2017. szeptember 27., szerda

29. fejezet

A dortmundi koncert után várt még ránk kettő a hétvégén: egy Essenben, egy pedig Düsseldorfban. Igaz, hogy lázasan készültünk a fellépésünkre, de ettől függetlenül bele-belenéztem az F-1-be, hiszen Kiminek futama volt vasárnap, sőt, a szereplésünk előtt még váltottunk is pár szót egymással telefonon, de kizárólag apróságokról beszélgettünk.
Azt hiszem, hogy ennek a nagyfokú elfoglaltságnak tudhatom be azt, hogy teljesen elszakadtam a külvilágtól, a hírektől, a médiától – éppen ezért kicsit sokkolt, amikor hétfőn, útban Frankfurt felé, belenéztem a laptopomba. 
A net ugyanis hemzsegett a Kimiről és arról a nőről készült képektől – ismételten. Legalábbis akármelyik cikkre kattintottam, az mind a hétvégi osztrák nagydíjon készült és ennek megfelelően a fotók is teljesen frissek voltak.
- Mi a helyzet? – ül át mellém Leon.
Szó nélkül felé fordítom a laptopomat. Ő kissé előrébb hajol, majd átfut pár cikket. Vagyis gondolom, mert látni nem látom, csak azt, hogy ide-oda jár a tekintete.
- Az fasza. – kommentálja röviden a látottakat, majd visszafordítja felém a készüléket.
Összeszorított szájjal csukom le a gépem tetejét. Erről vajon Kimi miért nem beszélt?! Vagy talán vegyem semmiségnek és higgyem el, hogy tényleg nincs köztük semmi? A mostani képeken még inkább nagyobb volt köztük az összhang... ezt azért nem hagyhatom figyelmen kívül.
De mihez kezdjek most? Hívjam fel? Ugyan mi értelme lenne? Két másik országban vagyunk és amúgy sem hiszem, hogy egy ilyen dolgot telefonon kellene megbeszélnünk. 
Mert ha nincs igazam, akkor csak feleslegesen szítom a feszültséget, de ha... de ha igazam van? Semmi kedvem telefonon keresztül végighallgatni a magyarázkodását, miszerint elég hamar sikerült pótolnia engem.
Amint kiszakítom magam a sötét gondolataim sűrűjéből, észreveszem, hogy Leon még mindig engem figyel. A tekintete kicsit sajnálkozóan függ rajtam, de igyekszem figyelmen kívül hagyni.
-Semmi gond. – motyogom inkább magamnak, mint neki – Semmi gond.


Miután megérkezünk a szállásunkra, kipakolok és rögtön a nyakamba veszem a várost. Muszáj kiszellőztetnem a fejemet és amellett szeretek új helyeket felfedezni.
Az egyik előnye az ilyen hosszabb turnéknak az, hogy amennyiben a programunk úgy van kialakítva, néha napokat „veszteglünk” egy-egy városban. Mindig előbb érkezünk, szinte közvetlenül a fellépés végén neki is indulunk, így több időnk van egy-egy helyszínre.
Nyár lévén remek az idő, ezért elég lazára vettem a figurát, de ez most kivételesen jól esik. 
Az első dolgom, hogy betérek egy kávézóba a szokásos feketémért, majd folytatom az utamat tovább. Bemegyek pár üzletbe is, de többnyire a várost járom. Szerencsére hétköznap van és még délelőtt jár az idő, így nincsenek annyira sokan az utcán. Csupán páran állítanak meg autogramért, de ezt egyáltalán nem bánom. Váltok velük pár szót, majd továbbállok, akárcsak ők. A rajongóktól többnyire mindig jobb kedvem lesz, így szinte mosolyogva folytatom az utamat az utcákon.


A frankfurti koncertünk nagyon jó volt, amit követett egy Mannheimban, majd ismét továbbálltunk: ezúttal Stuttgart felé vesszük az irányt, ezzel pedig elérkezett a turné utolsó hete. A stuttgartin kívül lesz még kettő fellépésünk és vége is van az egésznek.
A pilótával azóta nem beszéltünk. Párszor hívott, de sosem vettem fel. Egyszerűen... képtelen voltam rá. És amúgy is: most fontosabb dolgom is van, mint hogy hallgassam a magyarázkodását...
- A hétvégén vége lesz. – szólal meg mellettem Leon.
- Igen. Fura lesz újra otthon. – felelek neki kissé eltűnődve.
- Vasárnap Münchenben lépünk fel. – pillant rám a rá jellemző átható pillantásával.
Aprót bólintok.
- Tudom. És...?
- A srácok úgy gondolták... és én is, hogy maradok utána kicsit. 
Ismételten bólintok. Mindannyian Münchenből származunk, oda jártunk suliba, ott is ismertük meg egymást. Az egész banda felköltözött a fővárosba, de a fiúk szülei a mai napig ott élnek, egyedül nekem nincs már ott semmiféle gyökerem, hiszen Tim Svájcban él... ettől függetlenül a mai napig a kedvenc városom és még mindig nagyszerű emlékek fűznek hozzá.
- Minden ott kezdődött. – mondom ki akaratlanul is hangosan.
- Igen. – megérinti a karomat – Neked nincs kedved maradni?
Meglepetten pislogok rá.
- Nekem?
Láthatóan jót derül rajtam.
- Mivel téged kérdeztelek... igen, neked.
- Na de mégis hol...?
- Nálunk, természetesen. – vág a szavamba azonnal – Ez mindig is így volt. – tétován pillantok rá, mire kissé közelebb hajol – És anyám is hiányol már... na meg persze Bruno is. – teszi hozzá az érveihez a kutyusát is.
- Hát...
- Naaa! – kölyökkutya-szemekkel pislog rám, némi átható, titokzatos pillantással egybekötve, amiről pontosan tudja, hogy képtelen vagyok neki nemet mondani – Tudom, hogy szeretnéd. – folytatja nyugodt, magabiztos hangon.
- Rendben. De csak mert hiányzik anyud és Bruno. – teszem hozzá, csak hogy annyira ne szálljon el magától, de szerintem már bőven elkéstem... legalább tíz évvel.
- Ugyan, H! – még közelebb jön és a fülembe suttog – Mindketten tudjuk, hogy ez hazugság. – elhúzódik, de továbbra is engem néz – És ezt előbb vagy utóbb, de te is belátod majd.
- Csak szeretnéd. – vágom rá kapásból.
- Majd meglátjuk. – csibészesen elvigyorodik – Még van majdnem egy hetem. Nem fogom hagyni, hogy kárba vesszen. – lehalkítja a hangját, de így is meghallom, amit mond – Még egyszer nem...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése