- Semmi kedvem visszamenni. – szusszantom szomorúan, amint sikerül lecsuknom a bőröndömet – Lehet, hogy kicsit sok cuccot pakoltam bele. – mondom eltűnődve.
- Úgy gondolod? – kérdezi vigyorogva a pilóta.
- Nem tudom, meddig kell maradjak. – felkelek és átülök az ölébe, hiszen ott azért mégiscsak kényelmesebb, mint a kemény bőröndön – Én különben is nő vagyok, ha nem tudnád és egy nő nem utazhat el két darab ruhával.
- Hát persze, hogy nem. – feleli csúfolódva – Te meg főleg.
- Hé! – finoman megütöm a vállát – Tudtommal a futamodra se vittem sok mindent.
- Igaz. – megcsókol, majd komolyabbá válik a tekintete – Csak így olyan, mintha hosszabb időre akarnál menni.
- Nem tervezem, ne aggódj.
Kimi fáradtan felsóhajt.
- Megbántad, hogy eljöttél és lekaptak a firkászok?
- Nem. – mondom határozottan, majd elmosolyodok – Életem legjobb döntése volt.
A finn arca rögtön felderül.
- Helyes. – újabb csókot kapok – Szerinted mennyi idő?
Most rajtam a sor, hogy sóhajtsak egyet.
- Nem tudom. Először a srácokkal kell beszélnem és persze a menedzserünkkel. – átölelem a pilótám nyakát – Igazából nem tudom, mi lesz.
- Te mit szeretnél?
Nem felelek rögtön, csak nézem a meghatározhatatlan színű szempárt. Igen, mit is szeretnék? Gőzöm sincs. A zene az életem, de… de nem ilyen áron.
- Nem tudom. – suttogom halkan.
- Hát, én itt leszek, ha már tudni fogod. – mondja egy félszeg mosoly mellett.
- Tudom. – megcirógatom a tarkójára hulló haját – Amint lesz időm, jövök. És… és ha úgy van, akár te is jöhetsz.
Nem válaszol, csak bólint egyet. Hát, nem túl bíztató!
- Haragszol, amiért elmegyek? – puhatolózok óvatosan.
- Nem. – kicsit szorosabban ölel magához – Először döntsd el, hogy mit szeretnél, utána majd beszélhetünk rólunk is.
- Rólunk? – pislogok rá meglepetten.
Halkan felnevet.
- Igen, Di, rólunk. Mert ha esetleg ott akarsz maradni, akkor lehet, hogy át kell tegyem a székhelyemet. – mondja oldalra döntött fejjel.
- Megtennéd? – kérdezem döbbenettel a hangomban.
- Persze. – édes mosoly kerül az arcára – Te is megtennéd.
Lelkesen bólogatok. Hát persze, hogy megtenném érte! Csak először magammal és a bandával kell tisztába jöjjek... Egy valami viszont még mindig nem hagy nyugodni, amire rá is kell kérdezzek.
- Téged nem zavarna, hogy én… – beharapom az ajkam fogalmazás közben – hogyha tegyük fel, visszamennék és… és hát velük kéne dolgozzak… vele. – nyögöm ki a végét halkan.
- Hogy a picsába ne zavarna? – horkan fel kissé idegesen, majd nyers csókot ad – De nem foglak gátolni a zenédben, hiszen te is támogatsz engem.
Ellágyuló pillantással nézek a finnemre.
- Féltékeny vagy?
- És ha igen? – kérdez vissza meghatározhatatlan nézés mellett.
- Nincs rá okod. A rendőrségi ügy után… – halványan elmosolyodok – Ahogy te szoktad mondani: már nem játszik. – most én adok neki egy kissé hosszabbra nyúló csókot, mielőtt egy tanácstalan sóhaj hagyná el a számat – De az tény, hogy a zenéhez ért, ha épp józan és tiszta.
- Di, meghallgatlak, meg minden, de nem beszélhetnénk másról? Nem érdekel az a seggfej. – mondja kissé nyűgösen, akárcsak a gyerekek, ha nem tetszik nekik valami – Vagy akár csinálhatnánk is valamit indulás előtt. – a nyakamra hajtja a fejét és apró csókokkal halmoz el – Annyit mocorogtál rajtam… – dünnyögi, majd áttér a nyakam másik oldalára.
- De lassan el kell mennem. – zihálom erőtlenül.
A finn felemeli a fejét.
- Máris? Nem is csináltam még nagyon semmit. – mondja kajánul vigyorogva.
- Úgy értem, a reptérre. – javítom ki szemforgatva, de nem sok időm marad méltatlankodni, mert Kimi máris akcióba lendül és én rögtön elfelejtek mindent…
A második utam a stúdióba vezet. Az első a lakásom volt, mert le kellett rakjam a csomagjaimat és kicsit ki is fújtam magam, mielőtt a többiek szeme elé kerülnék. Leginkább Leontól és Jantól tartok, mert Markus és a menedzser mindig is mellettem állt, de Jan… nos, ő Leon ölebe.
Kopogás nélkül nyitok be a hatalmas terembe. Elsőként Markus vesz észre, aki szinte azonnal fel is pattan a helyéről és elém jön.
- H! Végre! – mondja vigyorogva, majd szorosan magához ölel – Hiányoztál. – suttogja úgy, hogy csak én halljam.
- Te is nekem. – motyogom neki vissza.
- Azt hittük, már nem tudod a stúdióba vezető utat. – szólal meg Jan hirtelen.
- Nem kellett volna ennyire aggódnod. – jegyzem meg gúnyosan, amint Markus elenged – Legalább volt időd gyakorolni, újabban úgyis szarul ment.
Jan hirtelen felugrik.
- Na, ide figyelj, te kis…
- Elég. – dörren nagyot Leon hangja.
Csak most nézek rá először tüzetesebben, hogy megérkeztem. Még mindig ugyanolyan helyes, azt leszámítva, hogy kissé fáradtnak tűnik. De ez már nem az én gondom…
- Heidi! – köszönt a menedzserünk is, akinek azonnal átadom a kezemben lévő borítékot.
Beszéltünk Kimi ügyvédjével és előkészített pár iratot arra az esetre, ha… nos, minden eshetőségre, mert még nem tudom, mi lesz itt.
- Ha valami még kell, szólj.
Belepillant a borítékba.
- Szerintem jó lesz ez így.
- Micsoda? – szól közbe megint Jan.
- Nos, mint tudjátok, azért vagyunk most itt, hogy eldöntsük, hogyan tovább. Én viszont kimaradnék ebből, mert ez a ti dolgotok, az enyém csak a formalitás. Odakint leszek.
Leon bólint egyet, mire a menedzser kimegy a teremből és megint négyen maradunk, akárcsak a régi szép időkben, amikor még nem volt velünk semmi extra, csak zenéltünk.
- Miért vagy most itt? – kérdezi tőlem Leon.
- Ideje megbeszélni a dolgokat. – felelem homlokráncolva.
- Pont most? Ennyi idő után? – gúnyosan elhúzza a száját – Nyilván azért most jöttél, mert lebuktál azzal a finn fazonnal!
- Minek jöttem volna vissza? – támadok én is azonnal – Majdnem börtönbe kerültem miattad! Azt hiszed, hogy ezt csak úgy elnézem neked?!
- Ugyan már, H! Csak túldramatizálod a dolgot.
- Szerinted. – mondom nyersen – Én viszont úgy látom, hogy lecsukattad volna a barátnődet csak azért, mert nem merted beismerni, hogy a tiéd volt a drog, nehogy a nagy hírneved megsérüljön! Hát igazán gratulálok ahhoz, hogy milyen szar alak lettél!
- Most már elég! Hogy jössz te ahhoz, hogy… – kezd bele, de kivételesen Jan leinti.
- Hogy mi?! Ti kavartatok?
- Elég gáz, ha ennyi nem jött le. – vetem oda még mindig idegesen.
- De most miért? Markus se… – pillant a barátomra, majd dühösen felcsattan – Ne már, hogy te is tudtad!
- Könnyű volt rájönni. – mondja vállvonogatva.
- Most nem ez a lényeg. – veszi magához a szót újra Leon – Mit akarsz? Visszajössz vagy végleg kilépsz?
- Oh, hogy választhatok? Tényleg? Tudtommal mindig az van, amit te mondasz. Hiszen a dalokat is te írtad. – utalok gúnyosan arra a szennyes cikkre, amiben engem fikázott.
- A riporter kiforgatta a szavaimat. – védekezik azonnal.
- Hát persze. – felelem kicsit sem meggyőzve.
- Ne vitatkozzatok már! – mondja Markus nagyot sóhajtva – Normálisan is megbeszélhetnénk, hogy mi legyen…
- És mégis hogy? – kérdezi Jan unottan.
- Jó, akkor kezdem én. – Markus először a srácokra néz, majd pedig rám – Te vagy az énekesnő, jók a dalaid és nem utolsó sorban a legjobb barátom vagy, úgyhogy én szeretném, ha újra velünk zenélnél. – mondja mosolyogva, amitől rögtön meghatódom.
- Ez mondjuk igaz. – ért egyet vele kelletlenül Jan – Gyere vissza és megoldódik minden. – mondja végül ő is némi töprengés után – Leon? – pillant kérdőn a frontemberünkre.
Leon tesz felém egy lépést anélkül, hogy megszakítaná a szemkontaktusunkat. A szívem vadul dobog, mert nem tudom, hogy mit fog mondani, hogy én mit fogok mondani, hogy mi lesz később…
- Sajnálom, hogy belerángattalak. – mondja csendesen, mialatt megteszi a köztünk lévő kis távot – És sajnálom ezt az egészet is. – egy röpke pillanatra elhallgat – Nem kezdhetnénk előröl? – szólal meg végül, majd egy pillanatra hátranéz a többiekre – Ők azt akarják, hogy így folytassuk, együtt… és én is. Nélküled nem ugyanaz az egész. – tétova mosoly jelenik meg az arcán – Na, mit mondasz, H?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése