Karácsonyi mese - 2. rész

2018. december

- Mama, álmosak vagyunk. – szólal meg Mia teljesen váratlanul.

Csodálkozva pillantok a csemetéimre, majd az órámra, végül pedig vissza a gyerekekre.

- De hát még korán van.

- De mi már álmosak vagyunk.

- Rendben. Akkor menjünk fel.

Odafent a gyerekek villámgyorsan bebújnak az ágyaikba és érdeklődve néznek rám. Először nem értem, hogy hová ez a nagy sietség, mert ilyenkor még javában tombolni szoktak, de… de aztán megértem. Biztosan kíváncsiak a történet folytatására.

- Tehát… hol is tartottunk? 

- Ott, hogy tönkrement az órád. – mondja készségesen Lucky.

- Ja, igen. Tényleg. Tehát… azután a december eleji pizzázás után nem találkoztam Manuellel egészen február közepéig, amikor is a születésnapom van…

2009. február

Duzzogva követem Miát, a legjobb barátnőmet. Bár, a mai húzása után nem biztos, hogy továbbra is ő fogja birtokolni a „legjobb barátnő” címet.

Most ugyanis épp a barátja, Mario villája felé tartunk. És hogy miért? Mario valami fontosat akar mondani Miának és mivel Mia a délután nagy részét nálam töltötte, evidens volt neki, hogy én is megyek Mariohoz. Csak azt nem értem, hogy minek. Legyen harmadik kerék? Ráadásul ma van a szülinapom, amit azért kissé jobban is el tudnék tölteni, de nem. Ehelyett magas sarkúban egyensúlyozok a kavicsos kocsi feljárón.  Ja, igen, azt elfelejtettem megemlíteni, hogy ki vagyok öltözve. Igazából azt hittem, hogy Mia el akar hívni bulizni és ezért kellett kiöltöznöm, de ezek szerint tévedtem. 

Mia kinyitja az ajtót, megragadja a karomat és egy határozott lépéssel átlépi az amúgy teljesen sötét ház küszöbét. Miért nincs villany kapcsolva, ha Mario itthon van, ráadásul már este is van?

Hamar választ kapok a fel nem tett kérdésemre, amikor Mia váratlanul felkattintja a villanyt…

…és egy csomó vigyorgó emberrel találom szembe magam, akik mind azt kiabálják, hogy „Boldog születésnapot, Lia!”.

Meghatódva pislogok a barátnőmre, majd nevetve megöleljük egymást.

- Boldog szülinapot, duzzogós! 

- Nem is vagyok duzzogós! – kérem ki magamnak szelíden, de határozottan.

- Á, dehogy. – egy pillanatra elkomorul – De azért nem haragszol, ugye?

- Nem. – a vendégseregre nézek, majd vissza Miára – Azt hiszem, ideje buliznunk!

Mia egyetértően bólogat, majd belevetjük magunkat a buliba.

Úgy tizenegy óra felé magamra kapom a kabátomat és kimegyek a teraszra. Szükségem van egy kis levegőre, mert eddig szinte folyamatosan pörögtem. Mindig akart velem valaki táncolni. Ez persze nem baj, csak… jól esik most egy kis magány.

- Boldog Szülinapot!

Összerezzenek. Ezek szerint mégsem vagyok itt egyedül. 

Kíváncsian a hang irányába fordulok. Kissé elhúzom a számat, amikor meglátom Manuelt. Hát, őrá aztán igazán nem számítottam.

- Köszi. – mondom udvariasan.

Felém nyújt egy kis dobozt.

- Ez a tiéd. 

Kíváncsian pillantok először rá, majd a kezemben lévő dobozra. Felnyitom a tetejét – egy különleges óra van benne. Azonnal megtetszik. Az egész úgy néz ki, mintha egy karkötő lenne medálokkal, de közben pedig mégsem az… vagyis nem csak az.

Kiveszem a dobozból és közelebbről is megszemlélem. Látszik rajta, hogy nem csak gyárilag vannak rajta medálok, hanem Manuel rakatott rá még egy-két dolgot. Van rajta egy J betű, ami ugyebár a nevem kezdőbetűje (igazából Julia a nevem, de mindenki Liának hív), egy pohár kávé (kár, hogy helyettem a kabátom kóstolta meg), egy autó (nagyon vicces, végül is csak egy hajszálon múlott az, hogy nem ütött el), egy szelet pizza (hát igen, pizzázni is voltunk együtt, bár az a találkozó sem sült el túl jól) és… és egy M betű.

Felhúzott szemöldökkel nézek fel Manuelre.

- M, mint…?

- Mia. – vágja rá lazán.

- Oh, értem.

Már majdnem azt hittem, hogy magára gondol… De, miért is gondolna magára? Hiszen semmi sincs köztünk… és nem is lesz.

- Nagyon szép.

- Örülök, ha tetszik.

Bólintok. Igen, valóban tetszik annak ellenére, hogy Manuellel nem vagyunk éppen túl jó viszonyban, de… végül is ő tette tönkre a régi órámat.

- Sajnálom.

- A régi órámat?

- Is. – felsóhajt és tesz felém egy tétova lépést – Meg a múltkorit. És… úgy általában az egészet.

Mivel látom a szemében, hogy komolyan gondolja, amit mondott és születésnapom is van, eszemben sincs veszekedni vele.

- Én is sajnálom. – visszateszem az órát a dobozba – Azt hiszem, hogy mindig rosszkor találkoztunk.

- Igen. Erre már én is gondoltam. - egy lépéssel megint közelebb jön hozzám – De… hogy ezt elkerüljük: találkozhatnánk valamikor. – kíváncsi tekintetemet látva folytatja – Talán, ha előre megbeszéljük a találkozót, nem fog balul elsülni.

Elmosolyodom. Lehet, hogy mindvégig félreismertem?

- Talán.

- Lia?

Mia hangjára megfordulunk. 

- Igen?

- Nem jössz… - Manuelre pillant, majd megint rám – Vagyis… nem jöttök be? Matsék nagyon szemeznek a tortáddal, de neked kellene felvágni. Ez végül is a te bulid.

- Rendben. Egy perc.

- Oké. – mondja, majd magunkra hagy minket.

- Hétfő délután ráérsz?

- Igen. Négyig dolgozom.

- Ha ötre eléd megyek, az úgy jó?

- Persze.

Lediktálom neki a címemet, meg telefonszámot is cserélünk, majd bemegyünk a házba, hogy felvágjam a tortámat.

2018. december

- De nem találkoztatok, igaz? – kérdezi Mia.

Lucky dühösen néz a nővérére.

- Ne szólj bele, Mia! 

- De hát úgyis ismered a történetet.

- Igen, de… úgy szeretem, ahogy anya mondja.

- Folytathatom? – pillantok rájuk kíváncsian.

- Igen, persze. – Mia látványosan felsóhajt – De olyan bosszantó!

- Hát igen. Valóban az volt… Emlékszem, mennyit készültem arra, hogy találkozzunk, de úgy tűnik, hogy az sem használt, ha időpontot egyeztettünk a találkozóra…

2009. február

Ezt nem hiszem el! Most, hogy végre találkozhatnék normális körülmények között is Manuellel, le kell mondanom, mert váratlanul bejött egy plusz megrendelés és ezért gyakorlatilag egész héten túlóráznom kell. 

Imádom a munkámat, de most… most a pokolba kívánom. Még jó, hogy Manuel megadta a telefonszámát. 

Felhívom és addig, amíg arra várok, hogy felvegye, az ajkamat rágcsálom. Mit fog szólni hozzá? Vajon dühös lesz vagy sokkal inkább megértő?

- Igen? 

Egy pillanatra meglepődök a női hang hallatán. Talán félreírtam a számot? 

- Én… Manuellel szeretnék beszélni. – nyögöm ki nagy nehezen.

- Most épp zuhanyozik. Átadjak neki valamilyen üzenetet? – feleli a nő meglehetősen nyávogós hangon.

Válasz helyett kinyomom a telefonomat. Tehát zuhanyozik. Na vajon miért? 

Elhúzom a számat, képzeletben pedig jól fejbe vágom magam. Hogy lehettem ilyen hülye? Komolyan azt hittem, hogy érdeklem őt? Pont én? Tiszta hülye vagyok!

Érzem, hogy könnyek marják a szememet. 

Amíg a mosdóba megyek, hogy rendbe szedjem magam, elhatározom, hogy többször nem dőlök be neki. Se neki, se másnak. 

2009. december

- Ugyan már, Lia! Ne csináld! – Mia, a legjobb barátnőm esdeklőn pillant rám – Muszáj eljönnöd.

- Tényleg? Ki mondta?

- Én. Na, kérlek! Az adósod leszek, ha jössz.

A ruhára mutatok, ami rajta van és ami az eredetileg az enyém.

- Szerintem már így is az adósom vagy.

- Nem akarok egyedül menni.

Kutatóan vizsgálom barátnőm arcát.

- Mitől olyan különleges ez a karácsonyi buli?

- Hát… ott lesznek a fiúk. És Mario is. – mondja nekem csillogó szemekkel.

A fiúk pont ma, karácsony előtt két nappal tartanak egy kisebbfajta összejövetelt, amire Mia természetesen el akar menni, mert ott lesz a barátja, Mario is. Azt mondjuk nem értem, hogy nekem miért kell ott lennem. Feltehetően úgyis egész este Marioval lesz elfoglalva…

- És? – kérdezem végül nagyon értelmesen.

- És nélküled nem buli egy buli. Kérlek, Lia!

- Lehet az a jövő évi kívánságom, hogy többet nem rángatsz el egy bulira akaratom ellenére?

- Persze.

- Jól van. – egyezek bele nem túl lelkesen.

- Ezek szerint… Eljössz?

- Ha megvárod, amíg elkészülök…

- Naná, hogy meg.

A buli egész jó, de… de valahogy mégsem érzem magam túl jól. Nem tudom, hogy miért… Lehet, hogy beteg leszek?

Kilenc óra felé kisebb nyüzsgés támad, amikor néhányan csatlakoznak a bulihoz. Az újonnan érkezők között van Manuel is – egy sötét hajú lány társaságában.

Üdvözöljük egymást, de az arcom végig érzelemmentes marad. Nem szeretném, ha Manuel vagy bárki más látná azt, hogy mennyire rosszul esik nekem ez az egész, így, amint lehet, azonnal a ház másik felébe megyek, csak azért, hogy ne kelljen beszélgetnem velük.

- Hát itt vagy? Már mindenütt kerestelek! – mondja Mia szemrehányóan.

- Ne haragudj, én csak… fáradt vagyok. – hazudom neki halkan.

- Nem csoda. Agyonhajtod magad.

- Sok a munka. – mondom vállvonogatva.

- Szerinted összeillenek?

- Kik? – kérdezem tőle csodálkozva.

- Hát Kathrin és Manuel.

Hirtelen gombócot érzek a torkomban. Miért kell most pont róluk beszélnünk?

- Nem tudom. – motyogom félhangosan.

- Azt mondjuk nem értem, hogy Manuel miért titkolózott ennyit.

- Ezt hogy érted?

Mia megvonja a vállát.

- Már nyár óta együtt vannak, de csak most hozta magával először Kathrint. Korábban is bemutathatta volna már nekünk.

Én egyáltalán nem bánom, hogy nem láttam, de ezt persze nem mondom ki hangosan. A végén még Mia elkezdene kombinálni.

- Én… egy kicsit kimegyek levegőzni.

- Oké.

Kint jólesően szívom be a friss, téli levegőt. Annyira… fullasztó volt odabent a levegő. Az az igazság, hogy nem igazán tudom, hogyan is kezeljem a helyzetet. Azt hiszem, teljesen felesleges volt bármit is elvárnom akár Manueltől, akár magától a helyzettől. Hiszen tudhattam volna, hogy ilyen…

- Utoljára is itt találkoztunk.

A váratlanul jött kijelentéstől összerázkódok. Oldalra fordítom a fejemet. Néhány lépésnyire Manuel a korlátnak támaszkodva engem figyel.

- Akkor még minden más volt. – mondom halkan.

- Szerinted miattam? 

Elfordulok tőle és inkább a végtelennek tűnő sötétségbe bámulok. Inkább ez, mint Manuel tengerkék szeme…

- Te tűntél el.

- Dolgoztam. – jegyzem meg hűvösen.

- Értem. Tehát ezért nem voltál képes felvenni a telefonodat?

A szemébe nézek.

- Miért nem mész inkább be? Kathrin már biztosan keres. – vetem neki oda keserűen, majd megint előre fordulok.

Közelebb lép hozzám.

- Tudod, jobb is így. 

- Már mondtad. – emlékeztetem őt a pizzériabeli beszélgetésünkre.

- Igen. Úgy tűnik, hogy az első megérzésem volt a helyes veled kapcsolatban.

- Hát persze. – dühösen ránézek – Te már csak tudod, hogy milyen is vagyok valójában. – mély levegőt veszek és sorra veszem az összekülönbözéseink okait – Lehet, hogy béna vagyok és elejtek dolgokat, de aznap volt életem nagy lehetősége, ezért voltam akkor olyan, amilyen. Lehet, hogy figyelmetlen vagyok. Megesik néha, ha nagyon stresszes a munkám. Nem tartom magam se jobbnak, se rosszabbnak nálad. Úgy vélem, hogy mindenki egyforma. – közbe akar szólni, de leintem – Ha ismert ember lenne a barátom, akár rólad lenne szó, akár másról, soha nem használnám ki… sőt, még segítséget sem fogadtam el soha. Még a szüleimtől sem. Most elég jó pozícióban dolgozom és ezt mind magamnak köszönhetem. Csak magamnak. – végigszalad egy könnycsepp az arcomon – Az órámat pedig az apámtól kaptam a tizennyolcadik születésnapomra. Lehet, hogy ez neked nem jelentene semmit, de nekem sokat jelentett, főleg, hogy aznap láttam őt utoljára élve... – letörlöm a könnyeket az arcomról – Most pedig hagyj engem békén és inkább menj be a barátnődhöz. Én elleszek itt kint egyedül is. Az utóbbi években egyébként is egyedül voltam…

Elfordulok tőle, mert nem akarom, hogy sírni lásson, noha tudom, hogy tudja, hogy most sírok. Hiszen, amikor magyaráztam neki, már akkor is kigördült egy-két könnycseppem.

Hátulról két kar ölel át.

- Lia… - mondja halkan a nevemet.

Nem tudom, hogy miért, feltehetően önkéntelenül megfordulok az ölelésében és egyenesen a tengerkék szempárba meredek – már amennyire látom a könnyeimtől.

Manuel szánakozva néz le rám, majd szorosan magához von, én pedig nyugalmat keresve bújok széles mellkasához.

Amikor abbamarad a sírásom, felemelem a fejemet. Manuel gyengéden a szemembe néz, majd lágyan megcsókol. 

Tudom, hogy nem lenne szabad most ezt csinálnunk, hiszen a barátnője odabent van és bárki észrevehet minket, de… most nem törődök ezzel. 

Most csak Manuel és a csókunk létezik a számomra.

Amikor szétválunk, akkor tudatosul bennem, hogy milyen sokat jelent nekem, de tudom, hogy nem lehet az enyém.

Ellépek tőle és elindulnék befelé, de a karom után nyúl. A mozdulatától felcsúszik a kabátom ujja és láthatóvá válik a csuklómon az órám, amit tőle kaptam a születésnapomra.

- Ez... – meglepetten az órámra néz, majd fel, rám – Hordod?

- Igen. 

- Lia, én…

- Manuel?

Amikor meghallom Kathrin hangját, kirántom a kezemet Manuel fogásából és beszaladok a házba.

2018. december

A fiam ásít egyet, ezért úgy döntök, hogy holnap mondom el nekik a mese végét.

Kivételesen egyiküknek sincs kifogása. Ma elég sokat játszottak, úgyhogy nem is csodálkozok rajta.

- Mama?

- Mondjad, Lucky.

- Szeretlek.

Meghatódottan pislogok a kisfiam álmos buksijára.

- Én is téged.