1. rész

Leteszem a kávéscsészémet az asztalra és a konyhaasztalon álló bögre felé nyúlok, ahol is a tollaimat tartom. 

Tudom, hogy nem szokás itt írószereket tartani, de mivel újságíró vagyok, sosem tudhatom, hogy mikor jön rám az ihlet, ezért a lakásom minden pontján tartok néhány tollat. Ray, a vőlegényem szerint sokkal inkább a hanyagságom és a szétszórtságom miatt ütközik úton-útfélen íróeszközökbe. Komolyan, ilyenkor egy meg nem értett művésznek érzem magam. 

Az persze más kérdés, hogy a bögrében lévő tollak nagy része már rég kifogyott vagy kiszáradt, de… az az igazság, hogy eddig még nem jutottam ahhoz, hogy kidobáljam őket. Egyszer azért majd kiürítem a bögrét, de… nem ma és nem most.

Amikor végre találok egy működőképes tollat, bekarikázom a cikket, amin megakadt a tekintetem.

„Egy kétségbeesett anya keres egy kedves, fiatal (20-30 között) lányt, akinek egy családi vacsorán kellene eljátszania egy bizonyos szerepet. A feladat teljesen legális! Jelige: kétségbeesett anya.”

Őszintén szólva eléggé érdekes ez a hirdetés. Általában az édesanyák akkor szoktak kétségbeesettek lenni, ha a gyereküket nem tudják megházasítani és ezért különböző praktikákat vetnek be... de egyetlen családi vacsorán? Elérhet ezzel bármit is?

Másrészről viszont… lehet, hogy nem is erről van szó, csupán én képzelek bele kissé többet. Kíváncsi természetem lévén úgy döntök, hogy utánajárok a dolognak. 

A bögre mellett pihenő tömb felé nyúlok és magam elé húzom. Némi töprengés után megírom a válaszomat a kétségbeesett anyának, majd letépem a lapot a tömbről és beleteszem egy borítékba. Gyors, ruganyos betűkkel megcímzem a borítékot, majd berakom a táskámba, nehogy véletlenül itthon hagyjam.

Minél előbb feladom, annál előbb kapok rá választ – remélhetőleg. El is határozom, hogy délután, útban Rayhez, beugrom a postára.

Végül is: mit veszíthetek?

- Mit szólnál ahhoz, ha összeköltöznénk?

Felkönyökölök az ágyban és értetlenül Rayre meredek.

- Komolyan kérdezed?

- Szoktam én ilyen dolgokban viccelődni? – kérdezi, majd leteszi a kezében lévő poharat és leül az ágy szélére.

Felsóhajtok.

- Nem.

Ray eldől az ágyon és magához von.
- Akkor? Mi a véleményed?
Elmosolyodom.
- Szeretnék veled élni. 

- Helyes. Én is veled. – mondja komolyan, majd egy édes mosolyt varázsol az arcára és megcsókol – Holnap délután ráérsz?

- Persze. Mit csinálunk? – érdeklődök tőle kíváncsian.

- Lakást nézünk.

Meglepetten pislogok Rayre.

- Máris?

- Mire várnánk? – kérdez vissza mosolyogva.

Szólásra nyitom a számat, de nyomban be is csukom. Mit is mondhatnék most? Azt hiszem, hogy egy kicsit váratlanul ért ez az egész… Azt mondjuk sejtettem, hogy előbb vagy utóbb összeköltözünk, hiszen már lassan egy éve vagyunk együtt, de… azt nem hittem, hogy Ray máris lakást akar keresni.

- Nikki?

- Én… 

- Mi a baj?

- Semmi, csak… nem tudtam, hogy ilyen hamar ráállunk a témára.

- Mire várnánk? – ismétli meg a korábbi kérdését.

Igaza van. Mire kellene várnunk? Együtt vagyunk, szeretjük egymást, ezért teljesen ésszerű az, hogy összeköltözzünk.

- Semmire. – előrehajolok és csókot lehelek az ajkára – Tehát holnap délután lakást keresünk.

- Pontosan. Már beszéltem is Freddel, az egyik ingatlanügynök ismerősömmel.

- Ezek szerint biztos voltál abban, hogy belemegyek? – kérdezem eltűnődve.

Ray elvigyorodik.

- Bíztam benne. – végigfuttatja az ujjait a hátamon, majd megállapodik a csípőmön és szorosan magához húz – Szeretlek.

- Én is téged.

Ray elégedetten bólint egyet, majd az ajkai a számra tapadnak.

- Nikki Sanchezzel szeretnék beszélni.

- Én vagyok az. – szólok bele a telefonba – Miben segíthetek?

- A hirdetésemre adott válasza miatt hívom.

- A kétségbeesett anyával beszélek?

A nő kellemes hangon felnevet.

- Igen. 

A mobilommal a kezemben leülök az egyik fotelba.

- Mit kellene tennem? – érdeklődök kíváncsian.

- Szeretném, ha becsapná a fiamat. Ne, ne tegye le! Mint ahogyan azt a hirdetésben is írtam, törvényes dologról van szó. – a nő egy pillanatra elhallgat – Tulajdonképpen ezt az egészet a fiam érdekében találtam ki. Esetleg… találkozhatnánk valahol?

Töprengve nézek magam elé. Tehát mégiscsak jó volt az első megérzésem ezzel kapcsolatban. A kétségbeesett anya nyilvánvalóan meg akarja házasítani a fiát.

- Esetleg… mondana valami közelebbit? Tudja, menyasszony vagyok és ha feleséget keres…

- Nem, nem. Szó sincs erről. – a nő halkan elneveti magát – Illetve nem magának szánom a feleség szerepét. A jegygyűrűjétől meg tudna válni egy estére?

- Igen, persze.

Azt nem említem meg, hogy hivatalosan még nem vagyok menyasszony, mert Raytől még nem kaptam gyűrűt, de… ami késik, nem múlik. És különben is: így legalább nem lesz bonyodalom abból, hogy nem viseltem a gyűrűmet.

- Akkor péntek este eljönne hozzánk vacsorára?

- Igen. – vágom rá habozás nélkül.

Rayjel amúgy sem találkoznánk, mert üzleti útra indul, így, jobb híján egyedül tölteném a péntek estémet, de… most, a meghívás után nagyon úgy néz ki, hogy egy eddig számomra ismeretlen családnál fogok vendégeskedni.

- Ráérne péntek előtt valamelyik nap? Összefuthatnánk és akkor el tudnék mesélni mindent.

- Nekem bármelyik nap jó.

- Talán… munkanélküli?

Akaratlanul is elmosolyodom, amikor kihallom a kétségbeesett anya hangjából az aggódás csalhatatlan jeleit. 

- Szabadúszó újságíró vagyok.

- Nagyszerű. Ez még jobb. Most hol van?

- Brunswickban.

- Jártam már ott néhányszor. Megvan még az a hangulatos kis kávézó?

- Igen.

- Remek. Mikor találkozunk?

- Holnap tíz órakor?

A délutánom ugyebár foglalt, mert Rayjel lakást keresünk, de délelőtt ráérek. 

- Nekem megfelel. Egyébként… a nevem Amanda.

Este még mindig a mai nap jár a fejemben. Szinte hihetetlen, hogy mennyi minden történt ma. Először a hirdetés, aztán Ray bejelentése, majd a telefonhívás Amandától… 

A távirányítóért nyúlok és elkezdem kapcsolgatni a TV-t. Valami értelmes műsort keresek, mert még nincs kedvem lefeküdni. Ami azt illeti: ha álmos lennék, sem mennék el aludni, mert tudom, hogy képtelen lennék elaludni. Ahhoz túl izgatott vagyok a holnap miatt.

Azt nem tudom, hogy mi izgat jobban: Amanda terve vagy a leendő közös lakásunk Rayjel. Mindkettőben van valami izgalmas.

Azt hiszem, hogy holnap már lényegesen okosabb leszek…

De mikor lesz már holnap?!