2014. július 19., szombat

4. rész

2011. december

- Még pár perc. – jegyzi meg halkan Seb.
Feszülten bólintok. Még pár perc és újra Heppenheimban leszünk és én újra látom Seb családját… és a házunkat. A volt házunkat.
Furcsa lesz megint egy családban ünnepelni a karácsonyt, de természetesen örültem annak, amikor Heike meghívott magukhoz engem is. Amióta apa elment, egyedül töltöttem az ünnepeket – nemcsak a karácsonyt –, mert Anton nem az az ünneplős típus. 
Seb ráteszi a kezét a combomra, mire rásandítok.
- Megjöttünk. – közli és leállítja a motort.
Kipréselek magamból egy mosolyt és kiszállunk. Amíg Seb hátramegy a csomagtartóhoz a bőröndjeinkért, én a régi házunkat nézem. Semmit sem változott azóta, hogy utoljára itt jártam. Szinte megrohannak az emlékek: az ideköltözés, a hülyülések Sebbel, a titkos találkozók az erkélyen át és az elköltözés. 
Hangosan felsóhajtok, amikor Seb hátulról átölel.
- Minden rendben?
- Szerinted laknak itt? – a fejemmel a volt házunk felé bökök.
Seb maga felé fordít.
- Miért?
Vállat vonok.
- Szerettem itt lakni.
- Tudom. – felém villant egy édes mosolyt és megcsókol – Mehetünk?
Bólintok, majd Sebbel és a csomagjainkkal együtt Sebék házához megyünk. Seb becsenget, majd pár pillanat múlva megjelenik Heike, aki kedvesen üdvözöl minket és bemegyünk a házba. Seb régi szobájában fogunk aludni, így Seb felviszi a táskáinkat az emeletre, én pedig Heikével leülök a nappaliba.
- A többiek? 
- A lányok a barátjukkal vannak, Fabi pedig egy haverjával, de estére mind itthon lesznek.
- Heike én… köszönöm a meghívást.
- Úgy emlékszem, hogy már megköszönted. Többször is.
- Igen, tudom, de…
- Nincs semmi de, drágám. Mind nagyon örülünk annak, hogy te meg Seb újra együtt vagytok. Sokkal jobb így, hogy ketten jöttök, mint amikor egyedül jöttél…
- Mi?
Meglepetten fordulunk hátra. Seb az ajtóban áll és minket néz.
- Mit nem értesz ezen? Örülünk nektek. – mondja mosolyogva Heike.
- Em? – Seb sóhajtva rám néz.
Felállok és Sebhez lépek.
- Én… amikor hazajöttem, anyukádékat is meglátogattam.
- Anya?
- Mindig is szerettük Emmát, fiam. Nem értem, hogy miért lepődtél meg ezen annyira.
Megérintem Seb vállát.
- Mi az?
- Semmi.
Épp rá akarok kérdezni, hogy mi a baja, mert látni rajta, hogy valami van, de megérkeznek a többiek és Norbert, így ejtjük a témát és másra terelődik a szó.
Jó hangulatban telik a vacsora, majd utána még beszélgetünk egy kicsit, mielőtt aludni mennénk.
Seb szobájába érve ismét kellemes emlékek árasztanak el, de nem tudom átadni magam az emlékeknek, mert megakadályoz ebben Seb mogorva arckifejezése.
Most már sejtem, hogy miért ilyen, ezért sóhajtva helyet foglalok mellette az ágyon.
- Az bánt, hogy meglátogattam a családod?
- Nem bánt.
- De igen. – átkarolom és a vállára teszem az államat.
- Én nem láttalak évekig, ők meg igen… - lemondóan legyint egyet.
Egy puszit adok az arcára, mire végre rám néz.
- Ne értsd félre! 
- Nem értem.
Felsóhajt.
- Csak jó lett volna, ha én is láthatlak.
- Tudom.
Előrehajolok és megcsókolom.
- Mindjárt jövök, hozok inni. 
Bólintok és amíg Seb innivalóért megy, én körbenézek a szobájában. 
Amikor az ablakra vetül a pillantásom, felkelek és odamegyek. Seb ablakából tökéletesen rá lehet látni az egykori házunkra. 
Nem úgy tűnik, mintha laknának benne, de nem is elhanyagolt… Abból biztos nem lenne semmi baj, ha esetleg…. megnézném közelebbről is. Csak egészen messziről és egy egészen kicsit. 
Még mindig ezen töprengek, amikor Seb visszatér.
Hátrafordulok és Sebre nézek.
- Átmegyek.
- Hová? – mellém lép és kiles az ablakon, így rögtön tudja, hogy mire gondoltam – Veled megyek.
Kabátot veszünk és halkan kiosonunk a házból.
Az egykori kertünkbe érve aztán inamba száll a bátorságom és kissé megszorítom Seb kezét.
- Lehet, hogy mégsem olyan jó ötlet…
Seb kedvesen rám mosolyog.
- Miért?
- Hát… mi van, ha vannak a házban és észrevesznek minket?
- Nincs bent senki.
Kíváncsian pillantok fel Sebre.
- Honnan tudod?
- Anya mondta… - Seb elfordul tőlem és a házra néz.
Gyanúsan kerüli a velem való szemkontaktust… 
Megköszörüli a torkát.
- Gyere, menjünk be.
- Be? Elfelejtetted? Én már nem lakok itt, úgyhogy kulcs sincs nálam…
Seb a zsebébe nyúl, előveszi a kulcscsomóját és felém mutatja.
- Nálam van.
- Az meg hogy lehet? – homlokráncolva vizslatom Seb arcát.
- Anya szokott vigyázni a házra, ha nincs itt a tulaj…
Tanácstalanul pillantok hol a házra, hol Sebre. Ezt most nem értem. Seb nem is említette, hogy ismeri az új tulajt… mert egyértelmű, hogy ismeri, ha az anyukája csak úgy odaadta neki a kulcsot…
- Na most mi van? – elmosolyodik és magához ölel – Nem akarsz bemenni?
- Szabad?
- Persze. – a kezembe nyomja a kulcsait – Menj be nyugodtan.
- És te?
Kisfiúsan elvigyorodik.
- Én a szokásos utat választom.
Bólintok és megvárom, amíg Seb eltűnik a ház mögött.
A bejárati ajtóhoz megyek és remegő kézzel illesztem a kulcsot a zárba – annyi év után először.
A ház belül teljesen üres, pont olyan, mint ahogyan mi hagytuk anno…
Homlokráncolva járom körbe a házat. Nekem nem úgy tűnik, mintha itt lakna bárki is…
Megrázom a fejemet és egykori szobámba megyek. Itt is ugyanaz az üresség fogad.
Odalépek az erkélyajtóhoz. Seb már az erkélyen van. Kinyitom neki az ajtót, mire bejön.
Gondterhelten rázom meg a fejem.
- Én ezt nem értem…
- Micsodát?
- Mit nem mondasz el nekem? – kérdezem tőle vádlón.
Mert van valami, ebben száz százalékosan biztos vagyok.
Egy pillanatra lehet látni Seb arcán, hogy beletrafáltam valamibe, de gyorsan rendezi az arcvonásait és kényszeredetten elmosolyodik.
- Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz…
- Azt mondtad, hogy anyukád vigyáz a házra a tulaj távollétében, de… itt minden olyan, ahogyan mi hagytuk… - könnyek futják el a szemem – Mi a helyzet valójában? Ki lakik itt?
Seb egy darabig csak engem néz és nem mond semmit. Nagy sokára aztán végre megszólal.
- Te nem tudod, hogy ki vette meg a házatokat?
- Nem. A nagybátyám intézte…
- Mit szólnál ahhoz, ha azt mondanám, hogy én? – kutatóan pillant rám.
Meglepetten pislogok Sebre. Erre igazán nem gondoltam… 
- De miért?
- Mert szerettél itt lakni és mert én is szerettem, hogy a közelemben vagy…
- De nem is találkoztunk évekig. – mondom neki kétségbeesetten.
Elkomorul a tekintete, de aztán ismét visszatér az általam olyan nagyon szeretett édes mosoly az arcára.
- Bíztam benne, hogy ez megváltozik. És tessék! Találkoztunk…
A fejemben egymást kergetik a gondolataim. Seb megvette a házunkat, miattam… pedig én kerültem őt… de ő mégis… Anton nem is említette… apropó, Anton…
- Ezt Anton nem is mondta... – motyogom magam elé, majd hirtelen Seb szemébe nézek – Anton tudta, hogy te vetted meg, igaz?
- Igen.
- De akkor miért nem…?
- Én kértem rá.
Dühösen villan a szemem.
- Mi? Miért?
- Nem akartál látni. Tudtam, hogy kerülsz… és ha elmondtuk volna neked, hogy az enyém lett a házatok, amit te annyira szerettél és szeretsz…
- Szóval miattunk. Kettőnk miatt.
Seb bólint, én pedig töprengve nézek magam elé.
Igen, miattunk. Most, hogy így mondja, talán jobb is így… Lehet, hogy még jobban el akartam volna taszítani magamtól, ha megtudom, hogy nemcsak a szívemet törte össze, hanem még a házunk is az övé lett…
- Haragszol?
Nem-et intek a fejemmel.
- Értem, hogy miért tetted, de ugyanakkor mégsem világos ez az egész…
- Mert szeretlek. – Seb tesz felém egy lépést – És mert bármit megtennék érted… értünk. És mert… mert veled akarom leélni az életemet… Ezt már tudtam az első nap. – rám mosolyog – Ezért akartam, hogy mellettem ülj. 
Bólintok. Így sok minden más megvilágításba kerül…
Seb gyengéden megfogja a kezemet és letérdel elém.
Elkerekedett szemeket meresztek rá. Mire készül? Csak nem…?
- Rossz volt nélküled. Nagyon. – egy pillanatra becsukja a szemét, majd amikor ismét kinyitja, már bizakodva tekint rám – De nem hagyom, hogy ez még egyszer megtörténjen.
Elengedi a kezemet, a zsebébe nyúl és kivesz belőle egy dobozt. Felnyitja és felém mutatja.
Egy gyönyörű gyűrű van benne.
A szabad kezével ismét megfogja a kezemet.
- Ezért szeretném megkérdezni: Emma Hoffmann, megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz feleségül?
Meghatódva pislogok Sebre. Kék szemébe nézve kimondom azt az egy szót, amit már régóta szeretnék neki mondani…
- Igen. 
Seb megkönnyebbülten elvigyorodik, az ujjamra húzza a gyűrűt, majd feláll, magához ölel és megcsókol.
- Hogyhogy nálad volt? – kérdezem tőle a gyűrűmre pillantva – Nem tudhattad, hogy most akarok átjönni… - a gyűrűmről Sebre vetül a pillantásom.
- Már egy ideje nálam van.
- Tényleg?
Bólint és megint megcsókol.
- Végül is… nem te mondtad, hogy az én dolgom megkérni a kezed?
Összevigyorgunk, amikor eszembe jut az, amit a születésnapján mondtam neki…
Bár, akkor még nem hittem, hogy egy nap tényleg megteszi.


2012. november
Izgatottsággal vegyes feszültséggel bámulom a monitort és Sebért izgulok, hogy minél jobb eredménnyel zárja ezt a versenyt.
Mialatt a monitoron figyelemmel követem a versenyt, az ujjaimmal a gyűrűmet tekergetem. Újabban rászoktam erre, mert ez valahogy megnyugtat.
Talán azért, mert Seb ezzel a gyűrűvel vett el még március elején… 
Nagyon szép esküvőnk volt – bár szerintem mindenki ezt mondja a sajátjáról –, de én tényleg így érzem. Szűk családi körben tartottuk a szertartást, csak néhány barátot hívtunk, hogy ez a nap tényleg rólunk szóljon – és rólunk is szólt. Ha nagyon muszáj lenne egy dolgot mondanom, amivel nem voltam elégedett, akkor az a nászutunk hosszúsága lenne. Mivel március közepén már elindult a következő szezon, ezért csak pár napra tudtunk elutazni, de igazából ezzel sem volt semmi bajom, mert Sebbel lehettem, vele pedig bárhol jól érzem magam.
Amikor leintik a brazil futamot, Brittával boldogan öleljük meg egymást. Nem nagyon szoktam elkísérni Sebet a versenyekre, de ez nem miattam van. Ő nem szereti annyira, ha itt vagyok, de csak azért, mert ilyenkor nem tud velem sok időt tölteni. Ha néha-néha itt vagyok, akkor általában Brittával együtt szoktuk nézni a versenyeket.
És most véget ért a 2012-es szezon. Igaz, hogy most Seb hatodik lett, de ez nem számít… hiszen világbajnok lett! Megint. Harmadszorra.
Britta elköszön tőlem és Seb keresésére indul, én pedig egyenesen Seb szobájába megyek, mert ő is úgyis ide fog jönni, ha készen van.
Kisvártatva aztán megjelenik Seb, mire én boldogan ugrom a nyakába. 
- Bajnok! Az én háromszoros bajnokom! – vigyorgok rá teli szájjal, majd megcsókolom.
Összepakolunk, elköszönünk Brittától és a többiektől, majd visszamegyünk a hotelbe, hogy egy kicsit felfrissítsük magunkat az esti bulira.
Hamarosan már frissen zuhanyozva és átöltözve készen állunk az indulásra. Seb az ajtó felé mozdul, hogy induljunk, de visszatartom, mire kérdőn pillant rám.
A táskámhoz megyek és kiveszek belőle egy borítékot. Ugyan az évek alatt rászoktunk a dobozos ajándékokra, de most kivételt teszek… különben is az számít, ami benne van. Visszamegyek Sebhez és a kezébe adom a vékony borítékot, amit ő először kíváncsian méreget, végül vigyorogva belenéz…
És a vigyora először mosollyá szelídül, majd meghatódottsággá változik, végül pedig rám néz.
- Gratulálunk, bajnok.
Tétován bólint és előhúzza a boríték tartalmát, azaz egy négyhetes ultrahangképet a picinkről. A mi picinkről…
- Ez azt jelenti, hogy…?
- Igen, Seb. Gyermekünk lesz. – mondom neki egy ragyogó mosoly kíséretében.
- Em, én… - úgy tűnik, hogy megint nem találja a szavakat, de aztán csak kiböki, amit akar – Köszönöm.
- Ezt mondhatnám én is.
Seb hamar letudja a köztünk lévő távolságot és szorosan magához von. 
- Szóval szülők leszünk?
- Igen. – bólintok mosolyogva és végigsimítok az arcán.
- Szeretlek.
Már épp mondanám neki, hogy „Én is téged!”, de már nincs lehetőségem megfogalmazni az érzéseimet, mert Seb ajka vadul lecsap az enyémre…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése