- Mennem kell. – motyogom erőtlenül.
- Hm…
Josh ajka tovább munkálkodik a fülem mögötti érzékeny területen, mintha meg sem hallotta volna az iménti mondatomat.
- Tényleg.
Felemeli a fejét és felsóhajt.
- Muszáj? – kérdezi nyűgösen, mintha egy ötéves gyerek volna.
- Tudod jól, hogy el kell hoznom Carlost a reptérről.
- Akkor ma már nem is látlak?
Megrázom a fejemet.
- Nem hiszem. – gyors csókot nyomok a szájára – De holnap találkozunk nálatok. – újra megcsókolom, majd ellépek tőle, mert ha még sokáig mellette maradok, akkor nem valószínű, hogy elhozom a bátyámat a repülőtérről…
- Rendben. – mondja nagyot sóhajtva, majd még továbbra is a pultnak támaszkodva felemeli maga mögül a bögréjét és hátrafelé rám pillant – Kávét?
- Jöhet.
- Ne vigyelek el?
- Nem kell. Úgyis rögtön hozzám megyünk.
- Hát… jó.
- Nagyon velem akarsz jönni. – állapítom meg felhúzott szemöldökkel, de azért mosolyogva.
- Te pedig nagyon le akarsz rázni. – kontráz rá évődve, majd a bólintásomat látva elcsodálkozik – Szabadna tudnom, hogy miért is?
Megint bólintok egyet és ismét Joshhoz lépek, aki erre azonnal a derekamra csúsztatja a kezét és magához von.
- Azért, mert ha sokáig vagyunk kettesben, meglehetősen hiányosan felöltözve – végignézek magunkon: rajta csak egy alsógatya van, rajtam meg az egyik ingje –, akkor általában nem beszélgetéssel töltjük az időt.
- És ez olyan nagy baj? – kérdezi vigyorogva.
Mohó tekintetét látva akaratlanul is felnevetek.
- Természetesen nem. – kissé elkomolyodok – De nem akarom megváratni Carlost… és már hónapok óta nem láttam…
- Oké, értem. Menj csak!
Mosolyogva biccentek egy aprót.
- Szeretlek.
- Én is téged.
Utoljára még kapok egy gyors, de szédületes csókot, majd sietősen bemegyek a hálóba, hogy felöltözzek.
Ha sietek, még pont időben odaérek.
Végre eljön a karácsony. A befagyott tó szikrázik a ragyogó Napsütésben.
- Hideg van, ugye? – kérdezem a bátyámra pillantva.
- Ausztráliához képest igen. – mondja mosolyogva.
Tegnap éjjel hoztam el a repülőtérről, ezért ma reggel, szenteste reggelén együtt megyünk a Payne családhoz.
- Régen nem láttam havas tájat. – folytatja tovább Carlos.
- Gyakrabban kellene hazajárnod. – vetem fel rásandítva.
Carlos felsóhajt.
- Tudod, hogy sok a munkám…
- Igen, tudom. – eltűnődve szemlélem a tájat, amíg a hóban a ház felé tartunk – Csak szeretnélek sűrűbben látni. Baj?
- Egyáltalán nem. – Carlos rám mosolyog, majd átkarolja a vállamat – Majd kitalálunk valamit, rendben?
- Rendben. – végre megpillantjuk a házat, amitől azonnal belelkesülök – Tetszeni fog neked a ház, Carlos. Olyan meghitt és otthonos. És persze maga a család is nagyon kedves.
- Ő pedig a titokzatos Josh? – kérdezi a fejével előrefelé bökve.
Josh abban a pillanatban integet nekünk, majd felénk jön.
- Igen. – finoman oldalba lököm – Légy kedves!
- Én mindig az vagyok, húgi. – válaszolja vigyorogva, majd elhallgat, amikor Josh ideér hozzánk.
Azonnal észreveszem, ahogy Josh és Carlos a férfiakra jellemző titokzatos, szinte telepatikus módon azonnal felmérik és megkedvelik egymást. Könnyedén csevegnek, miközben elérjük a kikötőt, majd felmegyünk a verandához. Kinyitjuk az ajtót és nyomban körülölel minket a meleg és a családias hangulat.
- Boldog karácsonyt! – hangzik mindenhonnan.
Miután levesszük a kabátjainkat és a csizmáinkat, beterelnek minket a konyhába, ahol már ínycsiklandó illatok szállnak mindenfelé.
- Hát nem gyönyörű? – kiált fel elégedetten Amanda, amikor megcsodálja a jegygyűrűmet.
Ellaine is csatlakozik hozzánk, akitől azonnal kapok egy puszit.
- Mindannyian nagyon örülünk nektek. – mondja, majd a fülemhez hajol, hogy csak én halljam a következő mondatát – Jól választottál.
- Tudom. – felelem hálásan – Tudom.
- Úgy örülünk, Carlos, hogy el tudtál jönni. – mondja később Amanda a bátyámnak.
Mivel nem ülnek tőlem messze, hallom, hogy miről beszélgetnek. Tudom, hogy nem szép dolog kihallgatni másokat, de Amanda köztudottan nem fogja vissza magát és ezen kívül kíváncsi is vagyok arra, hogy miről fognak beszélgetni.
- Köszönöm a meghívást.
- Minden nagyszerűen alakult, ugye? Josh és Nikki eljegyezték egymást. – közelebb hajol a bátyámhoz – Én találtam a húgodat a fiamnak. – mondja, majd ismét felegyenesedik – De volt olyan időszak, amikor féltem, hogy mégsem fog sikerülni a dolog.
Igazság szerint mi Josh-sal már korábban is megtaláltuk egymást, amiről persze Josh családja nem tud, sőt, még Carlos sem, de az tény, hogy ha nincs Amanda, akkor most nem lennék Josh menyasszonya.
- Szerencsére sikerült. – válaszolja Carlos jókedvűen mosolyogva – Örülök, hogy ilyen kedves család fogadta be Nikkit.
- Mi sem kívánhatnánk nála különbet.
A szívemet jóleső melegség járja át a kedves szavakat hallva. Ahogy körbejártatom a tekintetemet a többieken, akik hamarosan hivatalosan is a családtagjaim lesznek, magamban igazat adok mindkettejüknek. Joshnál és a Payne családnál tényleg nem kaphatnék jobb családot.
Végre most először érzem úgy, hogy igazi családra leltem – Carlosszal együtt.
Amanda szélesen elmosolyodik, majd bizalmasan megérinti a bátyám karját.
- Ha jól értettem, Nikki azt mondta, hogy nem jársz senkivel. – a bátyám gyanútlanul bólint, de én már tudom, hogy ezzel aláírta a saját ítéletét, mert most már mind tudjuk, hogy milyen Amanda, ha egy egyedülálló egyénre akad – Ismerek egy lányt…
Este Josh-sal együtt kimegyünk egy kicsit sétálni a havas erdőbe.
- Minél előbb feleségül akarlak venni. – egy pillanatra elgondolkozik – Mondjuk újév napján.
Megütközve nézek Joshra.
- Olyan hamar? Hogyan tudunk addig mindent megszervezni? Az édesanyád már mondta…
- El tudom képzelni, miket mondott. Nem bánnád, ha nagy esküvőt csapnánk? Szívesen büszkélkednék veled ország-világ előtt, miután olyan nehezen találtunk újra egymásra.
Elmosolyodok, majd Joshhoz bújok. Nagy-nagy biztonság sugárzik Joshból és az engem átölelő karjaiból.
- Igen, igazi nagy esküvőt szeretnék. – felpillantok a sötétbarna szempárba – De a lényeg az úgyis az, hogy te ott legyél…
- Ott leszek. – vágja rá habozás nélkül – Nagyon régóta másra sem vágyom, csak erre. – váratlanul elvigyorodik – Szívesen szólítanálak már Mrs. Payne-nek.
Mosolyogva bólintok, majd hosszasan Josh szemébe nézek. Annyi mindent ki tudok olvasni a tekintetéből… Csupa olyan dolgot, amit már régóta hiányoltam.
A beálló csendben Josh vigyora mosollyá szelídül, majd lassan végigsimítja a kezét az arcomon. Ezután előrehajol és megcsókol.
A karomat a nyaka köré fonom és odaadóan viszonzom a csókját. Most már egyáltalán nem zavar a hűvös levegő vagy a fel-feltámadó szél. Most csak Josh létezik a számomra, a csókja és az általa keltett érzelmek kavalkádja.
- Akkor mit szólnál Bálint-naphoz? – kérdezi, amikor zihálva elszakadunk egymástól – Anyám különösen örülne neki. Biztos, hogy a kedvében járnánk. – mondja, majd felnevet – Az mondjuk még mindig nem teljesen világos, hogy hogyan talált meg téged, de ha a jövőben bármikor feldühít, mindig arra fogok gondolni, mit tett értem. – újabb csókot kapok – Értünk.
Titokzatosan elmosolyodok és mélyen Josh szemébe nézek.
- Egy nap talán majd eláruljuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése