Halkan káromkodva nyomom le az ébresztőórát. Az a nyavalyás vacak! Igazán hagyhatott volna még aludni egy kicsit…
A hátamra fordulok és Felixre nézek, aki szintén most kezd el ébredezni.
- Muszáj volt nekünk ilyen korán kelni? – kérdezem nyűgösen.
Közelebb húzódik hozzám és lágyan megcsókol.
- Csak nem vagy fáradt? – vigyorog rám, majd eltűri az egyik tincsemet a fülem mögé.
- A te hibád. – pillantok rá morcosan – Nem hagytál aludni.
Jóízűen felnevet.
- Oh, bocsi. Legközelebb egy ujjal sem érek hozzád.
- Úgyse bírnád ki. – villantok rá egy gonoszkodó vigyort.
- Fogadni akarsz? – felhúzott szemöldökkel méreget.
- Veszíteni akarsz? – kérdezek vissza még mindig vigyorogva.
Kivételesen most nálam az előny… akkor meg miért ne használnám ki?
- Ez nem ér. – lebiggyeszti a száját.
- Ne duzzogj! – kérlelem és adok neki egy csókot.
Rám fekszik, amikor a csók közben összeér a nyelvünk. Nagyon jól esik az érintése, de elhúzódom tőle, mielőtt még jobban belemelegednénk.
- Fel kellene kelnünk.
Sóhajtva bólint, majd legördül rólam és kikászálódunk az ágyból.
Akárcsak tegnap este, most is én megyek először a fürdőbe. Sietősen lezuhanyozok, felöltözök, enyhén kisminkelem magam – és gyakorlatilag már kész is vagyok.
Amíg előkészítek egy-két dolgot a reggelihez, Felix is gyorsan összekészülődik.
Reggeli után már a kocsiban ülünk, és Berlin felé tartunk. Az út alatt nem beszélünk túl sokat. Ahogy Felix arcát elnézem, szerintem erősen gondolkozik valamin. Talán az apján vagy ezen a találkozáson. Nem tudom.
Bő hat órával később érünk Berlinbe. Felix egy szép, emeletes ház előtt áll meg. Nagyon impozáns a ház, már ebből is látszik, hogy apja tekintélyes ember lehet.
Kiszállunk, Felix kiveszi a csomagjainkat, majd kinyitja a kaput és bemegy rajta.
- Nem jössz?
- Az apukád nincs itthon?
- Dolgozik.
- Szombaton? – összeráncolt homlokkal meredek rá.
- Igen, de csak délelőtt.
- És… csak úgy bemehetünk?
- Mivel van nálam kulcs, igen, bemehetünk. – rám mosolyog, majd a fejével int, hogy kövessem.
Hát, a ház belül is nagyon szép, habár nekem túlságosan is modern és olyan… tiszta. Sehol egy kép vagy dísztárgy… csak maguk a bútorok, igaz, hogy minden baromi drágának tűnik. Szerintem a kanapén lévő díszpárna többe kerül, mint amennyi a havi fizetésem…
Most épp a nappaliban vagyunk, ugyanis az előszoba rögtön a nappaliba nyílik.
Felix elindul felfelé az emeletre, így utánamegyek.
Az első ajtó előtt megáll és rám néz.
- Kinyitnád?
- Persze. - elé lépek és kinyitom az ajtót.
Felix beviszi a táskáinkat. Én az ajtóban maradok. Egy egyszerűen, de nagyon stílusosan berendezett hálószobában vagyunk. Az ajkamba harapva térképezem fel a szobát. Őszintén szólva egy kicsit feszélyezve érzem magam itt, talán azért, mert itt minden teljesen olyan, amilyen én nem vagyok.
Felix kérdőn pillant rám, majd idejön hozzám és megölel.
- Minden oké?
Bólintok, habár nem sikerül túlságosan meggyőzőre, mert Felix még mindig méreget.
- Mi az?
- Semmi.
- Sam…
- Az apukáddal mikor találkozunk? – vágok gyorsan a szavába.
- Kábé fél óra múlva. Egy étterembe megyünk.
- Milyen étterembe?
Nem emlékszem, hogy ilyesmiről beszéltünk volna…
- Majd meglátod. Az apám törzshelye. Tényleg… el is felejtettem mondani…
- Mit?
- Van nálad esetleg valami… elegánsabb? – pillant rám óvatosan.
- Persze. Szóval, ki kell öltözni?
- Csak egy egészen kicsit.
Hát, mivel az apja ügyvéd… nyilván nem gyorsbüfékbe jár, hanem valami elit helyre.
- Oké. Akkor most átöltözök.
- Rendben. Nekem is inget kell venni. – elfintorodik, ami mosolyt csak az arcomra.
Odalépek a táskámhoz és kiveszem belőle a ruhámat. Valójában egy egyszerű, fekete ruháról van szó, de én nagyon szeretem. Igazság szerint el sem akartam hozni, de Rach erőltette, hogy tegyem el. Még jó, hogy hallgattam rá…
Gyorsan belebújok a ruhámba és felveszem a hozzá tartozó magas sarkút, majd Felix elé állok, aki most épp az ingét kezdi el begombolni.
- Nos? – kissé széttárom a karomat és körbefordulok.
Kicsit aggódva nézek rá, mert nem mond semmit, csak néz. Aztán hirtelen elvigyorodik és magához ránt.
- Őrülten csini vagy. – mondja csillogó szemekkel.
- Köszönöm. – érzem, hogy elpirulok.
Felix lehajol hozzám és megcsókol.
- Legszívesebben itt maradnék veled.
Elégedett mosollyal az arcomon futtatom végig az ujjaimat a mellkasán. Jó, hogy még nem jutott el odáig, hogy begombolja az inget…
- Úgy látom, te is maradnál. – mormogja elmélyült hangon és megfogja a kezemet.
Bólintok és akármennyire is nehéz, hátrálok egy lépést.
- Nem kéne elkésnünk.
Lemondóan felsóhajt.
- Igaz. Az apám utálja, ha megváratják.
Amíg Felix is rendesen felöltözik, megigazítom a sminkemet, majd hátrahagyjuk a házat és az étterem felé vesszük az irányt.
Az apukája még nincs itt, ettől függetlenül viszont mi leülünk ahhoz az asztalhoz, ami az apjának van fenntartva. Pár perces beszélgetés után Felix ad egy gyors csókot, majd kimegy az étteremből, mivel itt nem lehet telefonálni és ő most épp azt akar, mert nem tudjuk, hogy mennyit is kell(ene) várnunk rá, mire megérkezik.
Remélem, hogy minél előbb visszajön, mert nem szívesen vagyok most itt egyedül. Nem nagyon szoktam ilyen helyekre járni, sokkal inkább lennék most valahol máshol… de úgy tűnt, hogy Felixnek fontos volt az, hogy elkísérjem és így nem igazán mondhattam neki nemet. És persze nem utolsó sorban megismerem az apukáját is…
Hangokat hallok, ezért hátrapillantok.
Felix az, egy idősebb, őszes halántékú férfival. Igazából eléggé hasonlítanak egymásra, az apukája is eléggé jóképű ahhoz képest, hogy már nem olyan fiatal, de simán letagadhat jó pár évet.
Amikor ideérnek, felállok. Az apukája végigmér, majd a kezét nyújtja felém.
- Dr. Franz Neuhauser.
- Samantha Burkley. – mutatkozok be én is, miközben kezet fogok Felix apukájával.
Helyet foglalunk az asztalnál. Felix mellém ül le, míg az édesapja velünk szembe.
Felixre sandítok, aki nem túl barátságos pillantásokkal illeti az apját.
- Muszáj volt kihangsúlyozni, hogy doktor vagy?
Finoman meglököm Felix térdét. Kérdőn rám néz, majd visszafordul az apjához.
- Büszke vagyok arra, hogy ügyvéd lettem, fiam. Attól, hogy te még nem vagy az…
- Na, témánál vagyunk. – jegyzi meg gúnyosan.
Nagyot nyelek. Hát, nem indul túl jól ez a találkozás…
- Csak bemutatkoztam a kis hölgynek. Talán már ez is baj? – érdeklődve pillant Felixre, majd elveszi az egyik étlapot az asztalról.
Megint meglököm Felixet, nehogy beszóljon valamit. Kissé dühös a tekintete, de ez most nem nekem szól.
- Na és azt szabadna megtudnom, hogy mivel foglalkozik, kedves…?
- Samantha. – mondom félénken – Újságíró vagyok.
Felix apja leteszi a kezében tartott étlapot és fagyos pillantással illet, majd a fiára néz.
- Ez most komoly?! Nem tudtál volna egy olyan lányt kifogni, aki nem firkász?
Megsemmisülten nézek az apjára. Érzem, hogy gombóc van a torkomban és sírás fojtogat. Nem arról van szó, hogy leszólt, mert már nekem is volt konfliktusom eddigi életem során, akárcsak másnak… Nem. Sokkal inkább az zavar, ahogyan ezt tette… amilyen hangsúllyal… Elítél, kizárólag a munkám miatt? Nyilván a munkája miatt teszi – az ügyvédek köztudottan nincsenek jóban az újságírókkal –, de én csak olyan dolgokról írok, amiknek semmi köze sincs az ügyvédekhez…
Kihúzom magam és próbálok nagyokat pislogni, nehogy elsírjam magam. Mellettem Felix tekintete is megváltozik… és nem a jó irányba.
- Még nem is ismered Samet, szóval jó lenne, ha nem szólnád le.
- Azt hiszem, hogy éppen eleget tudok róla. – az apja hátradől az ülésen és komoly arccal szemléli a fiát.
- Semmit sem tudsz róla! – mondja visszafojtott, de roppant dühös hangon – Inkább örülnöd kéne annak, hogy itt van. Csakis miatta jöttem el ide hozzád, de úgy tűnik, hogy teljesen felesleges volt. Ugyanolyan beképzelt és sznob alak vagy, mint amilyen voltál.
Egy pillanatra lehunyom a szememet. Ez azért eléggé durva. Hallottam már vitatkozni Felixet, de még soha nem ütött meg ilyen hangot sem velem, sem pedig Johann-nal vagy bárki mással. Szerencsére…
- Egy kicsit lejjebb vehetnéd a hangerőt, fiam. Nem szeretnék kínos helyzetbe kerülni miattad. Nagyon jól tudod, hogy én nap mind nap ide járok ebédelni. – közli teljesen nyugodtan, majd ismét az étlapba mélyed.
Már az apja házában is feszélyezett voltam, hát még most! Leginkább az zavar, hogy gyakorlatilag miattam veszekednek.
Feszülten figyelem mindkettejüket, mert nem tudom, hogy mire készülnek. Aztán egyszer csak Felix megmozdul…
Nemes egyszerűséggel áthajol az asztalon az apjához, kikapja a kezéből a menüsort és nagy zajjal az asztalra csapja.
Szinte magamon érzem a többi vendég tekintetét. Ez mondjuk Felixet nem igazán zavarja, mert lazán visszaül mellém.
- Magasról teszek arra, hogy megjátszod magad mások előtt. – hitetlenkedve megrázza a fejét – Legalább előttem ne tennéd. – kissé elkeseredettnek tűnik a hangja.
- Látszik, hogy anyád elrontott.
- Anyát ne keverd bele. Ő legalább foglalkozott velem, amíg te mindenféle nőcskével szórakoztál.
- Ahogy hallottam, nem sokban különbözöl tőlem. Miért cserélted le Lenát?
Idegesen lesütöm a szememet. Az hagyján, hogy gyakorlatilag kutyába se vesz, amiért újságíró vagyok… de hogy Lena jobb lenne nálam? Kétlem. Vagy mégis?
Miért van az, hogy ha hallunk valami kritikát, akkor úgy teszünk, mintha nem érdekelne minket, közben meg máris azon kezdünk el agyalni, hogy igaz-e?
- Azt hiszem Sam, hogy ideje mennünk.
Feláll az asztaltól és a kezét nyújtja felém, amit én egy szó nélkül elfogadok. Mielőtt azonban ténylegesen elindulnánk, Felix a szabad kezével rátámaszkodik az asztal lapjára és egyenesen az apja arcába néz.
- Sosem hittem volna, hogy süllyedhetsz még ennél is mélyebbre.
Az apja válaszként elmosolyodik, majd semmitől sem zavartatva az étlapért nyúl, mi pedig elhagyjuk az éttermet.
A kocsiban Felix keze után nyúlok.
- Biztos, hogy jó ötlet most vezetni?
Egy pillanatig mintha habozna, de végül eltökélten néz rám.
- Igen. Szedjük össze a cuccunkat, aztán húzzunk haza.
Bólintok, mire beindítja a motort és elhajtunk.
Kár, hogy az emlékeket és a történteket nem tudjuk ilyen könnyen magunk mögött hagyni…
- Arra van időnk, hogy gyorsan átöltözzek? – pillantok rá a hálószobában.
Akármennyire is jól néz ki a fekete ruhám, azért nem a legjobb szerelés egy több órás úthoz…
- Persze.
Bólintok, előkapok a táskámból egy pólót meg egy farmert és a szobából nyíló fürdőbe megyek.
Átveszem a ruháimat, majd a tükörhöz lépek, hogy egy kicsit megigazítsam a hajamat.
A tükörképem sápadtan és nagyon nyugtalanul néz vissza rám. Újra végigpörgetem magamban az étteremben történteket. Elkeseredetten a hűs csempének döntöm a homlokomat.
Ez az egész nem történt volna meg, ha… ha nem erőltetem, hogy jöjjünk el… ha más lenne a munkám… ha Lena lennék….
Annyi a „ha” és én most olyan bizonytalan vagyok. Az eddig visszatartott könnyeim utat találnak a külvilág felé. Megfordulok és háttal lecsúszok a fal mentén, közben pedig megállás nélkül sírok. Felhúzom a térdeimet és rájuk könyökölök, az arcomat pedig a kezeimbe temetem.
Fogalmam sincs, hogy mennyi ideje lehetek már idebent, de egyszer csak kopognak az ajtón.
- Sam, készen vagy?
Sietősen letörlöm a kézfejemmel a könnyeimet, mielőtt válaszolnék.
- Igen… mindjárt. – motyogom félhangosan.
Felkelek a földről, a csaphoz lépek és hideg vízzel megmosom az arcomat. A sminkem most nem számít, le kell hűtenem a képemet.
Az ajtó nyitódó hangjára a tükörbe nézek.
- Sam? – ismétli a nevemet Felix.
Csak egy futó pillantást vet rám. Egyenesen idejön hozzám, maga felé fordít, levesz a tartóról egy törülközőt és átnyújtja nekem. Közben folyamatosan aggódó tekintettel vizslat.
Hálásan átveszem a puha anyagot és megtörlöm az arcomat. Amint készen vagyok, Felix kiveszi a kezemből és visszateszi a helyére, én pedig gyorsan leellenőrzöm, hogy nagyon szétment-e a sminkem. Nem vagyok hiú, de azért nem szeretnék lefolyt szempillaspirál-csíkokkal az arcomon mászkálni.
- Jól vagy? – az állam alá nyúl és kissé megemeli a fejemet, hogy a szemébe nézzek.
- Ezt én is kérdezhetném tőled.
- Figyelj, én…
- Hagyjuk, jó? – javaslom halkan.
Sóhajtva a karjaiba zár. Örülök annak, hogy közelében lehetek, de most annyi kérdés kavarog bennem, hogy inkább kibontakozok az öleléséből.
- Szóval nem akarsz beszélgetni? – érdeklődik óvatosan.
- Most nem. Talán… később.
- Rendben. Lelépünk? – félmosolyra húzódik a szája és a kezét felém emeli, amit én bólogatva megfogok.
Este érkezünk vissza. Leállítja a motort a háza előtt, elengedi a kormányt és rám sandít.
- Bejössz vagy inkább hazamennél?
A történtek ellenére nem szívesen mondanék le Felix társaságáról, ezért úgy döntök, hogy vele maradok. Elméletileg most amúgy is együtt lennék, csak nem itt…
- Bemennék.
Bólint, majd a táskáinkkal felpakolva belépünk a házba.
- Nem vagy éhes? – odaadja a gyümölcslével teli poharamat, majd leül az ágy szélére.
Én most megint a széken ülök, mint mindig, ha valami nem stimmel.
Nemet intek, majd belekortyolok a hűs italba.
- Biztos?
- Elég volt az, amit út közben ettünk.
Visszafelé ugyanis megálltunk egy McDonald’s-nál és - kárpótlásul az elmarad ebédért - vettünk hamburgert.
- Ami ma történt…
- Ne, várj! – a szavába vágok – Először hadd kezdjem én. – kérem kissé félve.
A szemében látom, hogy jóváhagyja a kérésemet, ezért először is leteszem a poharat magam mellé az asztalra és csak utána vágok bele a mondanivalómba.
- Bocsánatkéréssel tartozom. – Felix értetlen tekintettel illet, de nem zavartatom magam és tovább folytatom azt, amibe belekezdtem - Sajnálom, hogy ez az út nem úgy alakult, mint kellett volna. Sajnálom, hogy összevesztél miattam az apukáddal… - közbe akar szólni, de intek neki, hogy még várjon egy kicsit - és sajnálom azt is, hogy nem segített a helyzeten a fürdőbeli jelentem… Az egyetlen előnye ennek a mai napnak az volt, hogy rájöttem egy-két dologra. – lepillantok az ölemben összekulcsolt kezemre, mintha onnan erőt gyűjthetnék, de mivel ez nem valósul meg, inkább Felixre nézek – Átgondoltam azt, amit az apukád mondott…
- Miért foglalkozol az apámmal?! Ő nem tud semmit sem! – fakad ki Felix dühösen, figyelmen kívül hagyva azt, hogy arra kértem, várjon, amíg a mondandóm végére nem érek.
- Törődik veled. – hitetlenül megrázza a fejét, ezért megismétlem még egyszer – Törődik veled. A maga módján… Nem akarom, hogy miattam legyen köztetek feszültség, ezért talán jobb lenne, ha… ha…
Lesütöm a szememet. Képtelen vagyok kimondani főleg így, hogy nagyon fontos nekem Felix, de… a család az első, nem?
- Ha mi? Ha szétmennénk csak az apám miatt? – kérdezi idegesen.
Felkel az ágyról és elém guggol, a kezét pedig a térdemre teszi.
- Képes lennél lemondani arról, ami köztünk van egy hülye vita miatt? – teszi fel a nap kérdését lágyabb hangon.
- Felix, én…
- Szeretsz még? - mélyen a szemembe néz, a hangja pedig suttogássá halkul.
- Igen. – a kezemet ráteszem az övére.
Az este folyamán először mosolyodik el.
- Akkor nincs gond. – előrehajol és megcsókol.
Tehetetlenül megrázom a fejemet.
- Sokkal jobb lenne a helyzet, ha valaki… mással lennél.
- És ki lenne az a valaki más? Lena?
Nem felelek, csak elszakadok a tekintetétől, mert már nem tudok tovább a szemébe nézni.
Felegyenesedik és engem is talpra állít.
- Nekem nem kell más. Csak te. Érted? – két kezébe fogja az arcomat – Tudom, hogy nem vígasztal, de… az apámnak soha nincs senkihez sem egy jó szava… még hozzám se. Igazából nem is vártam mást ettől a találkozástól… Nem te tehetsz arról, ami történt.
- Miért említette pont Lenát? – érdeklődök csüggedten.
Felix keze lesiklik a derekamra.
- Talán azért, mert ő az egyetlen lány, akit ismer azok közül, akikkel együtt voltam. – kérdő tekintetemet látva sóhajtva folytatja – Kivételesen az apám egyszer itt volt, amióta újra itt lakom és Lena… minden bejelentés nélkül megjelent. Váltottak pár szót és az apám teljesen odáig volt érte.
Csalódottan bólintok. Tehát Lena mégiscsak jobb nálam…
- De ő nem ismeri úgy, mint én. Nem tudja, hogy milyen valójában.
A jobb kezével finoman megérinti az állkapcsomat.
- Nem akarlak elveszíteni. Az apám miatt nem. - a szájával súrolja az enyémet, majd visszahúzza a fejét – Az, hogy képes lettél volna arra, hogy elengedj, csak azért, hogy javuljon a viszonyom az apámmal… - halványan elmosolyodik – ez mutatja meg igazán azt, hogy mit érzel irántam.
Az én szám is mosolyra húzódik, miközben bólintok egyet. Szóval megértette, hogy mit akartam… és azt hiszem, hogy én is megértettem egyet s mást.
- És különben is: nem szándékozok lemondani rólad…
Mindketten mosolygunk, amikor a szánk csókban forr össze.
A csókunk pedig tartalmazza mindazt, ami minket és a kapcsolatunkat is jellemzi: gyengédség, boldogság, szeretet.
Most már ismét béke honol a lelkemben és a szívemben és tudom, hogy ez Felix nélkül nem sikerült volna…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése