egy pillanat alatt kiszárad a szám és hirtelen azt sem tudom, hogy hol vagyok. Meg kell hagyni, a mögöttem ülő srác – Leonard (mindenki Leonak hívja, de a külseje alapján inkább Leonnak szólítanám) – nagyon helyes! A barna szempár mellé barna haj, izmos vállak és egy irtó cuki mosoly is társul.
- Tudnál adni egy tollat? – kérdezi tőlem mosolyogva.
Azt meg sem kérdezem tőle, hogy mivel írt eddig, mert a tanárnő már így is lediktált egy csomó mindent, de… őszintén szólva nem is érdekel.
- Persze. – nyögöm ki nagy nehezen, majd egészen egyszerűen odaadom neki a kezemben lévő tollat.
Megköszöni, majd nekiáll jegyzetelni, én pedig visszafordulok és a táblát lesve megpróbálom kitalálni azt, hogy most éppen hol is tartunk...
Mivel ez az első nap, csak négy osztályfőnöki óra volt és már mehetünk is haza.
Épp a táskámba pakolom el a cuccaimat, amikor árnyék vetül a padomra, majd nem sokra rá a tollam is rákerül.
- Köszi. – mondja azzal a helyes mosolyával, majd megrántja a vállán a táskáját és elindul a többiek után.
- Nincs mit. – motyogom magam elé, majd összepakolok és én is elhagyom az iskola épületét.
A suli elé érve körbenézek. Fogalmam sincs, hogy miért, talán megszokásból. Egy valamire azért jó volt ez az ösztönös mozdulat: egy lány – azt hiszem, Anna – jön ide hozzám.
Kíváncsian nézek rá, mert nem tudom, hogy mit szeretne tőlem.
- Ööö… merre mész?
A buszmegálló felé mutatok, mire bólint egyet.
- Én is busszal megyek. Nincs kedved… együtt menni?
- De, persze.
Habozás nélkül beleegyezek, mert az úton legalább tudunk egy kicsit beszélgetni és ma még nem igazán volt alkalmam senkivel sem dumálni, leszámítva persze Leont, de ő vele sem beszélgettem igazán, szóval… örülök annak, hogy Anna csatlakozott hozzám.
A buszon, sőt, még utána a faluban is beszélgetünk hazáig, mert, mint kiderült, Anna csak három házzal lakik arrébb tőlünk, így, mielőtt elválunk egymástól, megbeszéljük azt is, hogy holnap reggel együtt megyünk suliba.
Jo csak estefelé téved haza, mert ma is sokáig dolgozott. Vacsora közben elmesélem neki mindazt, ami ma történt velem, de Leonról nem teszek említést… a végén még félreértené.
- Tehát akkor sikeresen túlélted az első napot. – állapítja meg mosolyogva.
- Így is mondhatjuk.
Mondjuk egy nap után még nem érzem magam teljes értékű tagnak, de igyekezni fogok, hogy minél előbb befogadjanak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése