Szeptember 11., szerda
Végigsimítok a fényképen, ami anyát ábrázolja, majd visszateszem a helyére, az íróasztalomra.
Felállok és elkezdek mászkálni a szobámban. Újabban rákaptam erre, bár gyanítom, hogy ez nem a legjobb feszültség-levezető megoldás, de egyelőre beérem ezzel is.
Hirtelen megtorpanok és a kezembe temetem az arcomat.
Hogyan fogom ezt kibírni?!
Kopogás hallatszik az ajtómon, mire felkapom a fejemet.
Jo bejön a szobámba, majd egy sajnálkozó tekintet társaságában magához ölel.
Szerintem pontosan látja rajtam, hogy milyen pocsék hangulatban vagyok, mert általában csak olyankor szokott ölelgetni. Én ezt persze egyáltalán nem bánom. Jó érzés az, hogy törődik velem, ráadásul nem mond nekem olyan baromságokat, hogy „idővel jobb lesz” meg „próbálj meg másra gondolni”. Épp eleget hallgattam már ezt a temetés előtt, alatt és után, úgyhogy köszönöm szépen, de elegem van ezekből a tanácsokból.
Jo kissé elhúzódik tőlem, de csak annyira, hogy a szemembe nézhessen.
- Mit szólnál egy kis forró csokihoz? – kérdezi kedvesen mosolyogva.
Az ölelés mellett a másik, amit úgymond „bevezettünk”, az a forró csokizás. Nagyon jó figyelemelterelő és finom is.
Bólintok és egy halvány mosolyt erőltetek az arcomra.
- Jöhet.
Ad egy puszit a homlokomra, majd elenged és lemegy a konyhába.
Egy utolsó pillantást vetek anya fényképére, majd Jo után megyek.
Este nagy sóhajok közepette nézegetem az új sulim honlapját, hogy legalább egy kicsit is tájékozott legyek azzal kapcsolatban, hogy holnaptól hová is fogok járni.
Még mindig hihetetlen, hogy otthagytam az eddigi életemet és ideköltöztem a nagybátyámhoz, aki ráadásul egy kis faluban él. Már hónapok óta élek itt vele, mégsem tudtam megszokni ezt a szokatlan csendet. Gondolom, másnak is furcsa lenne ez a hirtelen váltás, különösen, ha a fővárosból jött, akárcsak én.
Félreértés ne essék, nem vagyok sznob vagy nyafogós vagy akár hisztis. Egészen egyszerűen csak arról van szó, hogy még hozzá kell szoknom néhány változáshoz.
Rosszmájúak most mondhatnák akár azt is, hogy ennek a néhány hónapnak elégnek kellett volna lennie ahhoz, hogy mindent elfogadjak, de… de ez a valóságban azért nem így működik. De elméletnek nem rossz ez a kis szösszenet – csak kár, hogy nem jó semmire.
Persze az is lehet, hogy én vagyok túlságosan érzékeny, de… még 16 vagyok, szóval így szerintem már érthető az, hogy miért gondolok úgy bizonyos dolgokat, ahogy. Jo szerint érettebb vagyok a korosztályomnál és ez nagyon klassz dolog, de… de azért vannak olyan helyzetek, amikor nekem is szükségem lenne valakire…
…valakire, akivel megbeszélhetek bármit: egy barátnővel, egy rokonnal, anyuval…
Ehhez az egész költözködéses dologhoz azért az is hozzátartozik, hogy nem önszántamból jöttem, de tudom, hogy muszáj volt ezt meglépni... de ettől még pokoli érzés egyedül egy idegen helyen.
Jó, azért nem vagyok teljesen egyedül, mert ugyebár itt van Jo is, de ő elég sokat dolgozik és a reggelit leszámítva csak délután-estefelé szoktam vele találkozni, úgyhogy gyakorlatilag olyan, mintha egyedül laknék ebben a hatalmas házban.
Szerencsére legalább a kapcsolatunk nagyon jó. Mondjuk, ez régen is így volt és az, ami anyával történt, csak még inkább összekovácsolt minket. Tulajdonképpen… Jonak köszönhetem azt, hogy nagyjából fel tudtam dolgozni a történteket.
Természetesen anya még mindig szörnyen hiányzik. Furcsa belegondolni abba, hogy már lassan öt hónapja ment el… néha sokkal többnek érzem ezt az időt. De most már legalább nem viselkedem zombiként, aki automatikusan tesz bizonyos dolgokat. Most már jobban beleadom magam abba, amit éppen csinálok. Ez a nagybátyám szerint haladás és mi tagadás szerintem is, de olyankor, ha egyedül vagyok és nincs semmi dolgom, akkor szinte akaratlanul is nekiállok töprengeni, gondolkozni…
Megrázom a fejemet, hogy elűzzem a komor gondolataimat és inkább megpróbálok koncentrálni a honlapra.
Van fent egy csomó kép magáról a suli épületéről és különféle rendezvényekről is.
Minél tovább nézegetem a képeket, egyre inkább megtetszik a suli… de persze ez nem jelent semmit. A lényeg az úgyis az, hogy milyen lesz a leendő osztályom.
Igazából elég sok múlik a közösségen és azon, hogy milyen lesz a fogadtatásom. Alapvetően nem vagyok túl könnyű helyzetben, mert ők már összeszoktak az évek alatt, míg én az „új lány” szerepét fogom betölteni… és köztudott, hogy az újaknak soha nem könnyű.
Remélhetőleg itt azért máshogy lesz… Ha önmagamat adom, akkor nem lehet semmi gond sem, nem igaz?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése