2000. augusztus
Dühösen dobom le magam az ágyamra. Mi a fenének kellett pont ide költöznünk? Jó, oké, természetesen tudom: apa itt kapott állást. A munkájának örülök – a csomagolásnak már annál kevésbé.
Bezzeg Berlin! Nyüzsgő nagyváros. Egyszerűen imádtam! Ehhez képest viszont Heppenheim… semmiség. Egy nagy nulla.
Felkönyökölök az ágyon és az íróasztalomnál lévő falra nézek, amit a fényképeim díszítenek. Egy kép – egy szép emlék. A legrosszabb az egészben az, hogy ott kellett hagynom a barátaimat, a sulimat és az eddig megszokott környezetemet.
De ezt persze apa előtt nem mutatom ki, próbálok jó pofát vágni ehhez az egészhez… már amennyire tudok.
És két hét múlva kezdődik az új tanév, amit az új sulimban kell megkezdenem… Mi jöhet még?
2000. szeptember
Már korán reggel talpon vagyok, pedig ez egyáltalán nem rám vall, de ez a mai nap más.
Ma van az első tanítási nap.
Csak ez zakatol folyton a fejemben. És persze az, hogy milyenek lesznek a tanáraim és az osztálytársaim. Nem könnyű a helyzetem, mert ők nyilvánvalóan már összeszoktak, míg én egyelőre még kilógok közülük. Remélem, hogy ez nem sokáig marad így.
Reggelizés közben megbeszéljük apával, hogy munkába menet elvisz a suliba. Amíg ő elpakolja a kávéscsészéjét, én beszaladok a szobámba a táskámért és már indulunk is.
Az odafelé vezető úton össze-vissza görcsöl a hasam az idegességtől és egyfolytában úgy érzem, hogy el fogom hányni magam. Próbálok mélyeket lélegezni és lenyugtatni magam, de nem igazán jön össze.
A suli előtt apa leparkol, elköszönünk egymástól és kiszállok a kocsiból. Megigazítom a vállamon a táskámat, majd az iskola épülete felé veszem az irányt.
Az aula nyüzsög a diákoktól, így lassú léptekkel tudok csak haladni. Jobbra-balra nyújtogatom a nyakamat, hogy megtaláljam a 113-as termet, ami elvileg az osztálytermünk.
A nagy nézelődésem közepette hirtelen valaki erősen nekem jön. Felszisszenek és felpillantok, hogy megtudjam, mégis ki a fene volt az. Egy szőkésbarna hajú srác vigyorogva beszélget a haverjával és egyáltalán nem úgy tűnik, mint aki bocsánatot akar kérni azért, mert majdnem fellökött. Megköszörülöm a torkom, mire rám néz. Gyönyörű kék szemei vannak, ám ezek sem feledtetik velem az előbb történt incidenst.
- Talán bocs vagy valami… - morgom dühösen, majd folytatom az utamat a folyosón.
Vagyis csak folytatnám, ha egy kéz nem akadályozna meg ebben. Kérdőn pillantok hátra. Az a srác az, aki nekem jött.
- Igen? – pislogok rá kissé türelmetlenül.
- Ne haragudj!
A szemében látni, hogy komolyan sajnálja a dolgot, így megenyhülnek az arcvonásaim.
- Semmi gond. – sóhajtok fel lemondóan, majd a kezére nézek, ami még mindig a felkaromon pihen – Elengednél?
Egy bocsánatkérő mosoly kíséretében eleget tesz a kérésemnek, én pedig továbbmegyek, hogy végre megtaláljam a termet. A szemem sarkából látom, hogy a srác utánam jön, így hirtelen megállok és megfordulok, mire megint majdnem nekem jön.
- Szeretnél még valamit?
Komolyan mondom, most már kezdem elveszíteni a türelmemet.
- Mit keresel annyira?
- A 113-as termet.
- A folyosó legvégén jobbra. – mondja mosolyogva.
Ha nem lennék ideges az első napom miatt és azért, mert nekem jött – a vállam még mindig fáj –, most tuti, hogy elolvadnék a mosolyától, így viszont inkább csak bólintok egyet.
- Új vagy itt? – kérdezi, miközben most már ketten tartunk az általam eddig keresett terem felé.
- Igen.
- Ha kell valami, szólj!
Összeszűkült szemekkel méregetem. Azt próbálom kitalálni, hogy most szívat vagy komolyan is gondolta azt, amit mondott. Úgy tűnik, hogy az utóbbi.
Időközben odaérünk a teremhez. Mielőtt bemennék, a srácra nézek.
- Hát persze.
- Csak teutánad. – vigyorogva az ajtóra mutat és lerí róla, hogy élvezi a helyzetet.
Meglepődve nézek rá. Szóval osztálytársak leszünk? Remek! Már csak ez hiányzott.
Vágok egy grimaszt, majd benyitok.
Az új osztálytársaim viszonylag normálisan üdvözölnek, így egy kicsit megnyugszom. Épp egy szabad helyet keresek, amikor ismét megszólal mellettem a srác.
- Én a helyedben a második padot választanám. – a fejével az ablak mellett álló padsor felé int.
- Miért? – nézek rá gyanakodva.
- Két okból. Az egyik, mert az még szabad.
Bólintok. Odamegyek a padhoz, lerakom a táskámat és leülök az ablak mellé, a pad bal oldalára. Várakozóan visszapillantok a srácra.
- És mi a másik ok?
Vigyorogva idejön hozzám és leül mellém.
- Az, hogy így a padtársam leszel.
Szólásra nyitom a számat, de már nem tudok válaszolni neki semmit, mert bejön az osztályfőnök a terembe. Köszön nekünk, majd amikor a tekintetével megtalál, biccent egyet és az osztály felé fordul.
- Gyerekek, ő itt az új osztálytársatok, Emma Hoffmann. Kérlek titeket, hogy segítsetek neki mihamarabb beilleszkedni.
A tanárnő szavait a többiek hümmögve veszik tudomásul. A mellettem ülő srác rám mosolyog.
- Üdv, Emma. Sebastian vagyok. Sebastian Vettel.
Akaratlanul is elmosolyodom. Eddig akármennyire is idegesített, be kell látnom, hogy azért mégiscsak rendes volt velem.
Azt hiszem, hogy ez az összemosolygás kezdődő barátságunk első jele.
2000. december
Katjával beszélgetek a suli előtt, amikor két kezet érzek meg a vállaimon. Hátra sem kell néznem, tudom, hogy Seb az.
- Indulhatunk? – pillant le rám kérdőn.
Bólintok. Gyorsan megbeszéljük Katjával, hogy majd még hívjuk egymást, majd elindulunk Sebbel hazafelé.
Még az első napomon megtudtuk egymásról, hogy szomszédok vagyunk, azóta pedig többnyire együtt szoktunk hazajárni. Azért csak többnyire, mert Sebnek gyakran van versenye.
Az első nap. Hát igen. Ahhoz képest, hogy mennyit stresszeltem miatta, végül egész jó kis nap lett. Ez persze nagyrészt Sebnek köszönhető.
Finoman meglöki a vállamat, mire ránézek.
- Elgondolkoztál.
- Igen, egy kicsit.
- Na és min?
- Az első napom jutott az eszembe.
Seb hangosan felnevet.
- Szép kis találkozás volt.
- Az. – értek egyet vele mosolyogva.
- Szinte leszedted a fejemet.
- Nem is. – védem magam azonnal, de Seb csak legyint egyet amolyan „tökmindegy mit mondasz, úgysincs igazad” stílusban.
Megtorpanok, mire ő is megáll.
- Nem is. – ismétlem az előbbi mondatomat konokul.
- Vitatkozni akarsz? – felhúzott szemöldökkel méreget.
- Igen.
Seb nagyot sóhajtva közelebb lép hozzám.
- És mi lenne, ha vita helyett inkább megegyeznénk abban, hogy már aznap totál felforgattad az életemet?
Nem válaszolok, csak bambán meredek Sebre. Ilyet eddig még soha nem mondott… Jó, lehet, hogy csak én képzelek sokat bele, de akkor is… Hú.
- Na, gyere! Menjünk, mert megfagyok.
2001. január
Álmosan nyújtózok egyet az ágyamban, majd megnézem, hogy mégis meddig aludtam. Az óra fél tizenegyet mutat. Hát, nem olyan sok ahhoz képest, hogy négy körül értem haza és volt legalább öt, mire ágyba kerültem.
Tegnap ugyanis szilveszter volt és Sebbel az egyik szomszédban lakó osztálytársunknál voltunk bulizni. Valójában teljesen meglepődtem azon, hogy apa csak úgy elengedett bulizni, de ebben talán közrejátszott az is, hogy Sebbel mentem. Apa valamiért mindig engedékenyebb, ha Sebbel vagyok. Talán azért, mert nem akarja, hogy a lánya egyedül menjen bulizni számára idegenekhez, Seb pedig nem idegen neki, ugyanis néha hétvégenként Sebéknél szoktunk ebédelni, így a két család egész jó barátságba került egymással. Akárcsak mi Sebbel.
Gondolataimból a mobilom rezgése zökkent ki. Elveszem az éjjeliszekrényről és megnézem a kijelzőt. Seb küldött egy sms-t, mintha csak tudta volna, hogy rá gondoltam.
Most ébredtem. Délután átjössz? Addigra összeszedem magam.
Elmosolyodom az üzenetét olvasva. Habozás nélkül írok neki választ.
Persze. Háromra ott leszek.
Most már egyáltalán nem érzem magam álmosnak. Sietősen kipattanok az ágyból és apa keresésére indulok, mert még személyesen nem is kívántam neki boldog új évet.
Egy magazint nézegetek, amikor megrezzen a mellettem heverő telefonom. Seb írt.
Nincs kedved a szünet első délutánját velem tölteni?
Azonnal félrerakom a magazinomat. Már egyáltalán nem érdekel. Miért is érdekelne? Választhatok az újság és Seb között. Egyértelmű, hogy Sebet választom.
De. Ennyire hiányzom?
Szinte azonnal érkezik is a válasza.
Még szép! Régen lógtunk együtt.
Szomorkásan egyet kell értenem vele. Való igaz, az utóbbi időben nem sokat találkoztunk azért, mert nagyon elfoglalt a kart miatt. Én ezt persze eddig még soha nem róttam fel neki és nem is fogom, mert tudom, hogy ez milyen fontos neki és jól is csinálja. Nagyon. Büszke vagyok rá. Ettől függetlenül azért hiányzik az, hogy huzamosabb ideig együtt legyünk.
Átjössz vagy én menjek?
Most sem várat magára sokat a válasza.
Megyek. Öt perc.
Elégedetten bólintok és lélekben felkészülök Seb érkezésére.
Duplán örülök a mai napnak. Elsősorban azért, mert ma van Seb szülinapja, másodsorban pedig azért, mert junior Európa bajnok lett kartban. Meglett a gyümölcse a sok munkájának.
Most éppen Sebet várjuk Martinnál, az egyik jó barátunknál. Martin áthívta magához, hogy dumáljanak, de valójában meglepetés bulit szerveztünk neki. Még jó, hogy Martin szülei elutaztak és így van hol buliznunk.
Felberreg a csengő, Martin pedig ajtót nyit és bevezeti Sebet a nappaliba, mi pedig előbújunk a rejtekeinkből és boldog szülinapot kívánunk Sebnek. Először meglepettnek tűnik, de aztán széles vigyorral az arcán fogadja a gratulációkat.
Amikor végre egymással szemben állunk, megöleljük egymást. Az ajándékomat majd csak később adom oda neki, amikor kettesben leszünk. Igazából nem nagy ajándék, de ettől függetlenül nem szeretném a többiek orrára kötni.
Az ölelésen kívül csak néhány szót tudunk váltani egymással, mert mindenki Sebbel akar beszélni. Ez persze nem baj, de remélem, hogy azért rám is jut majd egy kis ideje…
Már jócskán este van, de a hangulat és az érdeklődés Seb iránt még mindig nem lankad. Úgy döntök, hogy kimegyek a teraszra és szívok némi friss levegőt. Leülök az egyik napozóágyra. Magamba mélyedve bámulok a sötétbe, amikor meghallom, hogy nyílik a teraszajtó. Odakapom a fejem és elmosolyodom, amikor meglátom Seb alakját.
- Hát te?
Vállat von, idejön hozzám és leül mellém.
- Kellett egy kis csend.
- Bocs. Innentől kezdve meg sem szólalok. – mosolygok rá évődve.
- Nem rád értettem. – elmosolyodik, majd felsóhajt – Kedvesek meg minden, de…
- Még nem szoktál hozzá ahhoz, hogy rajongóid vannak.
- Hát… nem. Azt persze tudtam, hogy te odavagy értem, de ez a tömeg, ami bent van… - mondja komolyan, majd hirtelen elvigyorodik.
Oldalba lököm és tettetett felháborodással nézek rá.
- Mi az, hogy tudtad? Honnan veszed, hogy érzek valamit irántad?
A vigyora eltűnik és kíváncsi szemeket mereszt rám.
- Miért, érzel irántam valamit?
Beharapom a szám szélét. Tulajdonképpen én is ezen gondolkozok már egy ideje… mert az oké, hogy barátok vagyunk, de… néha előfordul, hogy a barátságból több is lesz, nem? Nem azt mondom, hogy most is ez történt, csak…
Megrázom a fejem, mintha ezzel elfelejthetném az előbbi fejtegetésemet és a zsebembe nyúlok, ahol eddig Seb ajándékát őriztem. Átnyújtom neki a kis fehér dobozt. Meglepetten veszi el tőlem.
- Te most megkéred a kezem?
Először azt hiszem, hogy komolyan kérdezi, de látni rajta, hogy alig képes visszatartani a nevetését.
- Az a te dolgod. – nyögöm ki zavartan, de azért mosolyogva – Ez csak… boldog születésnapot még egyszer!
Bólint, majd leveszi a doboz fedelét. Egy kulcstartó van benne, amin egy Formula-1-es autó lóg, az autó oldalán pedig jól olvasható a Vettel felirat. Azért ezt kapta tőlem, mert már régóta mondogatja nekem azt, hogy egy nap majd egy ilyet akar vezetni.
Az arcát tanulmányozom, amikor kiemeli a kulcstartót a dobozból. Megforgatja a kezében, majd rám pillant.
- Ez… én…
Láthatóan nem találja a szavakat – kivételes eset –, ezért jobbnak látom, ha segítek neki egy kicsit.
- Tudod, ilyenkor azt szokták mondani, hogy „Köszönöm”. – mosolygok rá kedvesen.
- Köszönöm, Em. – ismétli egy apró grimasz mellett.
- Nincs mit. Remélem, azért tetszik. – pislogok rá félve.
Seb ragyogó mosolyát látva rögtön elszáll minden korábbi aggodalmam.
- Még szép! Ez a legjobb ajándék, amit valaha is kaptam.
Visszateszi az ajándékomat a dobozba, leteszi maga mellé, majd megint rám néz.
- Tényleg a legjobb… - közelebb hajol hozzám, így a szája nagyon közel kerül az enyémhez – és nemcsak az ajándékod. – teszi hozzá suttogva.
Nem válaszolok semmit, csak őt nézem. Őt, akinek nagyon sokat köszönhetek… mert ha akkor nem találkozunk össze a folyosón, akkor talán most nem lennénk barátok és nem lennék egy hajszálnyira attól, hogy megcsókoljon.
Fogalmam sincs, hogy mennyi ideje szemezünk már, amikor végre előrébb mozdul és az ajka rátapad az enyémre.
Roppant gyengéden, de határozottan csókol, a karjait pedig szorosan a derekamra fonja.
Amikor szétválunk, egy mosolygós Sebbel találom szembe magam.
- És ez a legjobb szülinapi bulim is.
Egyetértően bólintok egyet, mielőtt az ajkaink ismét találkoznának.
Szinte szuggerálom a mobilomat, hogy megszólaljon vagy megrezzenjen, vagy csináljon már valamit. Késő délután van és ma még mindig nem hallottam Sebről.
Valójában azért várom, hogy keressen, mert ma van a szülinapom és azt hittem, hogy felköszönt… vagy valami.
Jó, ez persze nem kötelező, csak… csak azért az ember ezt elvárhatja a pasijától, nem?
Még mindig furcsa kimondani, hogy Seb a barátom, pedig már két hónapja együtt vagyunk. Igazából ez a környezetünket egyáltalán nem lepte meg: a barátaink is, apa is és Seb családja is örült annak, hogy összejöttünk.
Este nyolc fele aztán elunom a várakozást és inkább bekapcsolom a laptopomat. Szerintem keresek valami depressziós, szomorú számot és azt fogom hallgatni. Az úgyis pont illene a hangulatomhoz.
Pont felmegyek a netre, amikor jelez a mobilom, hogy sms-em jött. Megnézem az üzenetet.
Beengedsz?
Szóval eszébe jutottam? Csodás!
Az erkélyajtóhoz lépek és kinyitom, Seb pedig belép a szobámba. Mostanában az erkélyemet használja ajtónak úgy, hogy az erkély mellett, a falon felfuttatott növényzeten jön fel hozzám.
- Szia. – üdvözöl mosolyogva.
A karjaimat keresztbe fonom a mellkasomon és komor tekintettel nézek Sebre, mire lefagy az arcáról a mosoly.
- Bocs, hogy nem jöttem előbb. Nem tudtam. Szponzorokkal tárgyaltunk…
- Értem.
Az ágyamhoz megyek és leülök rá. Magamon érzem Seb tekintetét, ezért próbálok mindenfelé nézni, csak rá nem, így végül a fényképeimmel jócskán teletűzdelt falra pillantok, ahol immár nem a régi barátaim láthatók, hanem az újak. És persze Seb. Töménytelen mennyiségben. Rengeteg közös képet csináltunk azóta, hogy ismerjük egymást.
Hallom, hogy felsóhajt, így felé fordulok. Még mindig ugyanott áll.
- Komolyan sajnálom.
- Nem haragszom.
- Tényleg?
- Tényleg.
Miért is kellene haragudnom rá? Eddig is tudtam, hogy fontos neki a sport és már máskor is előfordult, hogy nem voltunk annyit együtt...
Közelebb jön hozzám és leguggol előttem.
- Én nem így látom.
- Nem haragszom… - mondom neki még egyszer - csak….
- Csak?
- Csak azt hittem, hogy már nem jössz. – vallom be neki halkan és lesütöm a pillantásomat.
Seb az állam alá nyúl és kissé megemeli a fejemet, így kényszerítve, hogy ránézzek.
- Nem felejtettem el a szülinapod. Soha nem tenném. Hiszen te is emlékezetessé tetted az enyémet… - aranyosan rám mosolyog, mire az én szám is mosolyra húzódik.
Feláll és a kezét nyújtja felém, amit homlokráncolva fogadok el, mert fogalmam sincs arról, hogy mire készül. Amikor a kezemet az övébe teszem, felhúz az ágyról és megfordít. Kikerekedett szemekkel nézek magam elé, mialatt arra várok, hogy mit fog tenni…
Végül megérzem a kezeit a nyakamnál. Lepillantok, mire meglátok egy nyakláncot, rajta pedig egy szív alakú medált.
- Megfordulhatsz.
Felé fordulok, de még mindig a medált nézem. Óvatosan végigsimítok rajta.
- Nyisd ki! – kér halkan.
Kérdőn rápillantok, majd amikor biztatóan bólint, eleget teszek a kérésének.
A medálban mindkét oldalon egy-egy kép van – rólunk. A bal oldalin hülyéskedünk és a kamerába vigyorgunk, a jobb oldalin pedig épp csókolózunk. Mindkét kép a kedvenceim közé tartozik – és ezt Seb is tudja.
Meghatódva, de mosolyogva pillantok fel rá.
- Seb… én…
- Tudod, ilyenkor azt szokták mondani, hogy „Köszönöm”. – ismétli el azt a mondatot, amit én mondtam neki az ő szülinapján.
- Köszönöm. – pislogok rá könnybe lábadt szemekkel.
- Szeretlek.
Nagy szemeket meresztek rá. Kimondta! Most először…
- Én is szeretlek.
Közelebb húz magához.
- Egyébként… boldog szülinapot! – suttogja, majd megcsókol.
Azt hiszem, hogy nekem sem volt még soha ennél jobb születésnapom.
És nem kellett hozzá sem buli, sem pia, semmi… csak Seb.
Csak Seb és én.
Kinyitom a szemem és az ébredés utáni első gondolatom – mint általában mindig – Seb. A mai nap pedig különösen fontos, hiszen ma van Seb szülinapja, plusz ma van egy éve annak, hogy együtt vagyunk.
Éppen ezért egész nap teljesen izgatott vagyok és totál felpörögve intézem az esti bulit, ami ismét Martinnál lesz. Apa elnézően mosolyog rajtam, de tudja, hogy ez a nap fontos nekem.
Egész nap nem találkozok Sebbel, majd csak este, Martinnál, ettől függetlenül egy percre sem feledkezek meg róla.
Délután aztán átmegyek Martinhoz, hogy segítsek az előkészületekben, majd amikor már estefelé jár az idő, hazaindulok, hogy átöltözzek és visszamenjek a buliba.
Sebék háza előtt mozgolódásra leszek figyelmes, ezért a házunk mellett húzódó sövényhez lapulok, nehogy észrevegyenek, hiszen elvileg sem Seb, sem pedig a családja nem tud a készülődő buliról… pont, mint tavaly.
Amikor meghallom Seb hangját, akaratlanul is elkezdek hallgatózni. Tudom, hogy nem szép dolog, de kíváncsi vagyok… főleg úgy, hogy a barátom valami lánnyal beszélget. Sajnos eleinte csak hangfoszlányokat hallok, ezért közelebb lopózok hozzájuk, de közben azért figyelek arra, hogy észrevétlen maradjak. Már majdnem egy vonalban vagyok velük, amikor hirtelen megtorpanok a lány hangjára.
- Ne már, Sebas! Nem emlékszel rá, hogy milyen jól elvoltunk?
A lány nyávogó hangjától és a szavaitól rögtön felmegy bennem a pumpa, de türtőztetem magam, mert elvileg ők nem tudják, hogy kihallgatom őket.
- Emmel járok.
Seb határozott hangja hallatán diadalittasan elvigyorodom. Még mindig nem tudom, hogy ki ez a lány, de feltehetően Seb exe, akinek nem tetszik, hogy Seb most velem van.
- Jaj már! Mit tud az a csaj, amit én nem?
- Menj el, Gaby! Semmi kedvem most ehhez a beszélgetéshez.
- Hát… - még a sötétben is látom, hogy közelebb lép Sebhez – nem muszáj beszélgetnünk…
Az arcomról leolvad a vigyor és ökölbe szorul a kezem. Mit képzel magáról ez a kis…?
- Nézd! Meghallgattalak, ahogyan kérted, most viszont menj el.
- Nem is örülsz annak, hogy visszajöttem?
Hát én nem, az tuti!
- Nem igazán érdekel.
Elégedetten bólintok egyet a levegőbe, közben pedig arra várok, hogy mit fog mondani ez a Gaby… mert abban biztos vagyok, hogy valamit még mondani fog.
- Ez most komoly, Sebas? Azt a csajt választod?- Igen.
Úgy döntök, hogy itt az ideje megmutatnom magam, amikor a csaj olyat csinál, amire nem számítottam: megcsókolja Sebet.
A pasimat.
Az én pasimat.
Arra várok, hogy Seb ellökje vagy valami… de semmi.
Teszek előre egy lépést, de végül mégsem megyek oda hozzájuk, hanem egyenesen a házunk felé veszem az irányt.
Egészen az ajtóig tartom magam, ám amint a lábam átlépi a küszöbünket, már patakokban folyik a könnyem.
A szobámba menet összetalálkozok apával, de csak legyintek és azt motyogom neki, hogy majd holnap, mire int, hogy nyugodtan menjek fel az emeletre.
Amint felérek a birodalmamba, végigfekszek az ágyon és írok Martinnak egy üzenetet, amiben lemondom a bulit arra hivatkozva, hogy nem vagyok jól – ami igaz is. Nem sokra rá Seb kezd el hívogatni, de kinyomom a hívásait és csak sírok. Végül a sokadik kinyomott hívás után írok neki egy sms-t, amiben az áll, hogy „Vége”.
Nem éppen így képzeltem az évfordulónk ünneplését…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése