35. fejezet - Kedd

Úgy tűnik, hogy a mai nap az elsők napja. 

Ma volt ugyanis Lisa első napja a suliban, amit mi, Rachcsel különböző módon éltünk meg. Rach azt nem képes elhinni, hogy Lisa még csak elsős, mert már olyan nagyon régóta borzolja otthon drága szülei idegeit, míg én azt nem tudom elhinni, hogy már az. 

Ma volt az első napom az új munkahelyemen. Az egész délelőttöt ott töltöttem, meg a délutánból egy kicsit, de igazából fel sem tűnt. Megkaptam az új témámat is, ami számomra igencsak találó. Hogy mi az? Az újrakezdés. Azt egyelőre még nem tudom, hogy a saját kis történetemet írom-e meg (természetesen jó néhány változtatással) vagy valami mást, de lesz még néhány napom ezen tanakodni. A szerkesztőségben szerencsére minden rendben volt, mindenki nagyon kedves és segítőkész, szóval teljesen elégedett vagyok. Remélem, hogy ez a továbbiakban is így fog maradni. 

És hogy miért ez még az elsők napja?

Azért, mert ma fogok találkozni először Felix anyukájával is. Természetesen ettől az utóbbitól egy kicsit tartok még, de remélem, hogy minden rendben lesz… Mondjuk utoljára is így álltam hozzá a dolgokhoz, aztán meg mi lett belőle… Az persze a mentségemre szolgál, hogy én tényleg megpróbáltam minden jót kihozni a helyzetből, de, mint ahogyan azt már tudjuk, nem igazán álltam a helyzet magaslatán, de én tényleg nem tehetek arról, hogy újságíró vagyok és Felix apukája ezért ki nem állhat… Legalábbis remélem, hogy csak a foglalkozásom miatt volt velem olyan elutasító. Ez azért még a  jobbik eset lenne. 

Remélem, hogy most kivételesen tényleg minden jól fog elsülni… Fogalmam sincs arról, hogy mihez kezdenék akkor, ha ez a találkozás is botrányba fulladna…

- Csak ennyi? – pillant rám kérdőn Felix, közben pedig az előszobában álló bőröndömre és a kisebb táskámra mutat.

Nagy szemeket meresztek rá.

- Miért? Sokallod?

- Épp ellenkezőleg. – szélesen elvigyorodik – Azt hittem, hogy vagy egy tucat táskával vársz.

- Csak pár napra megyünk, ezért nem pakoltam annyi mindent… De, ha gondolod, akkor telerakhatok még egy bőröndöt… - pislogok teljesen ártatlanul.

- Dehogy. – rémülten néz rám - Ez is elég.

Kiöltöm rá a nyelvemet, majd elköszönök a kis családomtól és Felixszel meg a cuccaimmal együtt elhagyjuk a házat. 

A házunk előtt Felix lekezel Dave-vel, majd berakjuk a táskáimat a csomagtartóba, drága barátom táskái mellé. 

Ezután beszállunk a kocsiba: Felix Dave mellé, én pedig Dave mögé, majd Dave beindítja a kocsit és elindulunk Berlinbe.

A reptérig vezető úton egész jól szórakoztam. Erről pedig a fiúk tehetnek, mert szinte megállás nélkül nyomták a sok hülyeséget. Annyit röhögtem, hogy szó szerint sírtam rajtuk. Még jó, hogy vízálló a szempillaspirálom… Komolyan, ha a feltalálója itt állna előttem, tuti, hogy megcsókolnám a lábát. 

Amikor már Berlin közelében voltunk, kaptam egy sms-t Karintól is, amiben röviden annyi állt, hogy írjak, ha megérkeztünk. Mosolyogva olvastam az üzenetét, mert mielőtt elköszöntünk volna egymástól, megbeszéltük, hogy írok, erre írt egy figyelmeztető üzenetet… Ez persze nem baj, sőt. Ebből is csak az látszik, hogy tényleg érdeklem. Nem véletlenül ő a legjobb barátnőm.

- Jó utat és írjatok! – mondja Dave mosolyogva, majd megölel.

Az ölelésből viszonylag hamar kifordulok. Természetesen nem azért, mert bajom lenne a mozdulattal vagy éppen Dave-vel, csak… Még nem felejtettem el azt, hogy Dave konkrétan szerelmet vallott nekem és ezért azóta nem is nagyon szeretek túl sokáig kettesben lenni Dave-vel vagy akár ölelgetni őt. Persze lehet, hogy ez rosszul esik neki, de én speciel nem igazán látom rajta azt, hogy megbántódott volna bármikor is… Igazából próbálom megtartani az egyensúlyt, de úgy elég nehéz, hogy gyakorlatilag nekem is titkolóznom kell Felix előtt, mert azért mégsem köphetem be Dave-et… Az csak újabb vitákhoz vezetne, amit szeretnék minél inkább elkerülni. 

A fiúk lekezelnek, majd miután kábé harmadszorra megígérjük, hogy írunk, elindulunk befelé. 

Amíg Felix taxit hív, nézelődök. Az igaz, hogy egy reptéren nincs túl sok nézelődnivaló, de mivel először járok Londonban, valahogy magától értetődőnek érzem azt, hogy folyton körbenézzek, hogy minél több információt gyűjtsek… Ha valaki most látna engem kívülről, tuti, hogy tudná, hogy turista vagyok.

Amikor megérkezik a taxi, bepakoljuk a csomagjainkat, majd beszállunk. Felix bemondja a címet, majd elindulunk.

Én továbbra is a nézelődéssel vagyok elfoglalva. Tulajdonképpen most, hogy gyakorlatilag bármelyik percben megérkezhetünk, már nem igazán köt le a városnézés. Sokkal inkább az foglalkoztat, hogy milyen lesz ez a találkozás. Lehet, hogy túl sokat stresszelek ezen, de… Londonból azért mégsem léphetünk le csak úgy, mint a múltkor Berlinből. 

Felixre nézek, amikor a keze megérinti az enyémet.

- Minden rendben? 

- Persze.

Fürkésző pillantásokkal méreget.

- Biztos?

- Igen.

Egy darabig még engem néz, majd felsóhajt, elengedi a kezemet és az ablak felé fordul.

Igazság szerint sok minden nincs rendben, de ezt nem mondhattam, mondhatom meg neki. Nem akarom elrontani a kedvét azzal, hogy én túlságosan is aggódós típus vagyok.

A kezemet a térdére simítom, mire rám pillant.

- Én csak… fáradt vagyok. – füllentem neki egy halk sóhaj mellett.

- Nemsokára ott vagyunk. – mondja mosolyogva.

Bólintok, noha ettől egyáltalán nem lettem nyugodtabb.

Teljesen sötét van, mire Felix anyukájának házához érünk. Felix kifizeti a taxit, kipakolunk belőle, majd elindulunk a bejárat felé. 

Mire odaérünk, már semmi szükség arra, hogy kopogjunk, ugyanis egy roppant csinos, idősebb nő áll az ajtóban és mosolyogva néz minket. 

Felix lerakja a táskáit és vigyorogva átöleli a nőt.

- Szia, anyu! 

- Kisfiam! – mondja a nő egy hasonló vigyorral az arcán, mint amilyen Felixén is megtalálható.

Felix elengedi az anyukáját, hátrál egy lépést, majd a szokásos vigyora mellett magához von és a kezét a derekamra csúsztatja.

- Anyu, ő itt Sam. 

Amikor Felix anyukája rám pillant, egy kicsit még ideges vagyok, de amikor mosolyogva bólint és kitárja felém a karjait, habozás nélkül fogadom el őket.

- Adele vagyok. – mondja, miután elenged, majd fázósan összehúzza magán a kardigánját – Gyertek be! Nem szeretném, ha megfáznátok.

Bólintok, majd amikor a csomagjainkkal együtt átlépjük a küszöböt, tudom, hogy ez a találkozás teljesen más lesz, mint az a másik… természetesen jó értelemben.

Miután felvittük a cuccainkat a vendégszobába, ami gyakorlatilag Felix szobája akkor, amikor itt van, gyorsan felhívtam Racht és Karint, majd megvacsoráztunk, közben pedig beszélgettünk, így nagyjából már ismerem Adele-t és ő is ismer engem valamennyire. 

Ettől függetlenül azért még bőven akad témánk, amikor a vacsora után áttelepszünk a nappaliba. Felix felmegy a szobájába – ami most a kettőnk szobája –, mert fel akarja hívni Dave-et, így kettesben maradok Adele-lel.

- Örülök, hogy itt vagytok. – jegyzi meg egy széles mosoly kíséretében.

- Én örülök, hogy itt lehetek. 

Adele a lépcsősor irányába néz, majd vissza rám.

- Franznal is voltatok? – kérdezi kissé komorabb arccal.

 Először nem értettem ezt a kis mozdulatát, de most már minden világos. Nyilván azt ellenőrizte, hogy Felix jön-e már… talán nem akarja, hogy meghallja, amiről beszélünk.

- Igen. – mondom nem túl lelkesen, majd röviden összefoglalom neki a berlini utunkat.

Természetesen a nagy vitát nem részletezem, de Adele arcán így is látni az elégedetlenséget és a haragot.

- Nem értem Franzot. 

- Én se. – egy pillanatig habozok, de aztán kibököm azt, ami jelenleg érdekel – Miért viselkedik így Felixszel? Azt még megértem, hogy velem miért ilyen, de vele… - tanácstalanul pillantok Adele-re.

- Franz engem hibáztat, amiért Felix nem lett ügyvéd. Tudod, én soha nem akartam ráerőltetni semmit, nem úgy, mint Franz, aki most feltehetően azért viselkedik így, mert őutána nem lesz következő dr. Neuhauser. – Adele rosszallóan megcsóválja a fejét, majd halványan rám mosolyog – Ami pedig téged illet… Nincs veled semmi gond. Szerintem nagyon kedves és aranyos vagy, úgyhogy ne foglalkozz Franzzal. – lemondóan legyint egyet – Én sem foglalkozok vele és szerintem már a fiam sem fog sokáig, ha így folytatja. 

Bólintok néhányat, közben pedig az előbb hallottakat emésztgetem.

- Úgy látom, hogy Felix boldog veled. – jegyzi meg barátságosan.

Megint bólintok. Jó, ha ő így látja.

- Szeretem. – közlöm vele egyszerűen.

- Jó dolog a szerelem. – elgondolkozva néz maga elé – Mindig is szerettem volna egy lányt is, veled pedig kaptam egyet.

Hirtelen elszorul a torkom. Felix nyilván nem tudja, de szörnyen irigylem azért, mert az anyukája él, jól kijönnek egymással és boldogok együtt. Tudom, hogy nem szép dolog az irigység, de… nem tehetek arról, hogy így érzek. 

- Valami rosszat mondtam? – kérdezi aggódva Adele.

- Nem, dehogy. Én csak… - nagyot nyelek – Az én szüleim már nem élnek és… - lepillantok a kezeimre – Jól esett ezt hallani.

- Jaj, ne haragudj…

Felpillantok Felix anyukájára.

- Semmi gond. – motyogom félhangosan.

Adele feláll és a kezét nyújtja felém, amit én kissé csodálkozva, de elfogadok. 

Felhúz és magához ölel.

- Itt mindig lesz neked hely, Sam.

Mosolyogva bólintok, közben pedig próbálok nagyokat pislogni, hogy ne bőgjem el magam, amikor is meglátom a lépcsőnél Felixet…

…aki egyenesen minket figyel.

Fogalmam sincs arról, hogy mióta áll már ott, de bízom abban, hogy csak nemrégen jött vissza hozzánk, mert nem tudom, hogy mit szólna ahhoz, amit Adele mondott az apjáról. 

Kissé aggódva engedem el Adele-t, közben pedig folyamatosan Felixen tartom a tekintetemet. Nem látni az arcán semmilyen érzelmet és ez nem jó. Legalábbis eddig, ha nem tudtam semmit sem leolvasni az arcáról, az sosem vezetett sok jóhoz. 

Adele mosolyogva néz a fiára.

- Gyere, csatlakozz hozzánk!

- Igaz az, amit apáról mondtál? – kérdezi teljesen nyugodtan, de én tudom, hogy ez csak a látszat és belül forr a dühtől. Sajnos már volt alkalmam ezt tapasztalni az egyik korábbi vitánk során.

- Fiam, miért akarsz…

- Igaz vagy nem?

- Felix, én…

- Anya! Igaz vagy nem?

Adele felsóhajt. Lerí róla, hogy ez a téma nem túlzottan kellemes számára, ezért úgy döntök, hogy ideje beleszólni ebbe a kis beszélgetésbe.

Odalépek Felixhez és végigsimítok a karján. 

- Gyere, ülj le! – mondom neki halkan.

Felix rám pillant, majd az anyukájára, végül pedig megint rám. Megrázza a fejét, de azért megfogja a kezemet és együtt leülünk a kanapéra. 

- Tudtál beszélni Dave-vel? – érdeklődök tőle ártatlanul pislogva, de persze azért volt egy kis hátsó szándékom is, mert nem szeretném, ha Felix esetleg összeveszne Adele-lel.

Felix felváltva jártatja a tekintetét az anyukája és köztem, csak utána válaszol.

- Igen, persze. – az anyukájára néz – Miért nem mondtad soha?

Adele habozik még pár pillanatig, de aztán mégiscsak megszólal.

- Nem akartam, hogy rossz legyen apáddal a viszonyod azért, mert nekem az. – az órájára pillant – Most viszont nem beszélhetnénk másról? Tudod jól, hogy az apád nem tartozik a kedvenc beszédtémáim közé.

Látom Felixen, hogy akar még mondani valamit ezzel kapcsolatban, ezért finoman megszorítom a kezét, mire egy pillanatra felém fordítja a tekintetét. 

- Oké, rendben. – mondja végül beletörődötten, noha én azért tudom, hogy ez a dolog a későbbiekben még fel fog merülni… köztünk legalábbis biztos.

Adele elégedetten bólint.

- Remek! Akkor hozok valami innivalót, aztán beszélgetünk. – közli velünk mosolyogva, majd felpattan és elindul a konyha irányába.

- Elég hamar megtaláltátok a közös hangot. – jegyzi meg mellettem Felix.

- Nagyon kedves anyukád van. – mondom neki mosolyogva.

- Tudom, de… azért nem fogsz vele mindenben szövetkezni, ugye? – kérdezi tettetett aggódással az arcán.

Elengedem a kezét és végigsimítok a vállán, mire közelebb húz magához.

- Ne aggódj! Nálam te vagy az első. – suttogom halkan.

Felix elégedetten rám vigyorog.

- Még szép. – jegyzi meg egyszerűen, majd megcsókol.

Miután végzek a zuhanyozással, csatlakozok Felixhez a szobában. Barátom az ablaknál áll és kifelé bámul. Feltehetően nagyon gondolkozik valamin, mert úgy tűnik, hogy nem igazán vette észre azt, hogy visszajöttem.

Odamegyek hozzá és megérintem a vállát.

- Min gondolkodsz ennyire?

- Csak azon, amit anya mondott.

Homlokráncolva nézek rá. Elég sok mindenről beszélgettünk ma, úgyhogy egyelőre fogalmam sincs arról, hogy egészen pontosan mire is utalt most.

- Konkrétabban?

Megfordul és fájdalmas arckifejezéssel pillant le rám.

- Az apámmal kapcsolatban.

Nagyot nyelek. Mit mondjak neki most?

Rövid töprengés után úgy döntök, hogy nem érdemes semmit sem mondanom, mert semmivel sem tudnám kellően megnyugtatni, ezért egészen egyszerűen közelebb lépek hozzá és megölelem.

Halványan elmosolyodom, amikor megérzem magamon Felix ölelő karjait. 

- Nem tudtam, hogy anyáék kapcsolata miattam romlott meg… - mondja elhaló hangon.

- Ez nincs így. – felemelem a fejemet és egyenesen a kék szempárba bámulok – Sok volt köztük az ellentét és…

- Igen. Miattam.

Tagadólag megrázom a fejemet.

- Szerintem… szerintem, ha most ügyvéd lennél te is, ők akkor is elváltak volna. Ha nem ugyanakkor, de később biztos. – jegyzem meg óvatosan.

Felix szemében érdeklődés jelenik meg.

- Honnan veszed?

- Hát… - az ajkamba harapok – Azt mondtad, hogy a szüleid már gyerekkorodban is sokat vitáztak…

- És?

- Gondolom, akkor még nem mondtad apukádnak azt, hogy nem akarsz ügyvéd lenni… - megvonom a vállamat - Szóval… 

Töprengve maga elé néz, majd kis idő múlva szinte látni az arcán, hogy leesik neki az, amit mondtam… vagyis amire utalni akartam. Szerintem ő tényleg nem tehet arról, hogy ilyen az apja… Az, hogy nem akar ügyvéd lenni, feltehetően csak az utóbbi néhány évben változtatta meg a szülei viszonyát egymással. 

- Kösz. – mondja nagy sokára.

Kissé szégyenlősen megrántom a vállamat, majd lágy csókot lehelek a szájára.

- És miért voltál olyan… csendes? – kérdő tekintetemet látva folytatja – A repülőn. Aztán meg a taxiban is.

- Én csak… - lesütöm a pillantásomat – Egy kicsit aggódtam. Nem tudtam, hogy anyukád hogyan fogad majd…

- Úgy látom, egész jól kijöttök egymással. – jegyzi meg felhúzott szemöldökkel.

Elmosolyodom.

- Igen. Szerencsére. – szorosabban hozzásimulok – Örülök annak, hogy meghívtál… meghívtatok.

- Hát… - pimaszul elvigyorodik – Mit csináltam volna nélküled napokig?

Hitetlenül felnevetek.

- Á, értem. Én naiv meg már azt hittem, hogy azért hívtál meg, mert be akartál mutatni anyukádnak.

A vigyora szeretetteljes mosollyá szelídül.

- Azért is. – megcsókol, majd ismét visszatér a már jól megszokott vigyora – Meg azért egy kicsit önzőségből is.

- „Egy kicsit”? – nem bírom ki, muszáj nekem is vigyorognom – Mióta vagy te egy kicsit önző?

- De azért így is szeretsz, nem?

- Hááát…

Csodálkozó pillantását látva felnevetek.

- Persze. Úgy szeretlek, ahogy vagy.

- Még jó.

Lehajol hozzám, a tenyerét az arcomra fekteti, majd az ajka súrolja az enyémet. Várakozásteljesen pillantok rá, miközben a leheletét az arcomon érzem. 

Amikor végre megcsókol, akkor jövök rá ismét arra, hogy mennyire is szeretem őt.