2015. január 4., vasárnap

7. rész

- Szia, Nikki!
- Szia! – köszönök Joshnak, majd beszállok az autójába.
Ahogy a mellettünk elsuhanó tájat figyelem, még mindig kétségbe vonom a saját ítélőképességemet, amiért hagytam, hogy Josh belerángasson ebbe a múzeumos dologba. Jó, persze, ez azért nem olyan, mint az egyezségünk, de… de szembenézni Josh képeivel, a múltammal… Nem tudom, hogy kész vagyok-e rá.
Összerezzenek, amikor Josh finoman megérinti a térdemet. Automatikusan arrébb húzódom, ami nem kerüli el Josh figyelmét, de ettől függetlenül nem teszi szóvá.
- Minden rendben?
Legszívesebben nem-et válaszolnék, de akkor Josh nekiállna lelkizni, amihez pedig most semmi kedvem.
- Igen. 
- Nikki…
- Most a múzeumba megyünk? – vágok a szavába kissé idegesen.
- Igen. A felvételeim már ott vannak, nekünk… vagyis neked csak választanod kell közülük.
- Rendben.
Szerencsére hamar odaérünk a múzeumhoz. Josh leparkol, kiszállunk és bemegyünk a hatalmas épületbe.
Az igazgató már az előcsarnokban vár minket.
- Üdvözlöm Önöket! Erre tessék! – mondja mosolyogva, majd bevezet minket egy nagyobb terembe. 
A falak mentén képek vannak, amik különböző időben és helyen készültek. 
Tétován elindulok balra, megállok a korlátnál és megszemlélem Josh műveit. 
Amikor olyan fotót látok, aminek a készülésekor anno még én is ott voltam, mélyeket lélegzek, hogy nyugodt maradjak és minden feltűnés nélkül tovább megyek, hogy ne kelljen sokáig szembesülnöm ezekkel a pillanatokkal és mozzanatokkal. 
Már a vége felé járok, amikor az egyik kép láttán elmosolyodom. Régen is szerettem ezt a képet, ami egy csapat gyereket ábrázol, akik sugárzó mosollyal az arcukon játszanak egymással. Semmitől sem zavartatják magukat, noha körülöttük háború dúl.
- Emlékszel még erre? – szólal meg mellettem Josh.
- Igen. Kíváncsi lennék arra, hogy mi lehet most velük…
- Ha maradtál volna…
- Josh! – vágok a szavába komoran – Ezt már megbeszéltük.
- Nem. Egyáltalán nem beszéltük meg, te egészen egyszerűen csak fogtad magad és leléptél.
- Tudod jól, hogy miért…
- Nem, Nikki. Nem tudom. – gondterhelt arca egy pillanat alatt kisimul és elmosolyodik – Pedig olyan jó csapat voltunk… mi ketten.
Hirtelen nem is tudom, hogy mit mondjak. Az tény, hogy szerettem a munkámat és szerettem Josh-sal dolgozni, de ez csak addig volt így, amíg… amíg az a dolog nem történt.
- Mennyi képet kell kiválasztanom? – töröm meg a kettőnk között hirtelen beálló csendet.
- Nagyjából ezeknek a felét. 
Bólintok, majd ismét körbejárok a teremben. Igaz, hogy némelyik képtől kiráz a hideg, de mindegyik átkozottul jó… hogy a fenébe választhatnék én ezek közül?!
- Josh?
- Tessék? 
- Én… nem tudok dönteni. – pillantok rá tanácstalanul.
Josh kedvesen elmosolyodik.
- Szerinted miért hívtalak ide? Régen is te segítettél. 
- Igen, de…
Josh mellém lép és gyengéden végigsimít a karomon.
- Megbízom benned és a döntésedben, Nikki.
Tétován bólintok, közben pedig igyekszem összeszedni a maradék lélekjelenlétemet, mert Josh érintése áramütésként ér. 
Magamban a pillanatnyi gyengeségemet azzal magyarázom, hogy a fotók és a múltunk felidézése váltja ki belőlem mindezt és nem Josh vagy az iránta érzett korábbi érzelmeim.


Amikor Ray délután beállít hozzám, még akkor is a múzeumban történteken töprengek. Körülbelül fél órával később el is jöttünk onnan, mert miután még egyszer áttanulmányoztam Josh fotóit, elég hamar dűlőre jutottam velük kapcsolatban.
- Képzeld, Fred hívott és azt mondta, hogy a múltkori lakás még mindig eladó. Mi a véleményed?
- Szép, de…
- De?
- De vagy ötször akkora, mint amekkorára szükséged lenne.
- Ugyan, dehogy! Majd megszokod, Nikki!
Ingerülten pillantok Rayre. Nem igaz, hogy nem veszi észre azt, hogy egyedül csak neki tetszik az a hatalmas lakás! Ráadásul az is zavar, hogy szörnyen biztos a dolgában. Tulajdonképpen, miért kérdezi meg a véleményemet, ha úgyis egymaga dönt?
- Hát persze. – válaszolom végül nem túl lelkesen.
- Nikki… Azt hittem, hogy megbeszéltük. Van köztünk egy hallgatólagos megállapodás és…
- Tudom, Ray. – vágok a szavába ingerülten.
- Egyáltalán… hozzám akarsz még jönni? – kérdezi Ray felhúzott szemöldökkel.
Nem tudom, hogy miért, de bizonytalan vagyok. Amióta Rayt ismerem, arra várok, hogy hivatalosan is megkérje a kezemet, hogy hozzámenjek… Mindig is vágytam a szeretetre, arra, hogy Ray gyűrűjét az ujjamon érezhessem, hogy tudjam, tartozok valakihez, hogy szeretnek… de most… 
Ennek persze semmi köze sincs Josh felbukkanásához, csak… csak nem tudom, hogy Ray ugyanabba az irányba tart-e, mint én.
- Nikki?
- Ray, én…
- Szeretsz? – kérdezi szelíden.
- Igen. – felelem határozottan.
- Ez a lényeg. – magához ölel és megcsókol – Akkor meg is van a holnapi programunk. Megvesszük a gyűrűt. – jelenti ki mosolyogva.
Rayre mosolygok, noha még mindig nem vagyok túl biztos abban, hogy nem sietjük-e el ezt a döntést…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése