Körülnézek. Nagy a hó, a csupasz nyírfák és örökzöldek félkörben állnak, a Nap ragyogóan süt le a felhőtlen égből. Közvetlenül előttem csillog a befagyott tó, ezért egy pillanatra megállok, hogy beszívjam a csípős, tiszta levegőt és élvezzem a csendet és a nyugalmat. Felettem egy repülőgép száll el, fehér csíkot húzva maga után.
Úgy volt, hogy ha megérkezek, odaszólok a mobilomon és valaki kijön elém a Payne családból a lánctalpas motorszánon, de a ház nem tűnt túlságosan messzinek, ezért úgy döntöttem, hogy inkább sétálok. Kiveszem a csomagomat az autóból és elindulok a ház felé.
Könnyű követni a mély hóban a lánctalpas motorszán nyomát, de a ház messzebb van, mint gondoltam, ezért az orrom és az ujjaim egészen meggémberednek, mire átérek a tó túlsó oldalára, a házhoz.
Zegzugos faház előtt állok meg. Hosszú, fedett verandája meglehetősen réginek tűnik, de mégis valahogy takaros. Lépcső vezet a tópartra, a kikötőhöz, ahol nyáron kétségkívül csónakok ringatóznak, most azonban egy motoros szán áll.
Felballagok a lépcsőn és bekopogok.
- Szia, Nikki! – üdvözöl Amanda mosolyogva – Gyalog jöttél? Gyere be!
Átfagytam a hosszúra nyúlt sétám alatt, ezért most jólesik a szoba melege. Ellaine és Caroline is előjön, hogy üdvözöljenek. Miközben lepakolok, közlik velem, hogy a férfiak Lillyvel együtt mind elmentek, hogy kiválasszák a karácsonyfát, ők pedig addig ebédet készítenek. Követem őket a konyhába, hogy én is segédkezzek nekik.
Alig fél óra múlva hangos kiáltozás és lábdobogás hallatszódik, ami jelzi, hogy megjöttek az erdőjárók. Kiszaladunk, hogy megcsodáljuk a vastag törzsű, hatalmas fát.
- Gyönyörű! – lelkendezik Amanda – Még sosem láttam ilyen formás fát.
- Lillynek köszönheted. – mondja Connor némi büszkeséggel.
- Ez volt az utolsó alkalom, hogy lányokat is magunkkal vittünk. – háborog Ben – Lillynek egyetlen fa sem tetszett, ezért a világ végére kellett kutyagolnunk. Három mérföldes körzetben minden egyes fát szemügyre vettünk. Már azt hittem, hogy örökre eltévedtünk a hatalmas hóban.
Mindenki felnevet.
- A fiúk bármelyik féloldalas fát kivágták volna. – méltatlankodik Lilly.
- És mégis, hogyan tévedtél volna el, Ben? – kérdezi csípősen Amanda – Úgy ismered a félszigetet, mint a tenyeredet.
- Most már igen. – feleli Ben.
- Régen volt ilyen szép fánk. – mondja Ellaine és körbejárja a fenyőt – Hála Lillynek. Azt hiszem, mostantól minden évben elküldünk veletek egy nőt, hogy irányítson benneteket.
- Helyes. Ti, fiúk, persze mindig azt mondtátok, hogy a legszebb fát vágtátok ki. – csatlakozik Caroline is a női táborhoz – Már azt hittem, errefelé minden fenyő ferdén nő az uralkodó széljárás miatt.
A férfiak morognak egyet.
- Nikki is megérkezett, így teljes a csapat. – jelenti be Amanda.
Körbejárok és mindenkit üdvözlök, akit eddig nem volt alkalmam köszönteni. Szerencsére a nagy hangzavarban senkinek sem tűnik fel, hogy nem megyek oda Joshhoz.
A férfiak lerázzák a csizmájukról a havat és beviszik a fát a házba. A fenyőt tartóba rakják, mi pedig vizet adunk neki, aztán mindenki a konyha felé veszi az irányt, hogy megebédeljünk.
Mire végzünk, a Nap már alacsonyan jár, ezért ideje begyújtani a nappaliban és elkezdeni feldíszíteni a házat és persze a fenyőt.
- Te jó ég, anya! Honnan ez a rengeteg fagyöngy? – kiáltja Simon, amikor belenéz az egyik dobozba – Bankot raboltál?
- Szamárság, Simon. – feleli Amanda – Mindig ennyit szoktam venni.
Észreveszem, hogy Amanda figyelmeztető pillantást vet a fiára, de ennek okát nem tudom mire vélni.
Simon szemében megértés villan és elvigyorodik.
- Igen, igen, mindenből mindig sokat veszel.
A ház hamarosan úgy fest, hogy akár egy újság mellékletében is megjelenhetne Ódivatú karácsony aláírással. Piros bársonyszalagok fenyőtobozokkal és ágakkal, a képkereteken magyal, a nappali antik fenyőasztalán hatalmas asztaldísz és minden ajtóban fagyöngy.
Ezzel persze nincs semmi bajom, mert szeretem a régi dolgokat és igazán szép lett a ház és a fa is.
A nagy sürgés-forgásban folyton összeütközök valakivel, de Josh-sal egyszer sem. Szerintem tudatosan kerüljük egymást, de ez nem baj. Nem akarom, hogy a családtagokban hiú remények ébredjenek, ráadásul, mivel nem viselem az eljegyzési gyűrűmet, csalónak is érzem magam.
Nyugtalan vagyok, jóllehet nem tudom, hogy miért. Örülök, amiért most itt lehetek a Payne család körében, mert réges-régen mi is így ünnepeltünk a szüleinkkel és biztos vagyok abban, hogy Macallanék karácsonya egészen más lesz – és ezáltal az enyém is.
Talán Carlos hiányzik. A bátyám is élvezné ezt az ünnepet.
A tágas ebédlőben vacsorázunk, majd Amanda váratlanul Ellaine-nel együtt eltűnik a konyhában. Egy perc múlva kialszanak a lámpák. Egyedül a karácsonyfaizzók égnek és a kandallóban lobog a tűz. A konyhából halvány fény szűrődik ki és kuncogás hallatszik be hozzánk.
Aztán mindenki énekelni kezd.
- Boldog szülinapot…
Amikor visszajönnek az ebédlőbe, akkor látom, hogy Amanda kezében egy torta van.
Meghökkenek, amikor Amanda megáll a székem mellett és leteszi elém a tortát.
- Boldog szülinapot, Nikki, boldog szülinapot! – fejezik be az éneklést, majd mindenki tapsolni kezd és a fények is újra kigyúlnak.
- Kívánj valamit és fújd el a gyertyákat! – mondja Amanda.
A szívem olyan gyorsan ver, hogy alig tudok levegőt venni.
Josh majdnem szemben ül velem és az este folyamán most először pillant rám. Azonnal rabul ejt a sötét szempár. A szívem lassabban, várakozásteljesen ver és noha nem tudom, hogy mit üzen ez a tekintet, képtelen vagyok elfordulni.
- Kívánj valamit, Nikki! – mondja Josh olyan halkan, hogy szinte alig hallom.
Lesütöm a szememet, mert úgy érzem, hogy képtelen vagyok tovább Josh szemébe nézni.
Egy kívánság. Kívánnom kell valamit – de mit? Hirtelen eszembe jut egy mondat, amit még évekkel ezelőtt olvastam. Valahogy így szól: Te magad ismered legjobban a szíved vágyait.
Nagyon találó ez a mondat, ezért azt kívánom, hogy teljesüljön a szívem titkos vágya, majd nagy levegőt veszek és elfújom a huszonkilenc gyertyát, amelyek egymás után, sorra kihunynak.
Ezután mindenkitől kapok valami apró kis ajándékot: parfümöt, könyvet… Joshtól pedig egy tucat golyóstollat.
Elnevetem magam és Joshra nézek, mert eszembe jut az a bizonyos este… meg egy másik is, amikor Josh egy egészen más ajándékot adott nekem.
A tekintetünk összekapcsolódik és most először tűnik fel, hogy Josh arca mennyire fáradt, szinte elgyötört.
A szívem a torkomban dobog és lesütöm a pillantásomat. Bármi legyen is Josh baja, nem az én dolgom, hogy megvigasztaljam.
- Ez meg mit jelentsen? – kérdezi Ben nevetve – Josh, nem tudom, hogy csinálod. Te vagy az egyetlen fickó, aki néhány olcsó tollat vesz egy lánynak és ilyen pillantást kap érte.
- Titok. – veti oda Josh könnyedén, de a hangjában hallani a feszültséget.
Vagy csak egyedül én hallom?
- Eredetileg úgy terveztük, hogy a születésnapodat követő hétvégén köszöntünk fel – mondja Amanda később – Nagyon csalódottak voltunk, hogy nem tudtál eljönni, de azért most is jól sikerült, ugye?
- Régóta nem volt ilyen születésnapom. – válaszolom, de gondolatban rögtön leszidom magam, amiért ezt mertem mondani.
Hiszen a Macallan családdal ünnepeltem a születésnapomat az eljegyzésemmel egybekötve. Azokkal, akik hamarosan a családom lesznek, erre én… jobbnak vélem a Payne családdal való együttlétet, mint velük?
Motyogok egy bocsánatfélét Amandának, majd felpattanok és a fürdő felé rohanok, hogy összeszedjem magam.
Josh az előszobába vezető ajtóban áll és amikor mellé érek, elkap. Gyorsan átölel és mielőtt még tiltakozhatnék, megcsókol.
Amint a szája az enyémhez ér, Joshba kapaszkodok, mire szorosabban magához ölel. Úgy csókol, ahogy egy férfi csókolja haldokolva a szeretett nőt és ez a csók összeköti őket. Ebben a csókban benne van egy élet minden szenvedélye, az eltitkolt szerelmi vallomás.
Aztán Josh elenged és kilép a házból, én pedig bemegyek a fürdőbe.
Mielőtt azonban belépnék, még hallom Simon hangját.
- Anya! Hol a pokolban vetted ezt a rengeteg fagyöngyöt?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése