Fáradtan, de elégedetten dőlök hátra az ülésre. Ismét túl vagyunk egy sikeres koncerten!
Lehunyom a szememet és arra várok, hogy hazaérjünk, de azért persze fél füllel a srácok beszélgetését hallgatom…
- H!
Kinyitom a szememet, mire szembetalálom magam Leon hihetetlen kék szemével.
- Mi az?
- Megjöttünk.
Álmosan körbepillantok. Valóban, itt áll a kocsi a házunk előtt. Ezek szerint végigaludtam az egész utat.
- Nem akarsz kiszállni? – kérdezi Leon vigyorogva.
Fáradtan bólintok és kikászálódok a kocsiból. Leon gyengéden átkarolja a derekamat.
- A cuccokat majd reggel felvisszük. – javasolja halkan.
Reagálásként megint csak bólintok egyet. Többre most nem futja - szörnyen fáradt vagyok.
Leon mosolyogva egy puszi nyom a fejemre.
- Gyere, Csipkerózsika!
Reggel – vagyis inkább délelőtt – Leon karjaiban ébredek. Óvatosan leveszem a karját a derekamról, közben pedig figyelek arra, hogy ne ébresszem fel.
Kicsúszok az ágy szélére és épp a papucsomba bújnék, amikor megérzem Leon hátát a hátamon.
- Hová készülsz?
Mosolyogva megfordulok.
- Inni akarok. Szomjas vagyok.
- Utána visszajössz?
- Persze.
Leon álmosan bólint, majd visszahajtja a fejét a párnára.
Kimegyek a konyhába, iszok pár korty gyümölcslét, majd visszasietek Leonhoz.
Amikor visszaérek, látom, hogy visszaaludt, így halkan – most tényleg nem akarom felébreszteni, rajta is látszik, hogy eléggé fáradt - a fürdőbe megyek.
Egy gyors zuhany után máris jobban érzem magam. Mivel Leon még mindig alszik – az előbb benéztem a hálóba –, leülök a kedvenc fotelembe egy könyv társaságában. Mostanában nem igazán volt időm olvasni a sok koncert, közönségtalálkozó és interjú miatt. Nem panaszkodni akarok, csak… Azért hiányzik az olvasás… na de majd most!
Kíváncsian nyitom ki a könyvet…
… pár perccel később pedig teljesen elmerülök benne és szinte falom az oldalakat.
Kilépek az üzletből, majd fázósan összehúzom magamon a kabátot. Szörnyű, hogy milyen hideg van, pedig még csak november vége van. Mi lesz még itt decemberben?
Az üzlet előtt állva azon gondolkozok, hogy merre menjek tovább. Jelenleg beszerzőkörúton vagyok. A srácoknak keresek karácsonyi ajándékot. Lehet, hogy valaki szerint korai vagyok – valójában a srácok szerint is –, de később nem lesz időm vásárolgatni, ugyanis nemsokára lesz a karácsonyi koncertsorozatunk, arra pedig ugyebár próbálni is kell. Még jó, hogy a bátyámnak már korábban vettem ajándékot.
Épp továbbindulnék, amikor hirtelen egy kislány kerül elém. Nagy szemeket mereszt rám és kíváncsian méreget.
- Te vagy Heidi a Kontaktból, igaz? – kérdezi bátortalanul.
- Igen, én.
A kislány bólint egyet és egy papírt meg egy tollat nyújt felém.
- Kaphatnék egy …?
Elmosolyodom. Az ilyen rajongókat szeretem.
- Persze.
Elveszem tőle az autogramosztás elengedhetetlen kellékeit, majd leguggolok, hogy nagyjából egy vonalban legyek a kislánnyal. Ráfirkantom a nevemet a lapra, majd a lányra pillantok.
- Hogy hívnak?
- Gretchen. – mondja halkan.
Körbenézek, de nem látok senkit, aki Gretchenre várna. Ismét a kislányhoz fordulok.
- Egyedül vagy itt?
Megrázza a fejét.
- Nem. Az anyukám ott van. – az utca túloldalán lévő kis bolt felé bök az ujjával.
- Értem.
Nem tudom, hogy mennyi ideig lesz még bent az anyukája a boltban, ezért úgy döntök, hogy addig még vele maradok. Most nem sietek, próba csak később lesz és egyébként sem szeretném, ha egyedül mászkálna az utcán…
- Szereted a zenénket? – érdeklődök tőle még mindig mosolyogva.
- Igen. A bátyám nem szereti, de én igen.
- Az a lényeg.
Nyílik a bolt ajtaja és kilép rajta egy nő. A kislány megfogja a karomat, mire megint ránézek.
- Most mennem kell.
- Oké. – felállok – Örülök, hogy megismerhettelek.
- Én is örülök neki. – mosolyogva int egyet, majd miután megbizonyosodik arról, hogy nem jön autó, gyorsan átszalad az úton.
Gretchen magyaráz valamit az anyjának, majd megmutatja neki a lapot, amin az aláírásom szerepel, mire a nő felém néz. Bólint egyet köszönetképp. Én is ugyanígy teszek, majd folytatom az utamat a következő üzlet felé…
Átadom Leonnak az ajándékomat.
- Boldog Karácsonyt! – mondom neki mosolyogva.
- Köszönöm.
Kíváncsian nyitja ki a dobozt. Elvigyorodik, amikor meglátja benne azt az órát, amit már régóta kinézett magának.
- Megvetted. – állapítja meg a nyilvánvalót.
Bólintok. Kapok egy csókot, majd én is megkapom az ajándékomat.
Izgatottan bontom ki a csomagolást. Egy fehér doboz van benne. Felnyitom – és szembe találom magam még egy dobozzal.
Felpillantok Leonra.
- Ez most komoly?
Vigyorogva vállat von, így ezt a dobozt is kinyitom.
A dobozban egy karkötő van. Egy karkötő, amin különféle dolgok lógnak: egy mikrofon, egy hangjegy, egy H és egy L betű… és egy szív. A szívben pedig egy dátum van: 2010. 05. 10.
Ekkor jöttünk össze. Az a cikk, amit Jan mutatott nekünk, miszerint együtt vagyunk, az első évfordulónk napján íródott. Aznap kivételesen nem figyeltünk annyira a firkászokra, mert - értelemszerűen – egymással akartunk foglalkozni.
- H?
Megint Leonra nézek.
- Ez… gyönyörű. Köszönöm.
- Már azt hittem, hogy nem tetszik.
Válaszként lágy csókot lehelek az ajkaira.
- Szeretlek.
- Én is szeretlek. – mondja, majd a homlokát az enyémnek dönti.
Szilveszter napján boldogan ölelem át Jant és Markust.
- Most már igazán elengedhetnél, H. – jegyzi meg Jan egyáltalán nem bosszúsan.
Eleget teszek a kérésének, de a tekintetemet továbbra is a srácokon tartom.
- Nemhogy örülnél annak, hogy hiányoztatok.
A karácsonyt és a két ünnep között lévő napokat ugyanis mindenki a saját családjánál töltötte, így már jó ideje nem láttam őket.
Leonnal persze más a helyzet. A szentestét együtt töltöttük, csak utána utaztunk haza… de erről persze a srácok nem tudnak.
A fiúk lekezelnek Leonnal is, majd beljebb megyünk, ahol maga a buli folyik.
Erre és a holnapi napra kibéreltünk egy házat, mert így találtuk praktikusnak. Itt nyugodtan elereszthetjük magunkat, mert itt legalább nincsenek fotósok…
Egy pohár pezsgő társaságában lépek ki a teraszra. A buli nagyon jó, sok barátunk itt van, de azért kell egy-két perc csend is.
- Ugye nem akarsz leugrani?
Leon hangjára megfordulok.
- Nagyon vicces vagy. – jegyzem meg a fejemet rázva.
Közelebb jön hozzám és a szabad karját – a másikban ő is poharat tart – a derekamra teszi.
- Mozgalmas évünk volt. – mondom halkan.
- Igen. Szerintem ilyen lesz a következő is. – mozgolódást hallunk bentről, ezért az órájára pillant - Két perc van éjfélig. – ad magyarázatot arra, hogy mitől lett jóval nagyobb a hangzavar.
Bólintok, majd felé fordulok, így jobban magához tud ölelni. A két percet azzal töltjük, hogy egymást nézzük. Amikor pedig az óra tizenkettőt üt, meghalljuk a többiek ordítását és feltűnnek a tűzijáték semmi mással össze nem téveszthető hangjai, Leon lágy csókot ad a számra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése