- És most ti…? – pillant rám kérdőn Markus, miután nagyjából elmesélem nekik a történteket néhány epizód elhallgatásával.
- Fogalmam sincs. Otthagyott. – mondom vállvonogatva, de belül piszok rosszul esik ez az egész.
Egy részem azon töpreng, hogy mi lett volna ha… de aztán ezt a részemet el is nyomom. Én mindig támogattam Kimit, utána is mentem, amikor elcsesztem, de ő… Tudom, hogy sokáig leszünk úton, de nem fogunk éjjel-nappal koncertezni, úgyhogy akár ő is meglátogathatott volna egy-egy városban… de nem. Őfelségének ez eszébe sem jutott.
- De ugye nem bánod, hogy most itt vagy velünk? – kérdi legjobb barátom kissé aggódva.
- Dehogy. – halványan elmosolyodok – Túl sokat dolgoztunk ahhoz, hogy csak úgy feladjam.
- Helyes. – mondja megkönnyebbülten, majd előre megy, hogy beszéljen a sofőrrel. Ez úgymond a mániája, mindig kifaggatja az utunkról, a buszról, a teljesítményekről…
- Ha igazán ismerne, tudná, hogy nem adod fel csak úgy. – szólal meg mellettem nagy sokára Leon.
- Szerintem tudja, ezért állított választás elé. – fogalmazom meg a gondolataimat röviden.
- Rosszul tette. Én már csak tudom. – teszi hozzá kissé habozva.
- Örülök, hogy először Hamburgba megyünk. – váltok témát, amikor már nem bírom elviselni Leon átható pillantását – Mindig szerettem ott fellépni.
- Ezzel nem csak te vagy így. – mondja lazán, majd elkezdjük átbeszélni a dalok sorrendjét.
A többiek csak simán élvezik az utat és a semmittevést, de ha egyszer két munkamániás összeül… akkor abból mindig valami alkotás lesz a végére.
- Köszönjük és örülünk, amiért ma este itt voltatok velünk! – mondom mosolyogva a mikrofonba – Éppen ezért, mivel annyira lelkes közönség vagytok, meglepünk titeket egy vadiúj szerzeménnyel! – egy pillanatra Leonra lesek, aki miután bólint, belekezdek a közösen megírt, eddig még élő előadást nem látott dalba.
Mivel egy lassú és érzelmes számról van szó, hirtelen elárasztanak az érzelmek és kellő átéléssel tudom előadni a dalt. Korábban szerintem nem is hittem, hogy ennyi minden van bennem, amiből táplálkozhatok a szerzeményeinket illetően.
Éjjel, a koncert, a rajongóink, az autogramosztások, a töménytelen mennyiségű fotózások és kérdések után boldog fáradtsággal az arcunkon lépünk be a hotelünk ajtaján. Viszonylag hamar megkapjuk a kulcsainkat, így a cuccainkkal együtt felmegyünk a szobáinkba – egészen pontosan az én szobámba, hiszen mindig „nálam” szoktunk gyülekezni egy-egy fellépés után, hogy még viszonylag felpörögve átbeszéljük a történteket. Ez pedig most sincs másként.
Bő egy órával később kettesben maradok Leonnal. A többiek már visszavonultak. Gondolom Markus Janával beszél, míg Jan hajtja a nőket a hotel területén. Hát igen. Mindenki másképp vezet le egy ilyen fontos esemény után.
- Nagy durranás volt az új szám. – jegyzi meg Leon, miközben italt tölt magának.
- Ugye? Tudtam, hogy sikere lesz. Annyira… – hadarom vigyorogva, még extázisban, majd hirtelen elhallgatok, amint Leon fura tekintettel pillant rám – Mi az?
- Még mindig nagyon pörögsz. – állapítja meg a nyilvánvalót.
- Mert… mert ez jól ment. Nagyon jól. És ennyi idő után…
- Tudom. – felhörpinti az italát és hozzám lép – Ideje volt már, hogy visszatérj hozzánk… – a keze a derekamra siklik és egy kicsit közelebb húz magához – és talán egyszer még hozzám is.
- Leon…. – suttogom elgyengülve a nevét, mert ilyenre azért nem számítottam, noha sejthettem volna már előre, mert azért jó ideje ismerem a velem szemben állót.
- Táncolunk? – kérdi, amikor a háttérben a rádió egy lassan számra vált át.
Tétován bólintok, mire közelebb húz magához és finoman elkezd mozogni.
- Még mindig jól táncolsz.
- Mást is csinálok még ilyen jól. – mondja elvigyorodva.
- Leon… - lehelem halkan, de leint.
- Tudom.
Sóhajtva a vállára hajtom a fejemet.
- Én…
- Sajnálom, hogy én sem könnyítettem meg a helyzeted. – szakít félbe halkan.
- Semmi gond. Már nem haragszom. – felsóhajtok – Ez most más. Olyan…
- Bonyolult most az életed.
- Valami olyasmi.
Kissé elhúzódik, hogy a szemembe nézhessen.
- Ha már nem lesz bonyolult, szólj. – édesen elmosolyodik, majd finoman végigsimítja a kezét az arcomon – Én itt leszek mindig. – folytatja kissé rekedtesebb hangon – Mindig.
Válaszként egyszerűen megölelem.
Talán végre hazatértem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése