Karácsonyi mese - 1. rész

2018. december

Betakargatom a gyerekeimet és adok mindegyikük homlokára egy-egy jó éjt puszit.

- Mama?

Kíváncsian fordulok Luckyhoz.

- Tessék?

- Mondasz nekünk egy mesét?

Elmosolyodom és végigsimítok a fiam buksiján.

- Persze. – a kicsik között járatom a tekintetemet – Melyiket szeretnétek?

Mia kissé feljebb ül.

- A tiéteket. 

Csodálkozva pislogok a gyerekekre.

- De azt már annyiszor hallottátok…

- De annyira jó!

- Szóval még nem unjátok?

- Dehogy! A tiétek az egyik legklasszabb történet. – mondja Lucky nagy bólogatások közepette.

Beletörődötten bólintok egyet.

- Hát… jó. Ha ennyire szeretnétek hallani…

- Igen! – vágják rá kórusban a gyerekek.

Mindketten kényelmesen elhelyezkednek az ágyaikban, majd várakozásteljesen pillantanak rám.

- Akkor kezdjük talán a legelején…

2008. szeptember

Fázósan összehúzom magamon a kabátomat és megszaporázom a lépteimet, közben pedig óvatosan egyensúlyozok a kávémmal és a mappáimmal, amikben a mai értekezletre való vázlataim vannak.

Épp jobbra kanyarodnék, hogy beforduljak a következő utcába, amikor valaki nekem jön és egészen egyszerűen feldönt. 

Természetesen nem is én lennék, ha nem ömlött volna a poharam tartalma egyenesen a vadonatúj, hófehér kabátomra. Bosszúsan felszedem a földről a mappáimat, amik sajnos szintén kaptak egy adagot a kávémból. Remek! Most mit fogok bemutatni az értekezleten?

- Mit képzelsz magadról?! Nem tudsz a szemed elé nézni?

Dühösen felállok és a srácra nézek. Egy pillanatra csodálkozva nézek vissza rá, amikor a srácban felismerem a Schalke kapusát, Manuel Neuert, aki most sajnálkozva néz vissza rám.

- Ne haragudj! Esetleg… tudok valamit segíteni?

- Nos… lássuk csak. Oda a kávém, a kabátom és a vázlataim, szóval… szerintem éppen eleget segítettél.

Attól, mert ismert ember, még nem érdemel különleges bánásmódot vagy ha esetleg valaki szerint mégis, én akkor sem osztom a nézetét.

- Tényleg sajnálom. A károdat pedig megfizetem…

- Felejtsd el! – a hangom úgy süvít, akár az őszi szél – Köszönöm, de nem vagyok rád vagy a pénzedre szorulva! – vágom dühösen a fejéhez, majd megkerülöm és sietősen folytatom az utamat az irodába. 

Remélhetőleg még időben érkezem és lesz időm átöltözni… na meg megmenteni a vázlataimat – ha ugyan még meg lehet őket.

2008. október

Mint mindig, most is gyors léptekkel haladok a munkahelyem felé. Ma különösen izgatott vagyok, ugyanis ma fog kiderülni az, hogy az én terveimet fogják-e használni az egyik legújabb parfümreklámban. 

Talán éppen emiatt az izgalom miatt most kivételesen nem nézek annyira körültekintően körbe, hanem automatikusan lelépek a járdáról – pont egy kocsi elé, ami azonnal fékez egyet.

Rögtön ledermedek, majd, miután kissé magamhoz térek, végignézek magamon, de úgy látom, nem történt semmi komolyabb bajom. Igaz, hogy az autó érintette a térdemet, de szerencsére nem ütött el.

- Jól vagy?

A kocsi felé nézek, amiből már kiszállt a vezetője.

Elképedve veszem tudomásul, hogy az autó vezetője nem más, mint a múltkori kávés kalandom okozója, Manuel Neuer.

- Már megint te? – pillantok rá sötéten.

Megrökönyödve néz rám, majd az ő szeme is sötéten villan.

- Tudtommal nem én mentem a te kocsid elé, hanem éppen fordítva.

- Talán lehetnél kissé figyelmesebb is.

- Még hogy én?! Na és te? Ha nem lennék elég figyelmes, most lehet, hogy a kórház felé tartanál és nem itt bájcsevegnél velem. – jegyzi meg gúnyosan.

Tulajdonképpen… igaza van, de ezt nem mondhatom meg neki. A végén még félreértené… és különben is: nem szeretem, ha másnak van igaza.

Felsóhajt és végignéz rajtam.

- Azért… jól vagy?

- Igen. – válaszolom neki meglepetten.

- Elvigyelek?

Már megint ez az adakozós hajlam!

- Köszi, de még megvannak a lábaim. – vetem oda neki kissé ingerültebben, mint ahogyan azt szerettem volna, majd – most már – épségben átkelek a zebrán.

2008. november

Megszólal a telefonom, így abbahagyom a munkámat és megnézem a kijelzőt: Mia hív.

- Van ma estére valami programod?

- Neked is szia. – mondom homlokráncolva. 

- Szóval?

A tekintetem az asztalon heverő papírhalom felé téved.

- A munka annak számít?

- Nem. Nincs kedved pizzázni egyet?

- De, szívesen.

Végül is vacsoráznom azért csak kell majd valamikor…

- Rendben. Menj készülődni! Egy óra múlva ott vagyok nálad.

- Miért kellene készülődnöm? – kérdezem rosszat sejtve.

- Az előbb mondtam. Pizzázni megyünk.

- Azt nem mondtad, hogy ki akarsz mozdulni.

- Pedig ki akarok. Mégpedig Ninohoz. 

Nino süti a környéken a legjobb pizzát, ezért Miával gyakran szoktunk hozzá járni.

- Akkor? Jössz?

Beletörődötten sóhajtok egyet.

- Persze.

- Oké. Akkor egy óra múlva. – mondja vidáman Mia, majd leteszi a telefont, én pedig a hálóba megyek, hogy magamra kapjak valami göncöt.

Körülbelül másfél órával később már Nino pizzériájában ülünk és a pizzáinkra várunk, de… valahogy mégsem minden olyan, mint általában, Mia ugyanis feltűnően sokat nézi az ajtót.

- Talán meg akarsz szökni előlem? 

Mia felém fordul.

- Nem, én… Mario idejön.

Mario valójában Mario Götze, aki történetesen amellett, hogy focista, Mia barátja lassan már két hónapja.

Csodálkozva nézek a barátnőmre. Azt hittem, hogy ketten leszünk – na, nem mintha lenne ellene bármi kifogásom, csak… úgy tűnik, hogy Mia már megint kész tények elé állít.

- Igen? Mikor mondta, hogy jön?

- Még délután.

- Akkor én miért is vagyok itt? – kérdezem tőle kissé dühösen.

- Mert… mert a legjobb barátnőm vagy és mert tudtam, hogy úgyis otthon kuksolsz.

- Dolgoztam. – javítom ki kissé higgadtabban.

- Péntek este? – az asztalra könyököl – Most komolyan, Lia: tényleg szívesebben lennél otthon, mint itt, velünk?

Megrázom a fejemet. Hát tényleg nem érti? Egyszerűen utálom, ha elhallgat előlem valamit, különösen, ha olyan dologról van szó, ami engem is érint.

- A „velünk” egészen pontosan kiket is takar?

- Mariot, engem…

- És még?

- A csapatot. – mondja nagyot sóhajtva.

Egy pillanatra lehunyom a szememet.

- Ezzel azt akarod mondani, hogy az egész válogatott itt lesz?! Mia Freiburg! Véged van. 

- Most miért? Tök jó buli lesz. És néhányukat már amúgy is ismered.

Kelletlenül bólintok. Mián keresztül megismertem néhányukat. Rendesek, meg jó fejek, de hogy velük töltsem a péntek estémet? 

- Itt is vannak! – jegyzi meg Mia csillogó szemekkel.

- Az adósom vagy. – súgom neki oda halkan, amíg a pizzériába betóduló focistákat figyelem.

Mia legyint egyet.

- Már megszoktam.

Tulajdonképpen nincsen semmi bajom a fiúkkal és akár még jól is érezhetném magam ma este, de ez a pillanatnyi optimizmusom gyorsan elszáll, amikor Manuel Neuer is csatlakozik hozzánk.

Amikor rám néz, látni az arcán, hogy felismer. Meglepetten vizslat engem, de azért köszön nekünk.

Mivel az illem úgy kívánja, én is köszönök neki, bár semmi kedvem hozzá.

Gondolatban bővítem a listámat, ami azt tartalmazza, hogy hogyan is fogok bosszút állni ezért Mián.

Ez a lista még inkább bővül, amikor Manuel mellém ül, mert ez azt jelenti, hogy valószínűleg ostobán fecsegnem kell majd vele, pedig semmi kedvem hozzá.

A többiek beszélgetését figyelem, de közben végig magamon érzem Manuel pillantását, amit egy idő után megelégelek és a kapus felé fordítom a fejemet.

Egy pillanatig a szemembe néz, mielőtt megszólalna.

- Még nem ismerjük egymást… 

- Szerintem már találkoztunk. Kétszer is.

- Tényleg sajnálom a történteket.

Megvonom a vállamat.

- Nem kell. 

- Nem kezdhetnénk tiszta lappal?

Tagadólag megrázom a fejemet.

- Nincs semmi értelme.

Kíváncsian néz rám.

- Miért?

- Máskor már úgysem fogunk találkozni. – válaszolom neki közömbösen.

- Honnan veszed?

- Más körökben mozgunk.

- Mire akarsz ezzel célozni? – kérdezi komor arccal.

- Te ismert vagy, én nem. Ez nem elég?

- Szóval ezért vagy velem ilyen? Mert felismernek az utcán?

- Én nem vagyok veled semmilyen. – javítom ki halkan, hogy a többiek ne halják azt, hogy miről beszélgetünk.

- Á, dehogy. – keserűen elhúzza a száját – Miért hiszed azt, hogy te jobb vagy nálam?

- Én nem hiszem azt.

- Tényleg nem. – gúnyosan elmosolyodik – Tudod, jobb is így. A végén még azt hinném, hogy azért állsz szóba velem, hogy felkapaszkodhass a hátamon.

- Menj a fenébe! – sziszegem neki dühösen, majd Miához fordulok – Most megyek, mert még dolgoznom kell.

- Na de…

- Majd hívlak. – jelentem ki ellentmondást nem tűrően, mire barátnőm bólint egyet.

Felkapom a táskámat és a kabátomat, majd elindulok az ajtóhoz.

Kinyitom és épp kilépnék rajta, amikor egy kéz visszarántja előttem, egyenesen neki a kezemnek.

Dühösen felkapom a fejemet. Manuel volt az, aki meg akarta akadályozni azt, hogy elmenjek. Most komolyan: nem tudna végre leszállni rólam?

Felemelem a kezemet, amelyiknek nekiütődött az ajtó, de szerencsére nincs semmi baja – nem úgy az órámnak. Annak ugyanis betörött a kijelzője.

- Gratulálok, zsenikém. 

- Nézd, én…

- Miért nem hagysz már békén?! – kiáltok fel elkeseredetten, majd ismét kinyitom az ajtót, hogy hazamenjek.

Most senki sem állít meg, így könnyűszerrel kilépek az ajtón…

2018. december

- Na, Mama! Miért hagytad abba? – kérdezi morcosan Mia.

- Már későre jár. 

- Pedig most kezd izgalmas lenni. 

A férjem hangjára hátrafordulok. Az ajtóban áll és az ajtófélfát támasztva figyel minket.

- Mióta állsz itt?

- Az eleje óta. – mondja vigyorogva.

- Mama?

- Mia, majd holnap folytatom, rendben?

- Nem lehetne inkább most? 

Tagadólag megrázom a fejemet.

- Nem. Nagyon jól tudjátok, hogy holnap jönnek a nagyiék. 

- Ajj, jó. – egyezik bele duzzogva.

Lucky megfogja a kezemet, mire kíváncsian ránézek.

- Szerinted a nagyiék hoznak ajándékot is?

Elmosolyodom.

- Holnap már karácsony, szóval szerintem biztos.

Felállok és még egyszer betakarom őket.

- Most pedig tessék aludni. Jó éjszakát!

- Jó éjt! – mondják kórusban a gyerekek.

Még egyszer végignézek rajtuk, majd az ajtóhoz lépek. A férjem átöleli a derekamat és hangtalanul becsukjuk magunk mögött az ajtót.