2015. március 18., szerda

7. fejezet - Természeti csapás

Jaz

Nagyot nyelek, mielőtt válaszolnék.
- Semmire. Tényleg. – nyögöm ki nagy nehezen.
Sean kutató pillantásokkal méreget, majd megvonja a vállát.
- Jó, mindegy. Bármi is forgott a fejedben, felejtsd el és gondolj valami másra! Rendben?
- Rendben. Már el is felejtettem, hogy mi volt az. – válaszolom és közben remélem, hogy nem pirulok el.
- Inkább állj ide a falhoz! Támadt egy jobb ötletem.
Megint meg kell állapítsam magamban, hogy elég nehéz kiismerni Seant. Az egyik percben még kedvesen viselkedik, a másikban már gúnyosan mosolyog. Úgy látszik, hogy még a gondolataimban is képes olvasni. Teljesen másmilyennek tűnik, mint azok a férfiak, akiket eddig ismerek – és nem csak a külseje miatt. Persze az is sokat számít, elvégre az ember nem találkozik mindennap olyasvalakivel, aki úgy fest, mint valami filmcsillag… azonban leginkább a személyisége hat lenyűgözően, a magabiztossága, a viselkedése, a kisugárzása. Azt hiszem, most már értem, hogy miért szeretett bele eddig minden modell, akivel dolgozott. Én is elbűvölőnek tartom a fotóst.
- Már megint úgy nézel, mint az előbb. Gondolj valami lehangolóra! Gondolj arra, mennyire gyűlöltél, amikor fellöktelek az ajtóban!
- Nem gyűlöltelek. – tiltakozom rögtön – Egy kicsit haragudtam rád, de nem gyűlöltelek.
- Jó, akkor képzeld azt, hogy gyűlöltél!
Megpróbálok haragosan nézni, de végül lemondóan felsóhajtok.
- Tudod, nem nagyon megy ez nekem… mármint, hogy másnak próbáljak látszani, mint amilyen vagyok.
Sean csak kattogtatja a gépet, én pedig közben azon tűnődök, hogy lesz-e köztük használható. Vajon miért van szükség ennyi képre?
- Így jó lesz, remekül csinálod!
- Tényleg? – kérdezem kétkedve.
- Ne nézz rám! Gondolj valami bosszantóra! – megáll egy pillanatra és türelmetlenül végigsimít a haján – Gyere! – hozzám lép és a karomnál fogva a kanapéhoz vezet – Feküdj le ide a földre és nézd a mennyezetet! Gondolj arra a listára, amit Georgia adott! Az ötven szépségtippre. Arra gondolj, amelyik a legkevésbé tetszett! Az biztos fel fog bosszantani.
Kinyújtózok a kemény padlón. Úgy érzem magam, mint valami próbababa, ahogy Sean a képekhez folyton megigazít rajtam valamit. Lesimítja a hajam és a kezemet szorosan a testem mellé fekteti.
- Feltétlenül szükség van erre? – akadékoskodok bátortalanul, mert egyre jobban feszélyez ez a helyet – Nem csináltál már elég képet?
- Én vagyok a szakember vagy nem?
Nem válaszolok. Ha így folytatja, a végén még eléri, hogy felbosszantson és akkor már nem is kell a listára gondolnom.
- Szóval – folytatja Sean – melyik szépségtanácsot utáltad a legjobban?
Eltűnődök. Igazából, ha belegondolok, mindegyiket. Legalábbis elég nehéz feladatnak tűnik választani a testékszerek, a tetoválás és a különféle fehérneműk között. Persze akad még bőven más, ezekhez hasonló furcsaság is, mégsem merem most nyíltan bevallani az idegenkedésemet. A végén még Sean alkalmatlannak találna a munkára… na, nem mintha amúgy nem lennék rá az, de tényleg kell ez a munka… ezért pedig hazudni is hajlandó vagyok.
- Tulajdonképpen egyikkel sincs semmi bajom.
Sean leengedi a fényképezőgépet és közelebb hajol hozzám.
- Ez hazugság, Jaz. Valójában utálod az egészet. Semmi sem áll távolabb tőled, mint az extravagáns kinézet vagy a húszcentis cipősarok.
- Ez nem igaz. Egyáltalán nem utálom az egészet, csak egy kicsit megijedtem a feladattól. – felelem kissé szépítve a dolgokat.
- Tényleg?
A fotós még közelebb hajol a gépével.
- És mi lenne, ha én is kitalálnék neked egy ilyen tanácsot? – súgja kérdőn a fülembe – Nézzük csak, mi is legyen az!
Nem értem, hogy most mit akar tőlem Sean. Olyan közel van hozzám, hogy már megint érzem a leheletét a bőrömön. Ha nem feküdnék most a földön, biztos, hogy most az ájulás kerülgetne.
- Már meg is van – folytatja Sean kaján vigyorral az arcán – Az én tanácsom a következő: Vegyél fel egy szép bundát, de alá ne húzz semmi ruhát! Még rímel is, mit szólsz hozzá?
- Micsoda?!
Azt hiszem, hogy most itt, a kemény padlón meghalok a szégyentől. Ezt már igazán nem tudom mire vélni. Mire megy ki ez az egész?
És ekkor elkattan a fényképezőgép.
- Csak ennyit akartam. – jelenti ki Sean nevetve – Kíváncsi voltam, milyen képet vágsz majd és nem kellett csalódnom. – elégedetten elmosolyodik – Ez a felvétel sikerült a legjobban.
Idegesen és meglehetősen dühösen felülök a padlón.
- De ezt semmiképp sem tehetjük be a fotósorozatba!
- Persze, hogy nem. Magamnak csináltam. – válaszolja Sean, majd kacsint egyet.
Egy gyors mozdulattal felpattanok. Hirtelen azt sem tudom, hogy örüljek-e vagy haragudjak. Tulajdonképpen bóknak is vehetném, hogy Sean magának akar megtartani egy fényképet rólam… másrészt viszont feldühít az, hogy ilyen könnyedén játszik az érzelmeimmel és még az otromba tréfáktól sem riad vissza. Komolyan mondom, ez a férfi rosszabb, mint egy természeti csapás!
- Jobb lesz, ha megjegyzed, hogy nem szeretem az ilyen ugratásokat. – vágom a fejéhez sértetten – És különben is ellenzem, hogy a nők bundát hordjanak. Miért kellene emiatt állatokat elpusztítani? – idegesen járkálok fel-alá a szobában – Vagyis én sohasem viselnék bundát, még úgy sem, ha van alatta ruha.
Sean a kiakadásommal egybekötött monológom alatt végig a gépe tartozékait rakja be a táskájába, de most valamiért váratlanul abbahagyja.
Nem is sejtettem, hogy egyáltalán meghallotta azt, amit mondtam neki.
- Jól van. Ne haragudj ezért a kis viccelődésért! Hidd el, egy életre megjegyeztem, hogy ellenzed, ha valaki bundát hord. – mondja komolyan, én pedig, akármilyen dühös is vagyok az iménti kis akciója miatt, simán elhiszem ezt neki – De mi lenne, ha egyszer felpróbálnál egy olyat, ami műszőrméből készült? – az arca továbbra is komoly, de a szemén látni, hogy mosolyog, miközben végignéz rajtam – Szerintem nagyon jól állna neked. – a tekintetünk összekapcsolódik – Ugye nem haragszol?

2015. március 16., hétfő

6. fejezet - Mint a hurrikán

Jaz

Sean most bőrkabátot visel a farmerhoz, de ebben is ugyanolyan szívdöglesztő, mint pólóban.
- Mit keresel te itt? – kérdezem meglepetten.
- Amikor beültél a taxiba, abban maradtunk, hogy később találkozunk és elkezdjük a munkát. – emlékeztet a fotós.
- És?
Sean kissé meghökkenve pillant rám.
- Most már később van.
- De nem annyival később.
- Ezen nem veszünk össze. – legyint Sean, majd besétál az ajtón a kezében egy táskával – Szép kis lakás.
- Igen, én is szeretem. – válaszolom zavartan.
Persze nagyon jól tudom, hogy a lakás kicsi és nem is valami szép. Vagy túl hideg van benne vagy túl meleg, éjszakánként pedig nyikorognak a csövek, de ettől függetlenül vidám kis hely, szép nagy ablakkal, ahová Tigris mindig kiül, ha éppen átmászik hozzám, ugyanis a barátnőm, Rose, akié a macska, a szomszédomban lakik, így emiatt is élek pont itt. 
És ami a lényeg: kevésbe kerül. Igazán nem várhatom el, hogy a híres Sean Sanders el legyen ájulva egy olyan lakástól, amelynek az ablaka egy parkolóra néz, de én szeretek itt élni és szerintem ez a legfontosabb.
A fotós körbejárja a lakást, mindenhová benéz, még a hűtőmágnes-gyűjteményemet is alaposan szemügyre veszi.
Csodálkozó tekintettel figyelem a ténykedését.
- Jól van, világos, most már „később” van, de akkor sem értem, hogy kerülsz ide. Az szóba se jött, hogy itt találkoznánk.
A férfi megvonja a vállát.
- Gondoltam, így a legegyszerűbb.
Teljesen meglep, hogy Sean csak így beállított hozzám. Először is telefonálnia kellett volna, azután udvariasan elbeszélgettünk volna, majd egyeztettünk volna egy időpontot. Persze nem ide és nem mostanra.
- Honnan vetted egyáltalán, hogy itthon találsz?
- Arra gondoltam, biztosan átnézed az anyagot a cikkhez. – válaszolja Sean nevetve és az asztalon heverő papírokra mutat – Úgy látszik, ebben nem is tévedtem. – feleli, majd egy mozdulattal ledobja a táskáját meg a kabátját és kényelmesen elnyújtózik a kanapén.
- Igen, de mi lett volna, ha éppen valami dolgom van? Nem tudhattad biztosan, hogy itthon leszek.
Sean mosolyogva kinyújtja a lábát.
- Kockáztattam. Általában bejön.
- Értem. – bólintok bizonytalanul.
Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy felborítsák a napirendemet. Általában mindent gondosan megtervezek és azt pontról pontra be is tartom. Erre most Sean Sanders olyan hirtelen és váratlanul állított be hozzám, akár egy hurrikán… És ennek a hurrikánnak a modora egyáltalán nincs ínyemre.
- Akkor kezdhetjük, Jaz?
- Igen, persze. – válaszolom, majd leülök Seannal szembe a fotelbe.
Újból a kezembe veszem a papírokat és magamban olvasni kezdem a listát. A szavak azonban összefolynak a szemem előtt és csak arra tudok gondolni, hogy milyen ideges vagyok.
- Szóval… - megköszörülöm a torkomat és érzem, hogy közben elpirulok – Talán először válasszunk ki egypár szépségtanácsot és beszéljük meg, milyen képek illenének a legjobban hozzájuk.
- Szerintem ne szaladjunk ennyire előre! Majd menet közben minden kialakul.
- Nem kellene mégis valami tervet készítenünk?
Hiába várok, Sean nem válaszol. Úgy tűnik, hogy még egyszer alaposan szemügyre veszi a lakás minden apró részletét.
- A hűtő előtt csináljuk. Tetszenek ezek a hűtőmágnesek.
- Most mégis miről beszélsz?
Sean azonban nem figyel rám, hanem feláll és töprengve körbenéz.
- Talán mégis inkább az ablaknál kellene, ott jobbak a fényviszonyok. – folytatja, majd a táskájából kiveszi a fényképezőgépet és az állványt.
Csodálkozva figyelem, hogy Sean elhúzza a függönyt, megigazítja a virágok leveleit, majd egy ülőalkalmatosságot tesz az ablakhoz.
- Van háziállatod?
- Nincs, de a barátnőm macskájára most én vigyázok…
- Hol van? – vág a szavamba azonnal – Jól mutatna a képen.
- Most meg mit csinálsz? – érdeklődök elképedve.
- Azt hittem, már rájöttél. – válaszolja Sean – Gyere, ülj ide! Most készítek pár képet rólad. Tudod, ezek alá írjuk majd, hogy: ilyen volt előtte. Mielőtt még bomba nőt varázsoltunk volna belőled.
- Most? Itt? Na de hát…
- Mindjárt kezdhetünk is. Egy perc és készen vagyok. – Sean bátorítóan néz rám – Nem kell aggódnod! Csak légy önmagad, olyan, amilyen lenni szoktál. – elmosolyodik – Gyerünk, ismételd utánam: Nem kell mindig mindent előre megtervezni!
- De én nem így gondolom.
Végignéz rajtam és tűnődve méreget.
- Igen, ez a póló jó lesz. Pont ilyesmire van szükségünk ezekhez a képekhez.
- Micsoda?! Ebben az ócska rongyban akarsz lefényképezni?
- Ez így tökéletes. Majd meglátod!
- Hát, te tudod…
Miközben Sean a pólómat nézegeti, ösztönösen keresztbe teszem a karomat a mellem előtt és azon töröm a fejemet, hogyan terelhetném másra a szót.
- Nekem tetszik. – jegyzi meg Sean kaján vigyorral az arcán.
Nem tudom eldönteni, hogy most a ruhadarabra gondol vagy arra, ami alatta van. Akárhogy is értette, kellemetlenül érzem magam.
A tekintetünk végre-valahára találkozik.
- És mi lesz a macskával?
- Hogyhogy a macskával?
- Általában a fotóalanyok könnyebben feloldódnak, ha valamilyen állatot tartanak a kezükben. – Sean körbepillant a szobában – Hol vagy, cicus?
- Azt hiszem, a hálószobában lehet, de vigyázz vele, mert nem valami barátságos az idegenekkel!
Sean helyeslően biccent egyet.
- A macskák általában nem kedvelik az idegeneket, de ne aggódj! Engem mindig szeretnek. 
Szóval Sean még a cicákhoz is ért. Vagy csak túlságosan is arrogáns és beképzelt?
Átmegyek a hálóba, hogy előkerítsem Tigrist. Mint ahogyan azt már korábban is sejtettem, a cica az ágy alatt fekszik és nagyon nem akaródzik kijönni onnan. Szinte élvezet lesz majd végignézni azt, ahogyan Tigris szétkarmolja Seant. Akkor talán egy kicsit kisebb lesz az arca…Végül nagy nehezen sikerül a karjaimba vennem a macskát, majd visszamegyek a nappaliba Seanhoz.
Arra számítok, hogy Tigris hadakozni kezd, ha Sean felé közelít, de nem tesz semmi ehhez hasonlót. Sean megsimogatja a cicát, majd átveszi tőlem, miközben Tigris hangosan elkezd dorombolni.
- Jól van, gyere szépen! – duruzsolja halkan Sean.
Ez meg hogy lehet? Szóhoz sem jutok. Tigris a gazdáján kívül eddig egyedül csak engem tűrt meg maga mellett, ezért is vigyázok rá mindig én, ha esetleg Rose-nak el kell utaznia. Talán a gyárban nyugtatót kevertek Tigris kajájába? Vagy Sean Sanders tényleg minden nőnemű lényre hatással van?
Annyira meglepődök a macska viselkedésén, hogy minden tiltakozás nélkül leülök a Sean által a falhoz készített székre. 
Sean beállítja a képet, majd a kezembe nyomja a macskát. Ezután rögtön a gép mögé lép és kattogtatni kezd, miközben én felveszek valamiféle pózt, de magamban szemrehányást teszek Tigrisnek, amiért nem állt ki mellettem.
Pár perc múlva Sean abbahagyja a fotózást.
- Ez így nem lesz jó.
- Talán rosszul tartom magam? – kérdezem, mert tudom, hogy nem vagyok modellalkat, de azért bízok abban, hogy képes vagyok megcsinálni ezt a feladatot.
- Nem, nem ez a baj. – gondterhelten körbenéz a szobában – Az a baj, hogy túl jól nézel ki. Ahogy ott ül a macska az öledben, ahogy mosolyogsz, ahogy a fény megvilágítja az arcodat… egyszerűen tökéletes. Bármelyik reklámügynökség kapva kapna egy ilyen fotón.
- Nahát! – bököm ki mosolyogva, mert ilyen dolgot jól esik hallani.
- Meggondoltam magam. Mégsem kell a macska, viszont a szemüvegedet vedd fel! És ne mosolyogj, csak nézz előre egyenesen!
Követem az utasításait, bár egy kicsit kezdem kényelmetlenül érezni magam. Elsősorban azért, mert Sean közelebb jön hozzám és már a kezében tartja a gépét, miközben néha megigazítja a hajamat vagy halkan utasítgat arra, hogy mit csináljak.
Igaz, hogy nem ér hozzám túl sokszor, de amikor igen, furcsa bizsergés lesz úrrá rajtam. Vajon milyen érzés lehet átölelni vagy hozzábújni?
- Figyelj rám, Jaz! – szakítja félbe Sean az álmodozásomat – Mi jár most a fejedben?
- Semmi. – hazudom gyorsan – Miért kérdezed?
- Mert a nézésedben van valami vadság, ami nem illik ehhez a „bátortalan, magányos nő” szerephez, amit a képeknek kellene sugallniuk. Tehát? – Sean lehajol hozzám, így amikor újra megszólal, a leheletét az arcomon érzem – Mire gondolsz most?

2015. március 13., péntek

5. fejezet - Segítség, ez nem én vagyok!

Jaz

Felülök a kanapén.
- Tigris! Tigris! – szólongatom a barátnőm macskáját, abban reménykedve, hogy a cica idekuporodik majd mellém és dorombol nekem.
A háziállatok simogatása állítólag nyugtatóan hat az emberre. Én magam is írtam egyszer erről egy cikket, amely a mindennapos feszültségek feloldásáról szólt és nekem most igazán nagy szükségem lenne egy kis lazításra.
- Tigris, gyere ide, kicsikém!
A macska azonban rám sem hederít. A mancsát nyalogatja elmélyülten, majd láthatatlan rovarokat kerget a levegőben, de most még véletlenül sem fogad szót nekem. Bezzeg máskor! Alig tudom levakarni magamról…
- Hát persze, most nem érsz rá, rengeteg a dolgod. – mondom, majd a számat elhúzva figyelem, ahogy Tigris nyújtózik egyet, azután kisétál a szobából, mint akinek semmi kedve végighallgatnia a zsörtölődésemet – Hálátlan dög. – mormogom magam elé, de Tigrist ez sem hatja meg különösebben, sőt. Némi gyanús csörömpölés is hallatszik a hálószoba felől. 
Felsóhajtok, felhúzom a térdemet és rátámaszkodok. 
Itthon, a bő pizsamanadrágomban meg a kedvenc pólómban kényelmesen kellene éreznem magam, de én mégis egyre idegesebb és feszültebb leszek.
Mi ütött belém?
Már több mint két órája ücsörgök a kanapén és még mindig csak egy üres dokumentum van megnyitva a laptopomon, pedig valamit gyorsan ki kell találnom, ha meg akarom kapni a munkát a magazinnál.
Miért is mentem bele ebbe az egészbe?
Felugrok az ágyról és a kezembe veszem a papírokat, amelyeket Georgiától kaptam. Még egyszer átlapozom őket, hátha támad valami ötletem, hogyan is kezdjem majd el a cikket, azonban ez sem segít.
Te jó ég! Ha követem ezeket a szépségtanácsokat, úgy fogok kinézni, mint valami bohóc!

Nem kell más, csak egy kis hajfesték és Ön lehet a Vörös Démon. 

Vörös Démon? Én?! 
Vagy itt van ez a másik:

A férfiak odavannak a vad karmokért és másra sem tudnak gondolni, csak hogy milyen nyomot hagy majd a hátukon.

Elgondolkozva nézek a papírra. Ezt nem igazán értem. Miért tetszene ez a férfiaknak? Végül is ha valakinek éles karmok hasítják végig a hátát, az egyáltalán nem élvezetes.
Egy pillanatra eltöprengek, majd lenézek a saját, rövidre reszelt körmeimre.
Már maga a gondolat is ijesztő.
Megrázom a fejemet és tovább olvasom a tanácsokat:

Ha még valami ennél is vadabbra vágyik, csináltasson tetoválást vagy próbáljon ki egy emelőkosaras melltartót, amely ellenállhatatlanná teszi!

Kételkedve nézek le a pólóm alatt megbújó domborulatokra.
Engem aztán semmilyen melltartó nem varázsol ellenállhatatlanná! Végem van! Most már egészen biztos. Végem van!
A többi tipp sem kecsegtet semmi jóval. Felpolcolt mellekkel járkálni igazán nem az én stílusom, de ami ezután következik, az talán még kevésbé.
Az egyik tanács merészen felvágott miniszoknyát ajánl, egy másik pedig az átlátszó, fekete csipkeruha csábító erejét elemzi. 
Az egész valahogy mégis izgalmasnak tűnik, de ez akkor sem én vagyok. Ha nem bíztak volna meg ezzel a munkával, eszembe se jutott volna ilyen dolgokat kipróbálni, nemhogy még cikket is írni róluk! 
Az egészben azonban mégsem a szépségtanácsok a legijesztőbbek. 
Egyáltalán nem. 
A legjobban az aggaszt, hogy Sean szeme láttára zajlik majd mindez.
Hogyan lehet egyáltalán ilyesmiről társalogni egy férfival?
Lehunyom a szemem és megpróbálom magam elé képzelni, miként is zajlana le egy ilyen beszélgetés:
- Nos, Sean, mi legyen a következő, amit kipróbálok? A fekete harisnyatartó vagy a párducmintás tanga? Te melyiket javasolnád?
Ebben a pillanatban megszólal a csengő. 
Egy rövid ideig nem mozdulok. Valami azt súgja nekem, hogy Sean lesz az és abban reménykedek, hogy ha nem nyitok neki rögtön ajtót, akkor talán elmegy. 
A fényképészt azonban nem lehet ilyen egyszerűen lerázni.
- Nyisd már ki, Jaz! – kiabálja és hangosan dörömbölni kezd az ajtón – Tudom, hogy itthon vagy! 
Magamban káromkodok egy sort, majd feltápászkodok és az ajtóhoz csoszogok.
Az egész alig néhány lépésből áll, de én mégis csigalassan teszem meg ezt a kis utat, időt nyerve ezzel magamnak, de néma imám nem talál meghallgatásra, mert Sean még mindig nem ment el, sőt. Egyre hangosabban veri az ajtót.
Az ég felé emelem a tekintetemet, majd egy nagy sóhaj kíséretében kinyitom az ajtót.

2015. március 11., szerda

4. fejezet - Ismeretlen ismerős

Jaz

- Nem hittem, hogy ilyen hamar viszontlátjuk egymást. – szólal meg Sean.
A szemében huncut fény bujkál. Vagy talán csak az irodai világítás miatt tűnik úgy?
Válaszolni akarok, de egy hang sem jön ki a torkomon. 
Miért pont velem történik ez? 
Mostantól együtt kell dolgoznom a világ legvonzóbb férfijával és még mielőtt bemutatkozhattam volna neki, már nekiütköztem az ajtóban, elestem az orra előtt… egyszóval bebizonyítottam neki, hogy egy rakás szerencsétlenség vagyok, aki mindennek nekimegy és aki mindent kiejt a kezéből.
- Ti már ismeritek egymást? – lepődik meg Georgia.
- Igen, de csak futólag. – feleli Sean közömbösen – Örülök, hogy új láthatom, kedves…
A tekintetünk találkozik, amitől jóleső érzés tölt el és már nem is vagyok annyira zavarban.
- Jaz. – mondom meg neki a nevemet, mire Sean bólint egyet.
- Érdekes… ahogy megláttam a várószobában, még meg is fordult a fejemben, hogy talán maga az az újságírónő, akiről Georgia beszélt. – jegyzi meg Sean mosolyogva – Azok alapján, amiket mondott, pontosan ilyennek képzeltem el.
„Pontosan ilyennek”. Mit képzel ez magáról?! Georgia biztosan azt mondta neki, hogy Jasmine Vreeland amolyan egyszerű teremtés, akin bőven van mit változtatni. 
Akárhogy is történt, most már mindegy. Ha elvállaltam ezt a munkát, akkor komolyan is fogom venni. Akkor pedig nem idegeskedhetek folyton azon, hogy vajon mit is gondol rólam a híres Sean Sanders.
- Azt hiszem, minden készen áll és nemsokára kezdhetjük is a munkát. – jelenti be Georgia ünnepélyesen, miközben átkarolja a vállamat és közelebb húz Seanhoz – Biztos vagyok benne, hogy remekül tudtok majd együtt dolgozni. – mondja, majd rám pillant – De előre figyelmeztetlek: Mr. Sandersről azt beszélik, nagy nőcsábász.
- Hát igen. Én is hallottam valami ilyesmit. – motyogom zavartan.
Őszintén szólva, eléggé meglepett, hogy Georgia ilyen tapintatlanul szóba hozta ezt a pletykát. Seanra téved a tekintetemet, akit láthatóan szintén meglepődött egy pillanatra.
- Állítólag minden modell, aki dolgozott vele, beleszeretett. Vigyázz, nehogy téged is elcsábítson! – teszi hozzá Georgia nevetve.
- Emiatt nem kell aggódnod. – szólalok meg egyszerre Seannal.
Egy röpke pillanat erejéig elhallgatunk, majd Sean kissé szégyenlősen magyarázkodni kezd.
- Természetesen csak a magam nevében beszélhetek. Remélem azonban, megértitek, hogy a múltkori eset után nem szeretnék újabb bonyodalmakat. Akkor megfogadtam, hogy soha többé nem keverem össze a magánéletet és a munkát. Még egyszer nem követem el ugyanazt a hibát. Tulajdonképpen még örülök is neki, hogy megemlítetted a dolgot, Georgia. Legalább ezt is tisztáztuk mindjárt az elején. – hadarja szinte egy szuszra.
- Teljesen egyetértek Seannal. – csatlakozok az előttem szólóhoz sietve – Szerintem is jobb ezt nyíltan megbeszélni. Főleg, hát hogy… ilyen jellegű munkáról van szó… ahol minden a csábítás körül forog… és talán fennáll a veszély… - hirtelen félbehagyom a mondatot és azt kívánom, hogy bár el se kezdtem volna – Egyébként is, már foglalt vagyok. – hazudom szemrebbenés nélkül, csak, hogy mielőbb lezárjam a témát.
- Én is. – válaszolja Sean.
Milyen meglepő, hogy egy ilyen kaliberű férfinak barátnője van… Ha nem mondja, akkor is erősen gyanítottam volna.
- Akkor minden rendben.
- Remek.
- Igen. Már alig várom, hogy elkezdjük a munkát. – jelentem ki és kezet nyújtok a férfinak, miközben megpróbálok barátságosan mosolyogni, bár nem megy túl könnyen.
Sean is mosolyt erőltet az arcára.
- Szintén alig várom. – feleli és megfogja a kezemet.
A kézfogásunktól kissé megborzongok. Az egész testemet átjárja valami kellemes érzés. 
Alig észrevehetően megrázom a fejemet. Na, ebből elég! Csak semmi romantikus ábrándozás! Elméletileg nekem van valakim… Csak az a baj, hogy itt az „elméletileg”-en van a hangsúly…
- Hát akkor, Jaz – szólal meg újra Sean –, beszéljünk egy kicsit arról, hogy mi is lenne tulajdonképpen a feladat!
- Bomba nőt faragni belőlem? – kérdezem kissé ijedten – Te vagy a szakértő. Mit gondolsz, van egyáltalán valami esélyünk, hogy sikerül? Vagy teljesen reménytelen az egész?
- Éppen ellenkezőleg. Az egyetlen dolog, amiről nehéz lesz meggyőzni az olvasókat, az az, hogy korábban másmilyen voltál.
Ó, egy igazi úriemberrel van dolgom. Érzem, hogy mélyen elpirulok.
- Lássuk csak… - szólal meg Georgia, miközben feltúrja az asztalán heverő nagy halom papírt – Igen, itt is van minden: a banki papírok, a csekkek, amelyeket beválthattok a kiadásaitok fedezésére, egy lista az ötletekről és egyéb jó tanácsokról, néhány üzlet címe, ahol segítenek majd kiválasztani a ruhákat meg a kiegészítőket, azután meg persze a részletes időbeosztás. – átadja a papírokat – Mostantól csak rajtatok múlik, úgyhogy mindent bele!
- Jaz… - mondja a nevemet halkan Sean.
- Igen?
- Készen állsz?
- Hát igen… szóval… azt hiszem, készen állok a nagy feladatra.
- Akkor talán lássunk hozzá! – javasolja, majd elindul az ajtó felé.
Miközben követem Seant, valahogy az az érzésem támad, hogy ezentúl már semmi sem lesz a régi.

2015. március 9., hétfő

3. fejezet - Újabb meglepetés

Jaz

- Rendben van. – szólalok meg hirtelen – Vállalom.
- Csodás! – ragyog fel Georgia arca – És most vegyél egy mély levegőt, mert tartogatok a számodra még valamit, ami talán még ennél is izgalmasabb.
Még az eddigieket sem emésztettem meg teljesen, így nem igazán érzem felkészültnek magamat arra, hogy újabb megpróbáltatásokkal nézzek szembe.
- Mi lehet az, ami még a tetoválásoknál és a testékszereknél is izgalmasabb? – kérdezem rosszat sejtve és kissé ironizálva.
Georgia közelebb hajol hozzám.
- Csak két szót mondok: Sean Sanders. – mondja halkan, mintha valami titkos összeesküvés részesei lennénk.
- Aki azokat a szupermodelleket szokta fényképezni a fürdőruha-katalógusokhoz?
Természetesen már hallottam róla, de még soha nem találkoztam vele. Sanders híres divatfotós. Vagy inkább hírhedt.
- Valósággal új értelmet adott a fényképezésnek. – áradozik Georgia – Nem is beszélve azokról a képekről, amelyeket a Vogue-nak, az Elle-nek és más világhírű magazinoknak készített. Ő a legjobb. 
- Nem ő volt az, aki…? – egy pillanatra elgondolkozok, hogy vajon megemlítsem-e a dolgot – Korábban a New York magazinnál dolgozott, ugye? – kérdezem puhatolózva.
- Ő csinált belőle ismert divatlapot, méghozzá a legnépszerűbbet. Az egész magazin stílusát ő találta ki és ő is valósította meg. Egyszerűen utolérhetetlen! – Georgia tekintete csillog az izgalomtól – És most megszereztük őt! Nekünk fog dolgozni. Igazán sajnálhatják a New York magazinnál…
Láthatóan Georgia nem szándékozik arról mesélni, hogy Sanders miért is hagyta ott a New York magazint, noha erről mindenki tud. Újságírói körökben ez amolyan nyílt titok.
Sanders ugyanis viszonyba bonyolódott a New York magazin főszerkesztőjével, Holly Jonesszal. Ezzel mondjuk még nem lenne semmi gond, de a kapcsolatuk nem volt zökkenőmentes és egy heves vita után Jones kidobta Sanderst az életéből és a magazintól is, ezután pedig sokan azt is megkérdőjelezték, hogy Sanders valóban a tehetsége miatt vitte-e olyan sokra vagy inkább azért, mert sikerült elcsábítania a főszerkesztőnőt.
- Szóval Sanders a Nők-nek fog dolgozni?
- Igen és én annyira izgatott vagyok! – lelkendezik Georgia – Képzeld csak el! – az asztalán lévő telefonjáért nyúl, egy kicsit babrál vele, majd átnyújtja nekem a készüléket – Tessék! Itt van néhány kép Sean munkáiból.
- Hát persze. Ez tényleg nagyszerű. – jegyzem meg ironikusan, majd átveszem a telefont és rápillantok.
- Bizony nem sokan mondhatják el magukról, hogy ő készít róluk fotókat. – teszi hozzá jelentőségteljesen Georgia.
Hirtelen felkapom a fejemet.
- Engem is ő fog fotózni? – ámulok el a hír hallatán – Persze, értem már. Őt akarod megbízni, hogy csináljon néhány képet az új külsőmről, mert így egészen bizonyos lehetsz benne, hogy csodálatosan sikerülnek majd a felvételek.
Hihetetlen! Az a fotós, aki évekig dolgozott híres modellekkel, most engem, Jasmine Vreelandet fogja fényképezni egy magazin számára.
- Valójában mi arra gondoltunk, Jaz, hogy Sean nem csak az új külsődet fogja lefényképezni. Az első munkája a mi magazinunknál az lesz, hogy az átváltozásod minden apró részletét megörökítse.
- Minden egyes apró részletét? – kérdezem ijedten.
Sean Sanders valószínűleg évek óta nem látott olyan nőt, akin nem áll tökéletesen a bikini, a hosszú, vékony combokról már nem is beszélve. Azt hiszem, hogy kezd alábbhagyni a bátorságom.
- Amikor azt említetted, hogy minden apró részletet le kell fotóznia… akkor pontosan mennyire apró részletekre gondoltál?
Georgia megvonja a vállát.
- Majd ti ketten eldöntitek, hogy milyen képek illenek legjobban a szöveghez és persze azt is, hogy milyen szöveg illik legjobban a képekhez.
- De azért nem fog mindenhová követni, ugye? Gondolom, csinál majd egy-két képet az elején, meg párat akkor, ha már kipróbáltam néhány szépségtanácsot. – töprengek félhangosan, de bizakodva – Biztosan eléggé el lesz foglalva azzal, hogy a magazin többi rovatába is készítsen felvételeket…
- Nem, nem. Szó sincs ilyesmiről. – rázza meg a fejét Georgia, majd visszaül a nagy márványasztala mögé – Kizárólag erre a feladatra fog összpontosítani. Ne felejtsd el, hogy a magazin ötvenedik évfordulójáról van szó! Teljes gőzzel ezen fogtok dolgozni mindketten. Mindenben együtt kell majd működnötök. A szövegnek és a képeknek teljes összhangban kell lenniük egymással. Legyen az egész mellbevágó, életteli és izgalmas! Nem lehet jó vagy éppen megfelelő. Tökéletesnek kell lennie. – Georgia szigorú pillantást vet rám – Erről egy pillanatra sem szabad megfeledkezned! Mindent bele kell adnod, mert ezen múlik az állásod.
Kihúzom magam. Jöjjön, aminek jönnie kell.
Még akkor is, ha ez a híres fotós valószínűleg fel akar majd mondani, amint meglát engem… vagy ami talán még ennél is rosszabb, ki fog nevetni. De ez sem baj. Mindent megteszek, ami tőlem telik. Nem vallhatok kudarcot. Most nem.
- Mi lesz az első teendőm? – kérdezem végül, mélyen Georgia szemébe nézve. 
- Először is szeretném neked bemutatni Seant. – a főszerkesztőnő megnyom egy gombot a telefonon – Tracey, kérem, küldje be Mr. Sanderst! Köszönöm.
- Már itt is van? – kérdezem meglepetten.
Azt reméltem, hogy mielőtt találkozunk, felfrissíthetem magam egy kicsit, hogy legalább egy kicsit jobban nézzek ki, mint általában. Végül is nem akárkiről van szó…
De ilyesmiről szó sem lehet. Éppen csak le tudom kapni a szemüvegemet, mire az ajtó kinyílik.
És itt áll előttem Sean Sanders. 
Még sohasem láttam, de valahogy mindig úgy képzeltem, hogy őszülő, középkorú, de fiatalosan öltözködő férfi, akinek fülbevalója és copfja van. Olyasvalaki, aki az egyik kezében mindig italt, a másikban meg cigarettát tart és körülötte asszisztensek sürgölődnek a legkülönfélébb felszereléseket cipelve, hogy kéznél legyen minden, amire szüksége lehet.
A híres fotós azonban egyáltalán nem így fest. Egyedül érkezett, nem fontoskodik körülötte senki… és legalább olyan vonzónak tűnik, mint bármelyik modellje.
A harminc év körüli férfinak nem is az arca vagy a kisportolt testalkata a legvonzóbb, bár egyikre sem panaszkodhat. Az teszi igazán különlegessé, amilyen eleganciával besétált a szobába. A tartása és a közömbös, mégis rabul ejtő pillantása.
Behunyom a szemem. Tudhattam volna.
Ez az a férfi, aki fellökött a bejáratnál.

2015. március 5., csütörtök

2. fejezet - Az ajánlat

Jaz 

Bemegyünk az irodába, ahol a titkárnő azonnal kávéval kínál.
- Köszönöm, nem kérek. – hárítom el kissé feszülten az ajánlatát.
Tracey bólint, majd magamra hagy. Gondolom, a váróba ment a férfihoz, hogy flörtölgessen vele. 
Megrázom a fejemet és igyekszek nem rájuk gondolni. Odalépek a főszerkesztő asztalához.
Korábban már találkoztam néhányszor vele, amikor külsősként egy-két rövidebb cikket írtam az újságnak. Georgia Roberts mindig is kedves volt velem. Jól kijövünk egymással, pedig semmi közöset nem lehet találni bennünk. Ő velem ellentétben szőke, akárcsak a titkárnője és mindig tökéletesen elegáns.
- Úgy örülök, hogy látlak! – üdvözöl Georgia, amikor belép az irodájába, majd a hatalmas márványasztalhoz megy és leül, majd int nekem is, hogy kövessem a példáját – Jó, hogy ilyen hamar be tudtál jönni. Egy egészen különleges cikket szeretnénk megjelentetni a magazinban.
- Nagyon szívesen segítek, bármiről is legyen szó.
- Ha minden jól megy – folytatja Georgia –, remek állást tudok neked felajánlani a magazinnál. Természetesen teljes munkaidőben. Mit szólnál hozzá?
Veszek egy mély levegőt, mielőtt válaszolnék.
- Igen-t mondanék. Méghozzá azonnal. Akár most rögtön is kezdhetek.
- Örülök, hogy ilyen lelkes vagy. Éppen erre van most szükség a szerkesztőségben. – Georgia feláll, megkerüli az asztalát és hozzám lép – De mielőtt aláírnánk a szerződést, lenne számodra egy próbafeladat.
- Próbafeladat? – kérdezem rosszat sejtve.
Nem igazán értem a dolgot, de Georgiát ez láthatóan nem zavarja.
- Tudod, hogy mindig elégedett voltam a munkáddal. Nagyon kedvelem a cikkeidet. A legutóbbit, A férfilélek rejtelmeit egyenesen lenyűgözőnek találtam és imádták az olvasók is.
- Köszönöm. Én is úgy érzem, hogy jól sikerült.
- De, ha valóban a Nők magazinnál szeretnél dolgozni, mint a szerkesztőség tagja, akkor másfajta cikkeket is kell majd írnod. Olyasmit, ami még izgalmasabb, még merészebb.
- Merészebb? 
- Igen. Azt tervezem, hogy a magazinban ezentúl izgalmasabb cikkeket jelentetünk meg. Ne érts félre, Jaz! Az eddigi írásaid tényleg nagyon tetszettek, de az igazat megvallva, nem sok újdonság akadt bennük. Úgy gondoltam, ez a bizonyos próbafeladat egy kicsit más lesz. Valami egészen különleges.
- Pontosan mire gondolsz? – érdeklődök idegesen.
Georgia közelebb hajol hozzám és elmosolyodik.
- Meglátod, nagyon fog tetszeni az ötlet. Azt hiszem, hogy ez minden nő álma: A Nők átváltoztatja Önt! – értetlen arckifejezésemet látva folytatja – Mindjárt elmagyarázom, hogy mire gondoltam. – válaszolja Georgia – Csak tudod, olyan izgatott vagyok! Szóval, kezdem az elején.
- Remek. – biccentek egy aprót, majd előveszem a tollamat meg a jegyzetfüzetemet.
- Tehát, a magazin idén lesz ötvenéves és valami igazi különlegességgel szeretnénk meglepni az olvasókat. Az igazgató azzal az ötlettel állt elő, hogy írjunk egy cikket A csábítás művészete címmel. Az alcíme pedig ez lenne: ötven tanács, amely segítségével bárkit elcsábíthat. Azért ötven, mert ötvenéves a magazin. És hogy miért éppen a csábításról szól? Mert minden nő szeretne csábító lenni. Na, mit szólsz hozzá?
- Ez tényleg nagyszerű ötlet. – felelem mosolyogva. 
Szóval Georgia arra gondol, hogy valami szerencsétlent betuszkolnak egy kozmetikai szalonba, napokig nyúzzák, készítenek róla egy-két fotót, nekem pedig ezekhez kell valami szöveget írnom. Ez igazán nem nagy dolog.
A főszerkesztőnő fürkésző pillantást vet rám.
- Tehát azt szeretném, ha te írnád meg a cikket, amely nyomon követi ezt az „átváltozást”. A szokásos újságírói díjat fizetjük és ezenfelül minden egyéb felmerülő költséget. Aztán, ha olyan remekül sikerül a cikked, mint az eddigi írásaid – márpedig miért ne sikerülne –, akkor azonnal aláírhatjuk a végleges szerződést.
Igyekszek nyugodtan látszani, pedig majd kiugrok a bőrömből, olyan izgatott vagyok.
Ilyen egyszerű lenne az egész? Csak meg kell írnom a cikket és megkapom a munkát, amiről mindig is álmodtam? 
Valami azonban mégsem hagy nyugodni. Úgy érzem, hogy Georgia hangja egy kicsit furcsán csengett, ahogy az mondta: „ márpedig miért ne sikerülne”. Komolyan nem értem a dolgot.
Egy valamit azonban tisztán látok. Akár egyszerű lesz megírni a cikket, akár nem, nincs más választásom, ha munkát akarok kapni a szerkesztőségben. Nekem pedig most mindennél jobban kell ez az állás.
Korábban, mielőtt még szabadúszó nem lettem, egy másik neves magazinnál dolgoztam, de sajnos elkövettem azt a hibát, hogy összejöttem az egyik munkatársammal, aki szépen kihasznált és gyakorlatilag elvette a munkámat.
A lakbért pedig fizetnem kell és ez az alkalmi munkákból egyre nehezebben megy. Mindenáron munkát kell szereznem.
- Az a legfontosabb – folytatja Georgia –, hogy a cikk igazán hitelesnek hasson. Olyannak kell lenned, mint egy beépített ügynöknek, aki mindenről első kézből tájékozódik.
- Hogy érted azt, hogy „beépített ügynök”?
- Ez az egészben a legizgalmasabb. – lelkendezik Georgia – Szükségünk van egy hétköznapi nőre, egy amolyan „szürke kisegérre”, akit mi átváltoztatunk igazi vadmacskává. A mi kisegerünk viszont egyben remek újságíró is. Érted már? Nálad tökéletesebbet nem is találhatnánk erre a feladatra!
Még a lélegzetem is elakad egy pillanatra. Szóval erről van szó! Ezért akarnak engem! Mert rajtam idétlenül áll a nadrág meg a szemüveg, mert fogalmam sincs arról, hogy hogyan kell csábítóan viselkedni és egyetlen férfi sem fordulna meg utánam az utcán. A szerkesztőségben nem találnak senkit, aki ne lenne divatos és vonzó. Egy igazi „szürke kisegérre” van szükségük, aki pontosan olyan, mint én.
Georgia bátorítóan rám mosolyog.
- Ez általában úgy megy, hogy valakit kiválasztanak és különböző szakemberek segítségével „átváltoztatják”. Mi most azonban azt szeretnénk, hogy az illető pontosan úgy érezze magát, mint akármelyik olvasó, aki megfogadja a tanácsainkat. Vagyis a mi „szürke egérkénk”, aki te leszel, kipróbál néhány ötletet, feljegyzi a gondolatait és a tapasztalatait megosztja az olvasókkal. Igazi vadmacskát varázsolunk belőled, Jaz. Hát nem óriási?
Egyáltalán nem találom jó ötletnek azt, hogy vadmacskaként hódítsak. Az egész inkább ijesztően hangzik. Mintha bezárnának egy oroszlán ketrecébe, miután a kezembe nyomtak egy darab friss húst.
Egy belső hang azonban emlékeztet arra, hogy milyen égetően szükségem van erre a munkára.
- Remek tanácsokkal készültünk. Imádni fogod ezt a munkát. – lelkendezik tovább Georgia – Mi most azt szeretnénk megmutatni, hogyan csábíthatsz ötvenféle módon és ebben nemcsak a smink meg a ruha játszik lényeges szerepet, hanem ugyanannyira az önbizalom is, de azért a csábító fehérnemű, a magas sarkú cipő, a frizura és a manikűr sem maradhat el. Sőt, még a tetoválás meg a testékszerek is számításba jöhetnek.
A fejemben egymás után kavarognak a gondolatok. Tetoválás? Testékszer? Te jó ég! Mibe keveredtem?
- Én soha nem szerettem igazán szerepelni. – nyögöm ki végül – És ezek, amiket mondtál… szóval ez nem az én világom.
- De hát éppen ez a lényeg! – magyarázza Georgia – Úgy értem, teljesen újjá varázsolunk majd. Hidd el, Jaz, ezt nálad jobban senki nem tudná megírni!
- Hát igen, valószínűleg ez így van. – válaszolom bizonytalanul.
Bármennyire is furcsa, de kezd tetszeni az ötlet. Eszembe jut az, ahogyan a kint lévő fickó nézett a titkárnőre. Rám még soha nem nézett így senki. Vajon, ha követem az utasításokat és teljesen „átváltozok”, akkor utánam is így fognak sóvárogni a férfiak? Milyen érzés lehet, ha valaki besétál egy bárba és mindenki őt bámulja? 
Most, életemben először talán én lehetnék a végzet asszonya, aki az orránál fogva vezeti a férfiakat. Egyre erősödik bennem az elhatározás, miszerint ezt a lehetőséget nem szabad kihagynom.
De hogy fognak belőlem bomba nőt varázsolni?
- Tehát? Mi a válaszod? – kérdezi izgatottan Georgia.

2015. március 3., kedd

22. rész

- Mennem kell. – motyogom erőtlenül.
- Hm… 
Josh ajka tovább munkálkodik a fülem mögötti érzékeny területen, mintha meg sem hallotta volna az iménti mondatomat.
- Tényleg. 
Felemeli a fejét és felsóhajt.
- Muszáj? – kérdezi nyűgösen, mintha egy ötéves gyerek volna.
- Tudod jól, hogy el kell hoznom Carlost a reptérről.
- Akkor ma már nem is látlak?
Megrázom a fejemet.
- Nem hiszem. – gyors csókot nyomok a szájára – De holnap találkozunk nálatok. – újra megcsókolom, majd ellépek tőle, mert ha még sokáig mellette maradok, akkor nem valószínű, hogy elhozom a bátyámat a repülőtérről…
- Rendben. – mondja nagyot sóhajtva, majd még továbbra is a pultnak támaszkodva felemeli maga mögül a bögréjét és hátrafelé rám pillant – Kávét?
- Jöhet.
- Ne vigyelek el?
- Nem kell. Úgyis rögtön hozzám megyünk.
- Hát… jó.
- Nagyon velem akarsz jönni. – állapítom meg felhúzott szemöldökkel, de azért mosolyogva.
- Te pedig nagyon le akarsz rázni. – kontráz rá évődve, majd a bólintásomat látva elcsodálkozik – Szabadna tudnom, hogy miért is?
Megint bólintok egyet és ismét Joshhoz lépek, aki erre azonnal a derekamra csúsztatja a kezét és magához von.
- Azért, mert ha sokáig vagyunk kettesben, meglehetősen hiányosan felöltözve – végignézek magunkon: rajta csak egy alsógatya van, rajtam meg az egyik ingje –, akkor általában nem beszélgetéssel töltjük az időt.
- És ez olyan nagy baj? – kérdezi vigyorogva.
Mohó tekintetét látva akaratlanul is felnevetek.
- Természetesen nem. – kissé elkomolyodok – De nem akarom megváratni Carlost… és már hónapok óta nem láttam…
- Oké, értem. Menj csak!
Mosolyogva biccentek egy aprót.
- Szeretlek.
- Én is téged.
Utoljára még kapok egy gyors, de szédületes csókot, majd sietősen bemegyek a hálóba, hogy felöltözzek. 
Ha sietek, még pont időben odaérek.


Végre eljön a karácsony. A befagyott tó szikrázik a ragyogó Napsütésben.
- Hideg van, ugye? – kérdezem a bátyámra pillantva.
- Ausztráliához képest igen. – mondja mosolyogva.
Tegnap éjjel hoztam el a repülőtérről, ezért ma reggel, szenteste reggelén együtt megyünk a Payne családhoz.
- Régen nem láttam havas tájat. – folytatja tovább Carlos.
- Gyakrabban kellene hazajárnod. – vetem fel rásandítva.
Carlos felsóhajt.
- Tudod, hogy sok a munkám…
- Igen, tudom. – eltűnődve szemlélem a tájat, amíg a hóban a ház felé tartunk – Csak szeretnélek sűrűbben látni. Baj?
- Egyáltalán nem. – Carlos rám mosolyog, majd átkarolja a vállamat – Majd kitalálunk valamit, rendben?
- Rendben. – végre megpillantjuk a házat, amitől azonnal belelkesülök – Tetszeni fog neked a ház, Carlos. Olyan meghitt és otthonos. És persze maga a család is nagyon kedves. 
- Ő pedig a titokzatos Josh? – kérdezi a fejével előrefelé bökve.
Josh abban a pillanatban integet nekünk, majd felénk jön.
- Igen. – finoman oldalba lököm – Légy kedves!
- Én mindig az vagyok, húgi. – válaszolja vigyorogva, majd elhallgat, amikor Josh ideér hozzánk.
Azonnal észreveszem, ahogy Josh és Carlos a férfiakra jellemző titokzatos, szinte telepatikus módon azonnal felmérik és megkedvelik egymást. Könnyedén csevegnek, miközben elérjük a kikötőt, majd felmegyünk a verandához. Kinyitjuk az ajtót és nyomban körülölel minket a meleg és a családias hangulat.
- Boldog karácsonyt! – hangzik mindenhonnan.
Miután levesszük a kabátjainkat és a csizmáinkat, beterelnek minket a konyhába, ahol már ínycsiklandó illatok szállnak mindenfelé.
- Hát nem gyönyörű? – kiált fel elégedetten Amanda, amikor megcsodálja a jegygyűrűmet.
Ellaine is csatlakozik hozzánk, akitől azonnal kapok egy puszit.
- Mindannyian nagyon örülünk nektek. – mondja, majd a fülemhez hajol, hogy csak én halljam a következő mondatát – Jól választottál.
- Tudom. – felelem hálásan – Tudom.


- Úgy örülünk, Carlos, hogy el tudtál jönni. – mondja később Amanda a bátyámnak.
Mivel nem ülnek tőlem messze, hallom, hogy miről beszélgetnek. Tudom, hogy nem szép dolog kihallgatni másokat, de Amanda köztudottan nem fogja vissza magát és ezen kívül kíváncsi is vagyok arra, hogy miről fognak beszélgetni.
- Köszönöm a meghívást.
- Minden nagyszerűen alakult, ugye? Josh és Nikki eljegyezték egymást. – közelebb hajol a bátyámhoz – Én találtam a húgodat a fiamnak. – mondja, majd ismét felegyenesedik – De volt olyan időszak, amikor féltem, hogy mégsem fog sikerülni a dolog.
Igazság szerint mi Josh-sal már korábban is megtaláltuk egymást, amiről persze Josh családja nem tud, sőt, még Carlos sem, de az tény, hogy ha nincs Amanda, akkor most nem lennék Josh menyasszonya.
- Szerencsére sikerült. – válaszolja Carlos jókedvűen mosolyogva – Örülök, hogy ilyen kedves család fogadta be Nikkit.
- Mi sem kívánhatnánk nála különbet.
A szívemet jóleső melegség járja át a kedves szavakat hallva. Ahogy körbejártatom a tekintetemet a többieken, akik hamarosan hivatalosan is a családtagjaim lesznek, magamban igazat adok mindkettejüknek. Joshnál és a Payne családnál tényleg nem kaphatnék jobb családot. 
Végre most először érzem úgy, hogy igazi családra leltem – Carlosszal együtt.
Amanda szélesen elmosolyodik, majd bizalmasan megérinti a bátyám karját.
- Ha jól értettem, Nikki azt mondta, hogy nem jársz senkivel. – a bátyám gyanútlanul bólint, de én már tudom, hogy ezzel aláírta a saját ítéletét, mert most már mind tudjuk, hogy milyen Amanda, ha egy egyedülálló egyénre akad – Ismerek egy lányt…


Este Josh-sal együtt kimegyünk egy kicsit sétálni a havas erdőbe.
- Minél előbb feleségül akarlak venni. – egy pillanatra elgondolkozik – Mondjuk újév napján.
Megütközve nézek Joshra.
- Olyan hamar? Hogyan tudunk addig mindent megszervezni? Az édesanyád már mondta…
- El tudom képzelni, miket mondott. Nem bánnád, ha nagy esküvőt csapnánk? Szívesen büszkélkednék veled ország-világ előtt, miután olyan nehezen találtunk újra egymásra. 
Elmosolyodok, majd Joshhoz bújok. Nagy-nagy biztonság sugárzik Joshból és az engem átölelő karjaiból.
- Igen, igazi nagy esküvőt szeretnék. – felpillantok a sötétbarna szempárba – De a lényeg az úgyis az, hogy te ott legyél…
- Ott leszek. – vágja rá habozás nélkül – Nagyon régóta másra sem vágyom, csak erre. – váratlanul elvigyorodik – Szívesen szólítanálak már Mrs. Payne-nek.
Mosolyogva bólintok, majd hosszasan Josh szemébe nézek. Annyi mindent ki tudok olvasni a tekintetéből… Csupa olyan dolgot, amit már régóta hiányoltam.
A beálló csendben Josh vigyora mosollyá szelídül, majd lassan végigsimítja a kezét az arcomon. Ezután előrehajol és megcsókol. 
A karomat a nyaka köré fonom és odaadóan viszonzom a csókját. Most már egyáltalán nem zavar a hűvös levegő vagy a fel-feltámadó szél. Most csak Josh létezik a számomra, a csókja és az általa keltett érzelmek kavalkádja.
- Akkor mit szólnál Bálint-naphoz? – kérdezi, amikor zihálva elszakadunk egymástól – Anyám különösen örülne neki. Biztos, hogy a kedvében járnánk. – mondja, majd felnevet – Az mondjuk még mindig nem teljesen világos, hogy hogyan talált meg téged, de ha a jövőben bármikor feldühít, mindig arra fogok gondolni, mit tett értem. – újabb csókot kapok – Értünk.
Titokzatosan elmosolyodok és mélyen Josh szemébe nézek.
- Egy nap talán majd eláruljuk.

2015. március 2., hétfő

1. fejezet - Minden kezdet nehéz

Jaz

Kihúzom magam és megpróbálok magabiztosan mosolyogni, ahogy a szerkesztőség irodájának bejáratához érek. Csak egy pillanatra állok meg, hogy összeszedjem a bátorságomat, azonban még arra sem marad időm, hogy vegyek egy mély lélegzetet, mert valaki hirtelen hátulról meglök. Valaki, aki nagyon siethet és aki minden kétséget kizáróan egy férfi.
Teljesen elvesztem az egyensúlyomat és az ajtó felé kapok, hogy megkapaszkodjak, de a kezem lecsúszik a kilincsről. Az ajtó kivágódik, én pedig átesek a küszöbön, majd közvetlenül a fogadópult előtt érek földet. A szemüvegem lecsúszik az orrom hegyéig, a táskám kiesik a kezemből és az egyik cipőm is lerepül a lábamról. Nem egészen így képzeltem a bemutatkozást.
Felülök, megigazítom a szemüvegemet és felhúzom a cipőmet.
- Mégis, mi az ördögöt csinál maga itt? – csattan fel idegesen egy férfihang valahol mellettem.
- Ez az én formám. – motyogom magam elé – Azok után, hogy reggel elromlott a hajszárítóm, elszakadt a harisnyám és a szemfestéket is belekentem a szemembe, már tényleg csak ez hiányzott.
- Nagyon sajnálom. – szólal meg ekkor az ismeretlen és a kezét nyújtja – Nem gondoltam volna, hogy valaki pont az ajtóban áll meg, így túl későn vettem észre.
Megfogom a kezét és felsegít a földről, így most már szemügyre tudom venni az idegent: magas, sötét hajú, izmos, széles vállú és hihetetlenül vonzó. Szürke pólót meg farmert visel, a kezében pedig egy nagy, fekete táskát tart.
- Nem esett baja? – érdeklődik a férfi udvariasan, miközben a szája mosolyra húzódik.
Megrázom a fejemet. Igyekszek nyugodt maradni. Ha megkapom ezt a munkát a Nők magazinnál, annyi vonzó férfival kell majd együtt dolgoznom, hogy nem árt, ha már most elkezdem edzeni magam. 
A Nők a legnépszerűbb magazinok közé tartozik, érdekes és szellemes cikkeket közöl mindenről, amire csak a gyengébb nem tagjai kíváncsiak lehetnek. Persze, ha ilyen modelleket alkalmaznak, akkor érhető, hogy miért annyira sikeresek. 
Igaz, hogy a férfi már nem huszonéves, mint a modellek általában, mégis rabul ejti az embert. Talán jobban, mint eddig bárki, aki a lap felvételein szerepelt.
Én is írtam már egy rövid kis cikket a Nők legutóbbi számába, de csak mint szabadúszó újságíró, ami nem valami jól fizető munka, éppen ezért pályáztam most meg ezt az állást és éppen ezért nem vesztegethetem tovább az időmet ennek a jóképű idegennek a társaságában.
- Elnézést. – szólalok meg olyan magabiztosan, ahogy csak tőlem telik, bár az előbbi kis jelenet után ez nem megy túl könnyen – Felvételi beszélgetésre jöttem.
- Igen, értem, csak… - kezd bele a férfi, majd hirtelen elhallgat. 
- Valami baj van? – kérdezem és közben érzem, hogy kezdem elveszíteni a türelmemet.
A hajam borzalmasan néz ki, mert elromlott a hajszárítóm, a csinos szoknyám helyett pedig kénytelen vagyok nadrágot húzni, mert a barátnőm, Rose macskája, akire a gazdája távollétében én vigyázok, elszakította a harisnyámat, ráadásul a kontaktlencsémet sem tudtam betenni a szemfesték miatt, így aztán a szemüvegemet kellett felvennem. 
Ha nem lennék a természetemből adódóan derűlátó, még azt gondolnám, hogy a Sors ellenem van.
- Valami baj van? – ismétlem meg sürgetően – Gyerünk, mondja már!
- Semmi, igazán semmi. – válaszolja gyorsan a férfi és továbbindul.
- Biztosan azt gondolja, hogy bolond vagyok, pedig az egész az ő hibája – motyogom magam elé – Maga jött nekem. – közlöm méltatlankodva, de az ismeretlen már nincs sehol.
Megint kihúzom magam és megpróbálok mosolyogni, miközben a fogadópulthoz lépek. 
Az utolsó pillanatban azonban meggondolom magam és a mosdó felé veszem az irányt.
- Ó, most már értem, mit akart. – a tükörbe nézve észreveszem, hogy elkenődött a sminkem – De azért ez nem annyira vészes. Akkor meg miért nézett úgy rám?
Gyorsan megigazítom a sminkemet meg a hajamat és a fogadópulthoz sietek. 
Innen az egyik szobába küldenek. A helyiségben, ahol várakozni kell a jelentkezőknek, már ül valaki – a titokzatos ismeretlen, aki nekem jött.
Jaj, ne! Ez ő. 
De mi a fenét kereshet itt? A férfi is a főszerkesztőhöz jött volna? Miért? 
Egy pillanatra megijedek, de aztán igyekszek megnyugtatni magamat. Kizárt dolognak tartom, hogy az ismeretlen is ugyanarra az állásra pályázzon, mint én. Valószínűleg csak egy modell, úgyhogy nincs miért aggódnom. 
Szerencsére a férfi az újságjába temetkezik, így legalább nem kell beszélgetnünk. A rendelkezésre álló kis időt arra használom fel, hogy rendet tegyek a papírjaim között és vegyek néhány mély lélegzetet, hogy magabiztosan indulhassak neki a felvételi beszélgetésnek.
- Ön Jasmine Vreeland? – kérdezi egy hang.
Felnézek a papírjaimból. 
A titkárnő nem lehet több húszévesnél és olyan rövid szoknyát visel, amely szinte alig takar valamit az idomaiból. Egyenes, szőke haja van és nagyon hosszú, formás lába. 
A szemem sarkából észreveszem, hogy a férfi is a lányt figyeli az újságja mögül. Hiába, a férfiak már csak ilyenek.
- Tracey vagyok. – mutatkozik be a titkárnő – Miss Roberts már várja.
Bólintok, majd egy nagy sóhaj kíséretében követem a titkárnőt az irodába.

A csábítás művészete

AJÁNLÓ

Jaz szabadúszó újságíró, aki végre megkapja az oly régóta várt lehetőséget egy nívós magazinnál. Üröm az örömben, hogy különleges feladatot kap: készítenie kell egy „átváltozós” cikksorozatot a híres fotóssal, Sean Sandersszel. Az önbizalom-hiányos Jaznek ez maga a pokol, hát még a nagy nőcsábász hírében álló Sean közelsége, aki szinte árgus szemekkel lesi minden mozdulatát. 
Ahogy egyre jobban haladnak a munkájukkal, úgy nő köztük a feszültség és a különleges vibrálás, amit a lány igyekszik figyelmen kívül hagyni, mert nem tudja, hogy Sean érdeklődését a régi vagy az új Jaz keltette-e fel…


SZEREPLŐK

 
Jasmine Vreeland

Sean Sanders


2015. március 1., vasárnap

21. rész

Ebéd után a Joshtól kapott új tollaimat beleteszem a virágvázámba, majd a frissen lefőtt kávéval az asztalhoz lépek. 
- Ha már a születésnapi ajándékokról van szó – kezdek bele a mondandómba, miközben töltök Josh csészéjébe a kávéból –, tüzetesebben is megnéztem a tőled kapott nyakláncot…
- Igen?
- Aranypróba van rajta, Josh.
- Csakugyan?
- Igen. Tömör arany. Azt mondtad, hogy nem valódi… Mi az igazság?
Josh felvonja a szemöldökét, mire összehúzott szemekkel meredek rá.
- Hazudtál nekem. – állapítom meg hitetlenkedve.
- Különben visszautasítottad volna az ajándékot. – vág vissza teljesen nyugodtan.
Egy pillanatra eltöprengek az ajándékon és azon az estén, amikor megkaptam.
- Akartál mondani nekem valamit aznap este?
- Mondtam is valamit, ha jól emlékszem. Hajthatatlan voltál.
- Miért vetted meg nekem?
- Mert szeretlek. – megfogja a derekamat és az ölébe húz – Mert hiányoztál. – féloldalas mosolyra húzódik a szája – Mert alig vártam, hogy újra lássalak és ez a nyaklánc rád emlékeztetett.
Mosolyogva bólintok, majd előrehajolok és megcsókolom.
- És ha már az aranyról van szó… Elmegyünk és megvesszük a jegygyűrűt. Ismerek egy kiváló ékszerészt.
- Van néhány gemkapocs az íróasztalom fiókjában. – javaslom neki mosolyogva egy korábbi beszélgetésünkre utalva.
- Elhiszem, de történetesen nincs rá szükség. – az egyik kezével végigsimít a nyakam vonalán – Az ékszerésznek már biztos lejárt az ebédszünete, úgyhogy akár már most el is mehetnénk hozzá. – lágyan megcsókol – És mivel addig úgyis együtt töltjük az időt, nem veszem le rólad a szemem. – elmosolyodik és a hüvelykujjával végigköveti a szám vonalát.
Megfogom a kezét, majd előrehajolok és a számat az övére teszem. 
Josh azonnal reagál, mert szorosabban húz magához, miközben elmélyíti a csókunkat.
Annyira belefeledkezünk egymásba és az érzelmeinkbe, hogy az asztalon árválkodó, immár kihűlt kávé egyikünket sem köti le…


- Ez lenne az? – kiáltok fel ijedten, amikor megállunk az ékszerész boltja előtt.
- Kiváló ékszerész. – jelenti ki Josh határozottan – Mi a baj?
Az ajkamba harapok, nehogy elnevessem magam a váratlanul kialakult furcsa helyzeten.
- Ray is itt vette a gyűrűmet. A tulajdonos biztosan emlékezni fog rám, mert többször megfordultunk itt.
- Gondolom, tisztában van vele, hogy egy nőnek jogában áll megváltoztatnia a véleményét. – közli velem Josh teljesen nyugodtan, majd betessékel az üzletbe.
Remélem, hogy könnyedén megúszom ez a kis kiruccanásunkat. Igaz, hogy alig várom már, hogy az ujjamon legyen Josh jegygyűrűje, de itt voltam Rayjel is… Ki tudja, hogy mit fog rólam gondolni a tulajdonos, ha meglát itt – ezúttal egy másik férfival. 
Ő persze nem tud arról, hogy miért döntöttem így… na, nem mintha magyarázkodnom kellene bárkinek is.
Te jó ég! Mibe keveredtem már megint?


- Jó napot, Mr. Wright! – köszönti Josh a tulajdonost, aki erre barátságosan elmosolyodik.
- Jó napot, Mr. Payne! Mivel szolgálhatok? – érdeklődik mosolyogva, majd amikor rám pillant, még szélesebben elmosolyodik – Ó!
- Szeretnénk megnézni néhány gyűrűt. – mondja Josh határozottan.
- Eljegyzési gyűrűket? – kérdezi az ékszerész és közben tisztán látni rajta, hogy ennek a ténynek sokkal jobban örül, mint magának az üzletnek.
Érzem, hogy elpirulok. Remélem, hogy senki nem veszi észre sem az arcomat borító pirosságot, sem pedig azt, hogy kissé feszélyezve érzem magam.
Az ékszerész kitesz elénk egy tálca gyűrűt, amitől azonnal elmúlik minden zavarom, annyira elbűvölnek az egzotikus színek és formák.
- Tényleg ilyen gyűrűt akarsz venni? – suttogom halkan.
Aranyba foglalva itt fekszenek előttem a rubinok, smaragdok, zafírok, gyémántok és topázok keleties hangulatú egyvelege.
- Csak ha tetszik.
- Nagyon.
Az ékszerész élénk magyarázásba kezd a gyűrűket illetően, de én nem figyelek rá, mert felfedezem azt, amelyik már akkor is tetszett, amikor még Rayjel jártam itt.
A gyűrűt egy nagy, sötét, ovális gyémánt díszíti, amit körülölel számtalan apró kis smaragd. Ha a nagy kőre nézek, olyan, mintha Josh szemében néznék, annyira egyforma a színük. 
Megmutatom Joshnak az ékszert, aki a választásomra azonnal rábólint, majd szól az ékszerésznek.
- Ha szabad megjegyeznem, illik magához. – pillant rám az ékszerész, miután dobozba tette a gyűrűt – Nagyon, nagyon jól választott, kisasszony. Kitűnően.
Most először mosolygok a férfira. Tökéletesen megértem a burkolt célzását. Most már én is teljesen biztos vagyok magamban és az érzéseimben.
- Igen. – helyeslek bólogatva – Ezúttal jól választottam.