2014. október 3., péntek

Egyedül - 2. rész

2010. szeptember

Álmosan nyújtózok egyet, majd az órára pillantva megállapítom magamban, hogy még elég korán van, ezért még tudok aludni egy kicsit, így ismét a párnába fúrom a fejemet és megpróbálok visszaaludni. 
Azonban ebben a tevékenységemben megakadályoz valami – vagy inkább valaki. Apró csókokat kapok a nyakamra, mire lustán elmosolyodom és megfordulok.
Ahogy belenézek a zöld szempárba, mint mindig, most is jóleső borzongás fut végig rajtam. 
- Jó reggelt! – mondom mosolyogva.
Bólint egyet, majd megcsókol. A csókja sem változott az elmúlt egy év alatt, mióta együtt vagyunk. Most is ugyanolyan jó. Mit jó, inkább eszelős. És birtokló. És határozott. És… á, minek is ragozzam? Ezt az érzést úgysem tudnám egy szóval leírni.
- Mit szólnál egy reggelihez? 
- Ez egy burkolt célzás arra, hogy menjek és csináljak reggelit? – kérdezek vissza vigyorogva.
- Együtt is csinálhatjuk… - mondja kisfiús pillantással, majd a tekintete átváltozik kisfiúsból igencsak férfiassá – De csak később. – határozottan, de gyengéden fölém tornyosul – Most csinálhatnánk mást is. 
Vigyorogva bólintok, mivel tudom, hogy mire gondol, de ha ez nem lenne elég, megérzem a vágyát is. Csókra nyújtom a szám, amire ő egyetlen szó nélkül lecsap…

Este, szokás szerint a kanapén ülünk. Vagyis egyelőre még csak én vagyok itt, Zach a konyhába ment egy üveg borért. Néha megszoktunk bontani egy üveggel. Este, lazításképp tökéletesen megfelel.
Csodálkozva nézek rá, amikor bor helyett pezsgővel jelenik meg. Leteszi az asztalra a poharakat, majd kinyitja az üveget és tölt mindkét pohárba, majd az egyiket átnyújtja nekem.
- Pezsgő? – kérdezem meg a nyilvánvalót, de azért elveszem tőle a poharat.
Titokzatos mosollyal az arcán bólint.
- Igen. Tudod, a pezsgő igencsak meghatározó a kapcsolatunkban.
Elmosolyodom. Hát igen, azon az összejövetelen elég sok szerepet kapott ez az ital. 
- És úgy gondoltam, hogy ma is ihatnánk ezt. – folytatja még mindig mosolyogva.
Bólintok, mert teljesen egyetértek vele. Végül is ma van egy éve annak, hogy együtt vagyunk… Emlékszem, miután Zach hazavitt, behívtam egy italra, aztán… aztán az ágyban kötöttünk ki. 
- Nagyon kitartó voltál. – mondom neki ugyanazt, amit anno.
- Miattad érdemes volt annak lennem. – elneveti magát – Először azt hittem, hogy te is a cégnek dolgozol, de jobb, hogy nem. Határozottan feldobtad az estémet.
- Szörnyen untam azt az összejövetelt, ráadásul te is idegesítettél. – vallom meg neki fejcsóválva az akkori érzéseimet.
- Én is untam, de csak addig, amíg ki nem szúrtalak magamnak. – leteszi a kezében tartott poharat és letérdel elém.
Elkerekedett szemeket meresztek rá. Most mit akar? Csak nem…?
- Szeretlek, Kate. Azóta, hogy elküldtél a fenébe a névjegyemmel együtt. – elmosolyodik – Már akkor tudtam, hogy megszerezlek magamnak és soha nem engedlek el... – a mosolya eltűnik és komolyan pillant rám – és egyszer elveszlek. Szeretnék családot alapítani és ha a jövőbe tekintek, akkor ezt csak veled tudom elképzelni. – a zsebébe nyúl, elővesz belőle egy dobozkát és felpattintja a tetejét, így láthatóvá válik a benne lévő gyűrű – Kate Hendricks, hozzám jönnél feleségül?
Az ajkamba harapok, hogy valamennyire visszatartsam a könnyeimet. Nem hittem volna, hogy megkér… jó, persze, bíztam benne, hogy majd egyszer, de azt nem tudtam, hogy pont ma. De talán így a legjobb.
Boldog mosoly kúszik az arcomra.
- Igen.
Zach elvigyorodik, az ujjamra húzza a gyűrűt, majd megcsókol, én pedig boldogan simulok a karjaiba.


2012. május

- Mostantól férj és feleség vagytok, csókoljátok meg egymást.
Zach zöld szemébe pillantok, aki elégedett mosolyra húzza a száját, majd magához von és gyengéd csókot váltunk.
Belemosolygok a csókunkba, amikor meghallom tapsolni a meghívott vendégeinket, barátainkat, rokonainkat.
Amikor a férjem elenged, csatlakozunk a többiekhez. Még jó, hogy Zach hallgatott rám és a házunk kertjében tartottuk az esküvőnket. Így sokkal meghittebb és hely amúgy is akad bőven.

- Hosszú volt a nap. – jegyzem meg mosolyogva.
Zach pimaszul elvigyorodik.
- Épp ideje ágyba bújnunk.
- Úgy gondolod? – kérdezem tőle kacéran, közben pedig leveszem a köntösömet, ami alatt a kifejezetten a ma éjszakára vásárolt, igencsak szexi és sokat sejtető hálóruhám van.
Elismerően végignéz rajtam. A zöld tekintet tüzesen lobban. Hozzám lép és a karjaiba zár.
- Ha tudom, hogy ez lesz rajtad… már rég az ágyba cipeltelek volna. – közli velem vigyorogva, majd az ajka a nyakamra siklik és kapok néhány nedves csókot – Kár, hogy hamar meg kell szabadítsalak tőle.
Elégedetten bólintok.
- Örülök, hogy tetszik.
- Minden tetszik, ami rajtad van, a tiéd és veled kapcsolatos, Mrs. Thompson.


2013. július


- Ez… - Zach hitetlenkedve mered rám – Kate, én… - a kezét a még lapos hasamra simítja – Szeretlek. Mindkettőtöket.
Megkönnyebbülten kifújom a levegőt. Persze tudtam, hogy Zach is akar majd gyereket, de valamiért attól tartottam, hogy nem fog neki örülni… még jó, hogy alaptalanul aggódtam.
- Mi is szeretünk téged, apu. – mondom neki mosolyogva.
Még mindig kissé hitetlenül megrázza a fejét, majd egészen egyszerűen felnyalábol és megforgat a szobában. Amikor a lábam ismét a földön van, megcsókol.
- És mikor? Vagy…?
- Körülbelül két hónapos. – közlöm vele azt, amire kíváncsi volt.
Bólint, majd lehajol, hogy egy vonalban legyen a feje a hasammal.
- Szia, kissrác. Apu már most nagyon vár, de azért egy darabig még maradj bent. Ezt a pár hónapot talán még kibírom…
Játékosan megütöm a vállát.
- Bolond vagy. – megcsóválom a fejemet – És különben is, mi az, hogy „kissrác”? És ha lány lesz?
Felegyenesedik, majd megvonja a vállát.
- Fiú lesz. – jelenti ki magabiztosan.
- Honnan veszed?
- Nálunk, a családban fiúk szoktak születni. – elvigyorodik – Plusz én csináltam, szóval tudom.
Megint megrázom a fejem, amikor meghallom ezt a nagy logikai okfejtést. Hiába, tipikus pasi.
- Alig várom, hogy itt a karjaimban tarthassam. – mondja lelkesen.
- Hidd el, én is.


2013. szeptember

Kinyitom a szemem és kíváncsian nézek körbe. Mindenhol fehér falakat látok és pokolian fáj a fejem. Fel akarom emelni a jobb karomat, hogy megfogjam a fejem, de nem tudom. Amikor lenézek rá, akkor veszem észre, hogy gipszben van. Mi a fene történt? Csak azt tudom, hogy egy kórházban vagyok…
A nyíló ajtó hangjára odakapom a fejemet. John arca felderül, amikor rám pillant.
- Na, végre! Nem tudtam, mikor ébredsz fel…
- Mi történt, John? Hol van Zach? És… - hirtelen a hasamra kapom a fejemet, de a gömbölyödő pocakomnak nyoma sincs – John? Ugye nem…
- Autóbalesetetek volt. Egy részeg barom belétek hajtott. Kate, én…
- Hol van Zach? Hol a férjem? És a babám? – szinte már úgy ordítom John képébe a kérdéseimet.
A bátyám leül az ágyam mellett álló székre.
- A vezető felőli oldalba csapódott a másik autó.
Hirtelen lesápadok. Zach vezette az autót…
- Sajnálom, Kate. Zach meghalt.
Lehunyom a szememet. Ugye ez csak egy rossz álom? Ez nem történhet pont velem…
- És a kisfiam?
- Te is megsérültél, ezért ki kellett venni, de… még pici volt. Több idő kellett volna neki…
Érzem, hogy könnyek folynak végig az arcomon. Olyan szép és jó életem volt: megismertem Zachet, hozzá mentem, a kisfiunkkal voltam várandós, erre… egy ostoba baleset és egy részeg marha miatt ez mind oda lett. 
- A vétkessel mi van? – szipogom halkan.
- Ő sem élte túl a balesetet.
Bólintok. Nyugodtan megvethetnek érte, de örülök neki. Végül is elvette tőlem a családomat… Még csak az kellett volna, hogy ép bőrrel megússza…
- Egyedül szeretnék maradni. – mondom még mindig csukott szemekkel.
Csak akkor nyitom ki ismét a szememet, amikor meghallom az ajtón lévő zár kattanását.
Az ajkamba harapok, de nem használ semmit. Hangosan felzokogok. Mi lesz most velem?


A jelen

Most, hogy ismét végigpörgettem magamban az események láncolatát, döntésre jutottam.
Olyan boldog voltam Zach-kel! Családalapításra készültünk… Ha nem lett volna az az ostoba baleset, most a kezemben tarthatnám a fél éves kisfiunkat és a férjemmel együtt ünnepelném azt, hogy öt éve ismerjük egymást, de ehelyett… a haláluk első évfordulójáról emlékezek meg.
Miért igazságtalan az Élet? Igazán nem kértem sokat, nekem bőven elég lett volna az, amit kaptam: a férjem és vele együtt a leendő családom.
Hiába telt már el egy év… olyan, mintha minden tegnap történt volna. Szeretem Johnt, de én képtelen vagyok a családom nélkül élni. Ezt a bátyám is tudja, de nem akarja bevallani magának. Azért annak örülök, hogy ő legalább talált magának egy barátnőt. Bell nagyon jó hatással van rá és látni rajtuk, hogy odavannak egymásért. Bevallom, egy kicsit irigy vagyok rájuk a boldogságuk miatt, de nincsen bennem semmi rossz szándék az irányukba.
Felkelek a fotelból és az éjjeliszekrényemhez lépek. Kihúzom a legfelső fiókját, kiveszek belőle egy doboz gyógyszert és a már rég megírt búcsúlevelemet, majd visszaülök a fotelba.
Tudom, hogy John haragudni fog rám és magát fogja okolni, de remélhetőleg megérti a levél tartalmát és azt, hogy mit miért teszek.
Kinyitom a gyógyszeres dobozt és sorra beveszem a benne lévő bogyókat, majd várom a hatásukat.
Szeretettel végigsimítok a gyűrűmön, amit természetesen még mindig hordok. Rossz, hogy egyedül vagyok itt…
De hamarosan újra találkozok a férjemmel. Nem leszek többé egyedül, mert ő ott lesz nekem. Tudom, hogy már vár rám…
És én nem akarok késlekedni...
Nem tudom, hogy mennyi idő telt már el, de egyszer csak érzem, hogy lecsukódik a szemem. A szám halvány mosolyra húzódik, mert tudom, hogy már csak idő kérdése és ismét Zach karjaiban lehetek…
Végül a kezem erőtlenül lehanyatlik, ezzel pedig lelököm az ölemben lévő levelet. Fel akarom venni, de már képtelen vagyok lehajolni érte… a testem már nem engedelmeskedik az akaratomnak, de én nem bánkódok, mert ez is azt mutatja, hogy hamarosan célba érek…
A fejemet a fotel támlájának döntöm. Odakint elered az eső. Eleinte hallom az esőcseppek ütemes kopogását a párkányon, de ez az erőteljes hang lassacskán megszűnik…
Én pedig hazatérek.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése