2014. július 24., csütörtök

22. fejezet - Hétfő

- Sam.
Nyűgösen a fejemre húzom a takarót, mire meghallom Felix édes nevetését.
- Lassan indulnom kell. – mondja nagyot sóhajtva.
A hangja irányába fordulok. Felix az ágy szélén ül, teljesen felöltözve. Homlokráncolva pislogok fel rá.
- Miért, mennyi az idő?
- Mindjárt negyed hat.
- Mennyi? - kissé morcosan lehunyom a szememet – Nem gondoltam, hogy már ennyi az idő.
Megint meghallom Felix nevetését.
- Pedig ennyi. De aludj nyugodtan tovább. Csak azért ébresztettelek fel, mert nem akartam egy szó nélkül lelépni. – megmozdul az ágy, majd megérzem az ajkait a sajátomon. 
Erre már kinyitom a szemem.
- Maradjak itt… egyedül? – pillantok rá zavarodottan.
- Miért ne? – a zsebébe nyúl, majd levesz egy kulcsot a kulcscsomójáról és leteszi az éjjeli szekrényre – De azért zárj be, ha elmész. – mosolyog rám extra dögösen.
Kábán bólintok, majd ismét megcsókol.
- Légy jó! Délután találkozunk.
Bólogatok párat, majd kényelmesen elhelyezkedem az ágyon és elég hamar visszaalszok.
Azt azért még hallom, hogy csukódik a bejárati ajtó…


Amikor újra kinyitom a szememet, fél kilenc van. A tekintetem a szekrényen nyugvó kulcsra téved, mire elmosolyodom. Kulcsot kaptam tőle… na, jó, nyilvánvalóan praktikus okokból adta oda, de azért mégiscsak kaptam. 
A kulcsról persze azonnal eszembe jut Felix, a hétvége és a tegnap délután…
Nos, a tegnap délutáni, konyhabéli akciónkat filmnézés, beszélgetés és zenehallgatás követte, majd este jött a korábban beígért ráadás… 
Annak ellenére, hogy ki sem mozdultunk a házból, egyáltalán nem unatkoztam. Sőt, ha jobban belegondolok, szerintem még soha nem unatkoztam Felix mellett. Ebből is látszik, hogy mennyire érdeklődöm iránta és hogy mennyire fontossá vált a számomra…
A tekintetem továbbvándorol a kulcsról a mobilomra. Beszélnem kell Karinnal is, mostanában eléggé elhanyagoltam… szerintem, miután hazamegyek, ez lesz az első dolgom.
Hirtelen felülök az ágyban. Basszus! Azonnal a mobilom után nyúlok, gyorsan kikeresem Rach számát a névjegyzékben, majd benyomom a hívás gombot. El is felejtettem, hogy hétfő van… és hétfőnként – mint általában a hét többi napján – Rach dolgozik… na de mi van Lisával? Ilyenkor Rach már nem szokott otthon lenni… bár, csak nem hagyta egyedül otthon.
Türelmetlenül dobolok az ujjaimmal a takarón, amíg arra várok, hogy Rach fogadja a hívásomat. Kisvártatva ezt meg is teszi.
- Sam? – szól bele a telefonba.
Oké. Nyugis a hangja. A kérdés már csak az, hogy ez normális nyugalom vagy a vihar előtti csend…
- Szia! Lisa?
- Otthon van.
- És te?
- Hát, mivel már majdnem kilenc van, az irodában vagyok. Dolgozom.
Ijedten lehunyom a szememet.
- Szóval akkor Lisa… egyedül van otthon?!
Rach csilingelően felnevet.
- Dehogy! Bernddel van. Most héten délutános.
Megkönnyebbült sóhaj szakad fel a mellkasomból.
- Hála az égnek! Tisztára beparáztam, hogy gond, amiért még nem vagyok otthon…
- Ugyan! Ha nagyon fontos lett volna, hogy otthon legyél, akkor felhívtalak volna, de minden oké. Egyébként… még Felixnél vagy?
- Igen, de ő már nincs itt. Dolgozik.
- Sejtettem. – hallom, hogy Rach mosolyog – Amúgy ma hazajössz?
- Persze. Szerintem fél óra és otthon vagyok. Viszont délután megint lelépnék egy kicsit… tudod, edzés lesz.
- Rendben, menj csak. Majd sietek haza.
- Oké.
- Van még valami, amiről beszélnünk kell? Mert ha nem, akkor most leraknám… pár perc múlva kezdődik egy megbeszélés és még át akarom nézni az anyagokat.
- Ennyi lett volna. – most már az én szám is mosolyra húzódik, főleg, hogy nincs semmi gond – Hagylak is dolgozni. 
Elköszönünk egymástól, majd kinyomom a telefont. Hű, most megkönnyebbültem. De komolyan. Azért, bármi gáz is lehetett volna… még jó, hogy Rach és Bernd ilyen rugalmas. 
Kipattanok az ágyból, beágyazok, majd gyorsan lezuhanyozok, átöltözök, összepakolok és a kulccsal a kezemben – laza húsz perccel később - elhagyom a házat.


- Na mesélj! – sürget izgatottan Karin az ágyamon ülve, bő negyed órával azután, hogy felhívtam és átjött.
Röviden elmondom neki az elmúlt pár nap eseményeit… igen, azt is, hogy Felixnél aludtam, de persze részletekbe nem bocsátkozom.
- Hű! – suttogja maga elé Karin.
- Hát igen. – bólogatok szégyenlősen, majd leülök a barátnőm mellé.
Hirtelen felém fordul és a kezét a lábamra teszi.
- Örülök nektek. Komolyan. Megérdemlitek mindketten azt, hogy boldogok legyetek.
Halványan elmosolyodom, de ez a mosoly, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is illan.
- Karin, én… ne haragudj, amiért nem igazán beszéltem veled mostanában. Tudom, hogy nincs mentségem, de…
- Jaj, maradj már! – legyint egyet a levegőbe – Az a lényeg, hogy most felhívtál és beszéltünk.
- Köszönöm. – megint elmosolyodok, majd megölelem drága barátnőmet.
- Egyébként… most, hogy nem találkoztunk annyit – közbe akarok szólni, de leint – több időt töltöttem Peterrel és én… szóval mi… - Karin elpirul, mire felhúzott szemöldökkel pillantok rá. Csak nem? – Szóval mi… tőle jövök. – nyögi ki végre nagy nehezen.
Karinra mosolygok. Tehát beigazolódott az, amire gondoltam, még ha nem is mondta ki konkrétan.
- Értem. Jó, hogy veletek is minden rendben van.
Barátnőm helyeslően bólogat párat. Csillogó tekintettel néz rám. Annak ellenére, hogy nem hangzott el tőle az, hogy pontosan mi is történt köztük, lerí róla, hogy totál boldog, aminek én nagyon örülök. 
- Felix… jön az edzésre? – kérdezi óvatosan.
Nem csodálkozom azon, hogy kíváncsi erre. Szerintem a többieket is ez foglalkoztatta egész héten, noha ők most már tudják a választ, mert Felix ugyebár beszélt Dave-vel.
- Igen. Együtt megyünk, már ha neked nem gond.
- Dehogy. Tudod, én is szóba akartam már hozni, hogy Peterrel megyek.
- És ez így is van jól. – mosolygok rá barátságosan.
Karin bólint egy aprót.
- A múlt heti edzéseken voltál?
- Igen, de… nem volt az igazi úgy, hogy nem volt ott se Felix, se te. – komorodik el hirtelen.
Bólintok. Dave is mondta, hogy nem volt sok értelme a múlt heti edzéseknek… csak azért kérdeztem Karint, mert Dave róla nem beszélt, csak magáról az edzésről… vagyis inkább az edzésnek nevezett próbálkozásról.
- És egyébként van valami újság? Mármint azon kívül, amit elmondtál.
Tagadóan rázza a fejét.
- Nem. Azt nyilván te is tudod, hogy a többiek sem repestek túlzottan az örömtől nélkületek.
Megint csak bólintok egyet. Azt hittem, hogy Karin tud valami olyanról, amiről Dave nem… bár, ha jobban belegondolok, ennek kevés az esélye.
Halk kopogásra leszünk figyelmesek. Mindketten odakapjuk a fejünket. Bernd jön be a szobámba.
- Bocs, ha zavarok, de az érdekelne, hogy most itthon maradsz-e, mert Georg hívott az előbb és át kellene mennem hozzá segíteni.
- Egészen délutánig itthon leszek, úgyhogy menj csak nyugodtan. Hazajössz ebédelni vagy Georgnál eszel?
- Szerintem nála. Lisát itt hagyhatom?
- Persze.
Bernd hálásan bólint, majd becsukja az ajtót. Kisvártatva ismét nyílik az ajtó, ám ezúttal Lisa jelenik meg az ajtóban.
- Apa elment.
- Tudom.
- Átjövök rajzolni hozzád, jó? – kérdi, majd választ sem várva kimegy, egy perccel később pedig amikor visszatér, a rajzolós füzete meg ceruzák vannak a kezében.
Leül az asztalomhoz és nekiáll rajzolni. Felkelek és elveszem az asztalról a laptopomat, hogy jobban elférjen, majd a gépemmel együtt megint leülök Karin mellé.
- Segítenél a cikkemben? Az a helyzet, hogy egy kicsit elakadtam…
- Persze. Mutasd csak!


Egészen ebédig dolgoztunk, majd Karin hazament. Igaz, hogy marasztaltam, de sietett haza, mert neki is foglalkoznia kell a saját cikkével, utána meg Peterrel találkozik. Legközelebb majd edzéskor látom.
Ebéd után Lisával játszottam, úgyis elhanyagoltam őt is mostanság.


A kártyapartinkat a kulcs zörgése a zárban szakítja meg. Lisa azonnal felugrik mellőlem és már szalad is az ajtóhoz. Én a szőnyegen maradok és elrakom a kártyapaklit, majd miután készen vagyok, felkelek és Rachhez megyek.
Köszönünk egymásnak, majd segítek neki kipakolni.
- Nem kéne menned? – pillant rám kérdőn, miután mindent a helyére rakunk.
Az órámra nézek: fél öt. 
- Elvileg Felix becsenget, ha ideér. 
Mintha megérezte volna, hogy róla van szó, megszólal a csengő. Rávigyorgok Rachre, majd az ajtóhoz megyek.
Alig, hogy kinyitom az ajtót, erős kezek ölelésében találom magam. Az ajka vadul lecsap az enyémre. Amilyen hirtelen magához rántott, most olyan hirtelen enged el.
- Mehetünk? 
Figyelmesen végignézek rajta. Nagyon helyes ma is; de ami a legfontosabb: nála van a sporttáskája, amit az edzésekre szokott vinni.
- Egy perc, csak hozom a mobilomat. Addig… nem jössz be?
- Nem, megvárlak itt.
Bólintok, majd gyorsan zsebre vágom a telefonomat, a kulcsomat és azt, amelyiket Felixtől kaptam, majd elköszönök Rachtől és Lisától és kilépek a házból.


Homlokráncolva nézek körbe, mert Felix nincs a bejáratnál. Teszek egy lépést előre és akkor felfedezem a ház előtti lépcsőkön. 
Odamegyek hozzá és a vállára teszem a kezemet, mire hátrafordul.
- Muszáj elmennünk? – közelebb lép hozzám, a leheletét az arcomon érzem – Csinálhatnánk valami mást is… 
- Megbeszéltük tegnap, nem?
Beletörődötten sóhajt egyet, majd kézen fog és elindulunk a pálya felé.
Egész úton nem mond semmit, csak akkor szólal meg először, amikor a pályához vezető útra érünk.
- Szerinted nagyon… utálnak? – pillant rám komoran.
- Nem hiszem. – átölelem, mire a két karját a derekamra teszi – De… Dave nem mondott semmit? – nézek fel rá kérdőn.
- Erről így nem volt szó. – úgy közli ezt velem, hogy közben kerüli a pillantásomat.
Jobban hozzá bújok. A pulcsiján át érzem a teste melegét.
- Minden oké lesz.
Belepuszil a hajamba, mire felemelem a fejemet, hogy a szemébe nézhessek.
- Ha velem meg tudtál beszélni mindent, akkor a srácokkal is. – mosolygok rá biztatóan. 
- Remélem, hogy igazad van. – megcsókol, majd lekanyarodunk a pályához.
A többiek szinte egy emberként fordulnak felénk, amikor odaérünk hozzájuk. Bíztatásként egy kicsit megszorítom Felix kezét, mire lepillant rám és féloldalasan elmosolyodik. Ebből a mosolyból pedig tudom, hogy tényleg minden rendben lesz.
Elengedi a kezemet, amikor a srácok megrohamozzák: hátba veregetik, megölelik, hangosan éljenzik. 
Mosolyogva ülök le Karin mellé a padra. Mindketten a srácokat figyeljük, de nincs okom az aggodalomra. A fiúk pont úgy viselkednek egymással, mint korábban.
Felix idejön hozzám, lerakja a táskáját mellém, majd szól a srácoknak, hogy kezdjék el az edzést. Mielőtt csatlakozna a többiekhez, lehajol hozzám.
- Köszi. – suttogja a fülembe.
- Nincs mit. – bólintok mosolyogva.
Pár másodpercig még a szemembe néz, majd a pályára szalad a többiekhez.
Jó őket nézni, ahogyan vigyorogva bemelegítenek. Olyan… barátságos, már-már családias a hangulat. Azt hiszem, hogy az egész banda hiányzott, nem csak Felix. Na, jó, elsősorban Felix, de már a többieket is teljesen megkedveltem.
A szünetben lejönnek a pályáról. Vidáman jártatom köztük a tekintetemet, egészen addig, amíg egy ismerős alakot nem veszek észre a pálya a szélén. Johann az és a társaságunkat figyeli. 
Finoman megérintem Felix karját, mire felém fordul. Johann felé intek, így ő is arra pillant, hogy mit is mutatok neki. Rögtön elkomorul a tekintete. 
- Maradj itt, jó? 
Bólintok, majd ad egy puszit a fejem tetejére. Feláll és odamegy Johannhoz. A többiek feszülten pillantanak Felix után. Tök jó, hogy most bukkant fel Johann… pont most, amikor végre Felix ismét eljött edzeni. És ismerve Felix reakcióját Johann jelenlétére… hát, nem túl jó, hogy itt van. Egyáltalán nem.
Pár perccel később Felix visszatér hozzánk. Megint leül a korábbi helyére. Elsőként Dave töri meg a csendet.
- Na? Mit akart? – pislog feszülten Felixre.
- Csak azt, hogy halasszuk el a szombati visszavágót.
Phil felmordul.
- Miért?
- Azért, mert sérült. 
- Agyilag? – morogja Dave az orra alatt.
- Nem. A lába.
Akárcsak a többiek, én is Johannra nézek, aki lassan távolodik a pályától – és tőlünk. Valóban. Egy kicsit húzza a lábát.
- Ja, persze. Vagy csak azért találta ki, mert tudja, hogy most nyerünk. – mondja L.
- Nem hinném. És ő is halasztott már meccset miattam. – közli Felix színtelen hangon.
- Tök mindegy, hogy mikor lesz a visszavágó, a lényeg, hogy legyen. – néz körbe a társaságunkon Peter.
- Egyetértek. – helyesel Matt, mire mindenki bólogatni kezd.
- Akkor talán folytassuk az edzést. – áll fel Felix mellőlem.
A srácok szedelőzködni kezdenek, majd a pályára mennek. Felix karja után nyúlok, hogy egy kicsit még visszatartsam. Kérdő tekintetemet látva halványan elmosolyodik.
- Semmi gond.
Bólintok, majd elengedem, hogy mehessen a pályára.
Az edzés alatt Karinnal beszélgetek, majd amikor az edzés véget ér, a srácok ismét csatlakoznak hozzánk. Karin rögtön elköszön tőlem, mert Peterrel hazamegy, a többiek a tornaterem felé igyekeznek, hogy átöltözzenek – kivéve Dave-et, aki lehuppan mellém a padra.
- Kösz. – néz mélyen a szemembe.
Nem kell visszakérdeznem, pontosan tudom, hogy ezt azért mondta, mert átmentem Felixhez és beszéltem vele.
- Én köszönöm, hogy dumáltál velem minden nap. – mosolygok rá kedvesen.
Kisfiús vigyorral az arcán vállat von.
- Szívesen, máskor is.
Bólintok. Dave arcán látom, hogy akar még mondani valamit, de nem teszi. Finoman oldalba lököm, mire zavartan elmosolyodik.
- Igen? – kérdezem tőle finoman.
- Szóval… írhatok máskor is?
- Persze. Bármikor.
Megkönnyebbült mosoly terül szét az arcán.
- Oké.
- Különben is jössz nekem eggyel. 
- Igaz. – pár pillanatig csak néz, mire zavartan lesütöm a tekintetemet.
Nem sokkal később Felix jelenik meg mellettünk.
- Kész vagyok. – jelenti be, közben pedig hol engem, hol Dave-et nézi.
Felállok. Dave is ugyanezt teszi, majd lekezel Felixszel, tőlem elköszön és elindul a terembe.
Mi pedig kéz a kézben megyünk haza… vagyis Felixhez.


- Látod, mondtam én, hogy minden oké lesz. – ismétlem meg neki még egyszer azt, amit még az edzés előtt mondtam neki, majd lehuppanok a nappaliban álló kanapéra.
Felix szintén csatlakozik hozzám, miután hozott nekünk innivalót.
Egy egyszerű bólintással lerendezi azt, amit mondtam. Kibontakozok az öleléséből és lebiggyesztett szájjal pislogok rá.
- Ennyi?
- Miért, mit vársz? – néz rám hitetlenkedve, de a nevetőráncok azért ott vannak a szeme körül.
- Hát… valami jutalmat. – pillogok rá szempilla rebegtetve.
Végre-valahára elneveti magát.
- Na, szép! Én meg azt hittem, hogy kedvességből segítesz.
Megrázom a fejemet és közben próbálok komoly maradni.
- Naiv vagy. Mindennek meg van az ára.
- Tényleg? – vigyorogva közelebb csúszik hozzám.
- Bizony. – bólogatok nagy meggyőződéssel, de a szám széle már remeg a visszatartott vigyorgástól.
Hirtelen magához ránt és megcsókol. Odaadóan simulok a karjaiba.
- Egészen pontosan milyen árra is gondoltál? – pislog a szemembe egy roppant édes vigyorral.
- Szerintem tudod te azt nagyon jól.
Vigyorogva bólint, majd ismét lecsap az ajkaimra. Extra hosszú csókunkat a telefonja rezgése szakítja meg.
Morogva nyúl a zsebébe a mobilért. Fogalmam sincs arról, hogy ki hívja, de amikor megnézi a kijelzőt, elkomorul a tekintete.
- Kimenjek? – kérdezem tőle finoman.
- Nem. Maradj csak. – veti ide nekem, majd fogadja a hívást.
Szerintem az egész beszélgetés nem tart egy percig sem. Igazából nem tudom, hogy miről beszélhettek, mert Felix pár „igen”-en és „nem”-en kívül nem mondott semmi lényegeset. Ledobja a telefonját az asztalra, majd felém fordul.
- Az apám volt. – közli egyszerűen.
- És? – érdeklődök óvatosan.
- Látni akar.
- Az jó. – Felix úgy néz rám, mintha hibbant lennék, ezért visszakérdezek – Nem?
- Nyilván van valami oka, amiért meghívott magához.
- Mikor találkoztatok utoljára?
- Karácsony előtt. – mondja fintorogva.
Hát, az nem most volt… nagyon nem most.
- Mikor akar találkozni veled?
- A hétvégén.
- Mikor indulsz?
Megint megkapom a „te tuti nem vagy normális” nézését.
- Ki mondta, hogy megyek? – pislog rám felvont szemöldökkel.
- Hát, a meccs elmarad… - kezdem habozva.
- És?
- Azt hittem, hogy elmennél. – sóhajtok nagyot.
Még emlékszem arra, amikor teljesen rossz kedve volt amiatt, mert az apja lemondta a megbeszélt találkozójukat.
- Abból nem sülne ki semmi jó. – szólal meg nagy sokára.
- Miért?
- Mindig összeveszünk azon, hogy nem akarok ügyvéd lenni. – grimaszol egyet.
- De ettől még – közelebb csúszok hozzá – szeretsz vele lenni, nem?
- Sam, ő az apám. - úgy néz rám, mintha egy elveszett kisfiú lenne. 
Nem válaszolok, csak végigsimítok az arcán, de közben folyamatosan tartom vele a szemkontaktust egészen addig, amíg el nem szakítja a tekintetét az enyémtől.
- Jártál már Berlinben?
- Nem, még soha. Miért? – pillantok rá kíváncsian.
- Nem szeretnél eljönni velem?
- Berlinbe?
Válaszként bólint egyet.
- Szóval azt szeretnéd, ha elmennék veled… az apukádhoz?
- Igen.
- Hű, hát… én… nem lenne jobb, ha csak kettesben lennétek?
- Nem. Nem hinném. – töprengő tekintetemet látva felsóhajt – Figyelj! Nem kötelező. Csak… felmerült bennem. Ez minden. Mondhatsz nem-et is.
- Nézd… nem biztos, hogy sokat segítene a kapcsolatotokon az, ha én is ott lennék. – bököm ki nagy nehezen azt, ami nyomaszt ezzel az egész berlini úttal kapcsolatban.
- Kizárt dolog. De mondom: nem kötelező. – ismétli önmagát.
Az ajkamba harapok, mialatt őt méricskélem.
- Jobban éreznéd magad, ha mennék? – kérdezem sóhajtva.
- Igen. – halványan elmosolyodik.
- De az apukád nem is tudja, hogy én is mennék…
Előredől a telefonjáért, felveszi és pötyög rajta párat, majd a füléhez tartja. Elkerekedett szemekkel nézek rá. Most komolyan felhívja az apukáját? Úgy tűnik, hogy igen, mert nemes egyszerűséggel azzal indít, hogy elviheti-e magával a barátnőjét is… hm… tetszik ez a megnevezés. Nyilván az apukája megfelelő választ ad, mert Felix erre azt válaszolja, hogy „Akkor szombaton!”, majd bontja a vonalat.
Visszarakja a telefont az asztalra, majd rám néz.
- Most már tudja. Tehát?
Igaz, hogy még mindig vannak bennem kételyek, de határozottan bólintok.
- Elkísérlek, ha Rachnek is oké.
Széles vigyorral az arcán magához von. 
- Kösz. – lágyan megcsókol – Itt alszol ma is?
- Nem.
Kérdőn néz rám. Adok egy puha csókot neki, mielőtt magyarázkodásba kezdenék.
- Fáradtnak tűnsz és ha maradok… - kajánul elvigyorodik, de azért folytatom – nem sokat pihennél.
- Hát jó. Igazad van, mint ahogyan mostanában mindig.
- Na, végre! – diadalmas vigyor terül szét az arcomon – Beismerted.
Bólint egyet és érzéki, lassú csókot ad.
- Néha te is jól érezheted magad.
- Kösz. – grimaszolok csúfondárosan – Egyébként – a zsebembe nyúlok és kiveszem belőle a kulcsát – ez a tiéd. Még nem volt alkalmam visszaadni.
- Vissza akarod adni? – pislog rám kissé értetlenül.
- Hát… azt hittem, hogy csak azért adtad, mert reggel tovább maradtam.
Hihetetlenül édesen elmosolyodik.
- Azért adtam, mert azt akartam, hogy legyen nálad is egy. – előrehajol és megcsókol – Hogy bármikor itt maradhass nálam.
Ettől a kis vallomástól totál elolvadok. Most én kezdeményezek és adok neki egy csókot. Belemosolyog a csókunkba, talán meglepte az, hogy így letámadtam.
Talán. Nem tudom.
Csak azt, hogy most egyedül rá akarok és tudok koncentrálni…
És az édes nyelvére, amely már megtalálta a nyakamhoz vezető utat…


Késő este keveredek haza. A házban már teljesen sötét van. Gyorsan lezuhanyozok, majd ágyba bújok – ezúttal egyedül.
A párnámat rendezgetem, amikor megrezzen a mobilom. Sms – természetesen Felixtől.

Nem baj, ha máskor sem alszol itt, ha így ütjük el az időt.

Elvigyorodom. Szeretem, amikor meglep egy-egy ilyen sms-sel. Gyorsan visszaírok neki.

Igenis. Állok szolgálatára.

Hamar érkezik a válasza.

Én is állok. Hidd el!

Felkuncogok. A kis perverz.

Elhiszem. Sőt, képzeld, már tapasztaltam is.

A sötét szobámban egyedül a mobilom kijelzője világít. Azt nézegetem addig, amíg az sms-ére várok – ami alig pár másodperccel később érkezik is.

Szólj, ha máskor is tapasztalni akarod. Én itt leszek.

Széles mosollyal az arcomon írom neki a válaszomat.

Észben tartom. Holnap látlak?

Most jutott eszembe, hogy annyira el voltunk foglalva egymással, hogy el is felejtettem megkérdezni tőle, hogy találkozunk-e holnap. 
A kételyemen a válasza oszlatja el.

Persze. Délután, meló után beugrok. Jó?

Elégedetten biccentek egyet a sötétben.

Oké. Várlak! Aludj jól!

Elnyomok egy ásítást. Na, nem mintha unnám a Felixszel való beszélgetést. Épp ellenkezőleg. Nagyon is szeretek vele beszélgetni, lenni, bármit csinálni, de most már eléggé fáradt vagyok.

Te is. Csók.

Lerakom a telefonomat az éjjeli szekrényemre, a kulcscsomóm mellé, amelyen most már Felix házkulcsa is rajta van.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése