2014. június 14., szombat

12. fejezet - Szerda

Másnap megint együtt reggelizek Bernddel. Most éjjel rendesen aludtam, csak felébredtem és már nem tudtam visszaaludni... meg egyébként is: eléggé ritkán látom Berndet, ezért is csatlakoztam hozzá.
Éppen a szokásos reggeli kávémat kortyolgatom, Bernd egy újságot olvasgat, miközben eszik.
- Minden oké veled? - kérdezi, majd lapoz egyet.
- Igen, persze.
- És Felixszel?
- Miért kérdezed?
- Hát... mostanában nem nagyon mondasz nekünk semmit.
- Mit kellene mondanom?
- Hogy mi újság.
Kábé eddig jutunk a kis beszélgetésünkben, amikor megjelenik Rach.
- Már ébren is vagy? – néz rám csodálkozva Rach.
- Igen.
Rach leül Bernd mellé.
Mivel mindketten itt vannak, talán mesélhetnék nekik ezt-azt. Bár, nem szoktam, de ha Bernd sérelmezi azt, hogy nem avatom be őket, akkor nyilván előbb vagy utóbb Rach is felhozza ugyanezt.
- Karin jó barátnőm lett.
- Örülök neki. Aranyos lány. – mondja Rach.
Mielőtt folytatnám, bólintok egyet.
- És… bírom Felixet.
Úgy említem meg, mintha egyáltalán nem lenne fontos.
- Tényleg? – kérdezi Rach, miközben kávét önt magának.
Bólintok.
- És mennyire bírod? - Bernd becsukja az újságot és félreteszi.
- Összejöttünk. – bököm ki hirtelen, majd kutatóan nézek rájuk.
Fogalmam sincs arról, hogy hogyan viszonyulnak ehhez az új információmhoz… attól függetlenül, hogy nem a szüleim, azért számít a véleményük. Jó, persze tuti, hogy nem dobnám Felixet azért, mert esetleg nekik nem tetszik, de… azért érdekel, hogy mit gondolnak.
- Tényleg? – ismétli meg a korábbi kérdését Rach.
- Igen.
- Az… jó. – mondja nagy sokára Bernd.
- Ennyi?
Bernd feláll és a mosogatógépbe rakja a poharát, majd megint felém fordul.
- Miért, mit mondjunk?
- Hát… az előbb annyira faggattál…
- Nézd, neked kell tetszenie.
Elindul kifelé a konyhából, de mielőtt kimenne, megérinti a hátamat.
- Egyébként én is bírom a srácot.
Mielőtt bármit válaszolhatnék, kimegy, így kettesben maradok Rachcsel. Iszok pár kortyot, amíg Rach válaszára várok.
- Azt szeretném, ha boldog lennél. Ha Felixszel az vagy, akkor én annak csak örülni tudok.
Elmosolyodom, majd felpattanok a helyemről, odamegyek Rachhez és megölelem.
- Köszönöm. – súgom a fülébe.
- Nincs mit.
Megiszom a maradék kávémat, majd én is bepakolok a mosogatógépbe, akárcsak Bernd. Elindulok a szobám irányába, de mielőtt itt hagynám Racht, megállok az ajtónál és a kezemet az ajtófélfára teszem.
- Elég ennyi infó mára? Mert ha igen, akkor megyek dolgozni addig, amíg itthon vagy.
- Persze, menj csak. És… Sam?
- Igen?
- Örülünk, ha elmondasz nekünk bármit, ami veled kapcsolatos. Tudom, hogy nem vagyok Kate, de… igyekszek pótolni őt, amennyire ez csak lehetséges.
Anyu nevének hallatán görcsbe rándul a gyomrom és elszorul a torkom. Hirtelen megszólalni sem tudok, csak bólintok egy aprót, majd mély levegőt veszek, és lassan kifújom.
- Köszönöm.
Rach halványan elmosolyodik.
- Na jó, most menj nyugodtan.
Megint bólintok, majd gyorsan bemegyek a szobámba.


Leülök az íróasztalomhoz és bekapcsolom a laptopomat. Megnyitok egy dokumentumot és elkezdem írni a cikkemet. Igaz, hogy ráérnék pénteken is elküldeni, de most úgysincs jobb dolgom. Fogalmazás közben a tekintetem a falon függő parafa táblámra téved és megakad anyu fényképén. Régen neki sem meséltem el feltétlenül mindent, de általában beavattam a fontosabb dolgokba. Abban igaza van Rachnek, hogy ő nem anyu, de attól még ugyanúgy megérdemli a bizalmamat. Hiszen annyi mindent köszönhetek neki! Gyakorlatilag már csak rájuk számíthatok. Rá és Berndre.
Megrázom a fejemet és újra a képernyőre összpontosítok.
Alig írok le pár mondatot, kopognak az ajtómon.
- Sam, megyek dolgozni. Lisa a konyhában van.
- Oké.
Elmentem az anyagot, amit eddig írtam, lecsukom a laptopom tetejét és kimegyek Lisához.


Most nem írok Karinnak, mert még tegnap este megemlítette, hogy ma délelőtt bent lesz a szerkesztőségben. Igazából egy kicsit sajnálom, hogy most nem tud átjönni, mint tegnap, de természetesen nincs azzal bajom, ha kettesben vagyok Lisával.
Amint megreggelizik, bemegyünk a szobájába és ott játszunk egy darabig, majd ebédet főzünk – valójában a nagy részét én csinálom, de persze Lisa a kuktám -, majd ebéd után ismét játék következik.


Három óra felé elkezd rezegni a mobilom.
- Szia! – hallom Felix roppant kellemes hangját.
- Szia!
- Lehet, hogy későn szólok, de ma is lesz edzésem. Nincs kedved jönni?
Hirtelen egy merő görcs lesz az egész gyomrom. Nem tehetek róla, de automatikusan eszembe jut Lena. Szinte biztos vagyok abban, hogy ő is ott lesz. Miért is ne lenne? A legutolsó edzésről nincs éppen nagyon jó emlékem, úgyhogy most szerintem nem is csoda, ha ideges vagyok.
- Sam?
- Igen?
- Akkor? Jössz?
- Ötkor lesz megint?
- Igen. A pályán, mint a múltkor.
- Karint is hívhatom?
- Persze. Nos?
- Hát, ha Rach hazaér időben, akkor elmegyek.
- Remek. Akkor ott találkozunk?
- Igen. De ha mégse tudok menni, akkor írok.
- Oké, de jó lenne, ha jönnél.
- Tudod, hogy nem tőlem függ.
- Persze. – hallom, hogy sóhajt egyet – Most mennem kell.
- Jól van. Szia!
Elköszönök tőle, majd felhívom Karint, hogy van-e kedve jönni. Természetesen igen-t mond. Megbeszéljük, hogy négyre megint átjön.


Fél ötkor hazaér Rach. Tájékoztatom arról, hogy hová megyünk, hiszen megfogadtam, hogy mostantól jobban beavatom a dolgaimba, majd elrakom a kulcsomat meg a mobilomat a zsebembe. Ezután az előszobában vetek egy gyors pillantást a tükörbe.
Hirtelen ötlettől vezérelve inkább leveszem a baseball sapkámat és feltűzöm a hajamat, majd elköszönünk Rachtől és Lisától és elindulunk Karinnal.
- Tulajdonképpen miből gondoltad, hogy nem bírnak téged Felixék? – sandítok barátnőmre, miközben lassan közelítünk a pálya felé.
- Hát… Holger nincs túl jó véleménnyel róluk és szerintem ők sem bírják annyira a bátyámat. Amikor Holger otthagyta a csapatot, a többiek elkezdték kerülni őt és akármennyire nem bírom, azért mégiscsak a bátyám… szóval mellé álltam és mindig ritkábban voltam a bandával.
- Értem.
Egy kicsit lelkiismeret-furdalásom van, amiért nem mondtam még el Karinnak azt, amit megtudtam Felixtől, de talán kivételesen jobb lenne, ha nem avatkoznék bele. Bár, ha Holger korrekt lett volna a húgával és elmondta volna neki az igazat – vagyis azt, hogy kirúgták a csapatból, nem pedig önként lépett ki -, talán most Karin még mindig a banda teljes jogú tagja lenne… de az persze szép dolog tőle, hogy a bátyja mellett áll, de hát akkor is…
- Mi jár a fejedben? – lök kedvesen oldalba Karin.
- Ó, hát… egy kicsit tartok a mai edzéstől. – vallom be.
Igazából nem ez járt a fejemben, de azt mégse mondhattam el neki, hogy mi a helyzet Holgerrel…
- Lena miatt?
Bólintok.
- Ne foglalkozz vele! Végül is Felix téged választott.
Tulajdonképpen igaza van, de akkor miért aggódok ennyire? Erre a kérdésemre valójában pontosan tudom a választ: az aggaszt, hogy a többiek hogyan fogadnak majd engem. Általában nincs bajom az idegenekkel, egész barátságos szoktam lenni, de ez azért most mégis csak más. Főleg, hogy ott lesz Lena. Nem tudom, hogy miért akarok megfelelni nekik… talán azért, mert ők Felix barátai. Á, nem tudom. Annyira friss még ez az egész köztünk… Az a szerencsém, hogy Karin ott lesz velem.
- Na, itt is vagyunk. – jegyzi meg Karin.
- Megint felmegyünk a dombra?
- Nem akarsz odamenni Felixhez? – néz rám kérdőn.
Tétován körbenézek. Felix épp a haverjaival röhög valamin.
- Most nem, majd, ha szünet lesz.
- Jól van, te tudod.
- Nem akarom most zavarni. – magyarázom, mialatt felmászunk a dombra.
Leülünk ugyanoda, ahová a múltkor is. Karinra pillantok.
- Na és te? Nem akarsz beszélni Peterrel?
- Á, dehogy. Majd a szünetben.
Mosolyogva ingatom a fejemet. Most, hogy Karin tudja azt, hogy bejön Peternek, feltűnően kerüli.
A tekintetem végigsiklik Felixen. Ma is eszméletlenül helyes. Igazából teljesen felesleges megjegyeznem ezt magamban, mert mindig jól néz ki…
- Észrevettek minket. – súgja nekem Karin.
Bólintok. Én is pont most akartam neki szólni, ugyanis Peter finoman meglökte Felixet, majd mindketten felénk néztek.
Egy rövid ideig szemezek Felixszel, majd mindketten felmennek a pályára.
Az edzés első felét csendben üljük végig Karinnal; egyszerűen csak gyönyörködünk a látványban. Végül is csajok vagyunk, úgyhogy ez bőven belefér.
A srácok lejönnek a pályáról, így tudjuk, hogy elkezdődött a szünet és lejövünk a dombról.
Karin elindul Peter felé, azért, hogy beszéljenek, így én Felix felé veszem az irányt, aki a pálya szélén ül. Amikor a közelébe érek, felém fordul és végignéz rajtam, majd mosolyogva felmutatja nekem a hüvelykujját. 
Kissé szégyenlősen mosolygok vissza rá és épp továbbmennék felé, de megtorpanok, amikor feláll és felém jön. Megáll közvetlenül előttem, majd a tornaterem felé mutat.
- Bejössz velem?
- Persze.
Nyilván elégedett a válaszommal, mert bólint, majd kézen fog és együtt bemegyünk a terembe.


Odabent Felix letelepszik az egyik padra. Én inkább a földet választom.
- Örülök, hogy el tudtál jönni.
- Én is. – válaszolom mosolyogva.
- Na és hogy tetszik az edzés?
- Az edzés vagy… te? – nézek rá felhúzott szemöldökkel.
- Hát, ha már így rákérdeztél… - mondja kajánul vigyorogva.
Nevetve csóválom a fejemet. Rég nem láttam a beképzelt stílusát, de most már egyáltalán nem zavar, mert tudom, hogy szándékosan sosem lenne bunkó velem. Igazából néha tisztára úgy viselkedik, mint egy nagy gyerek.
Felix felkel a padról, majd leguggol mellém és ad egy könnyű csókot a számra.
- Erre vártam egész nap. – jelenti ki mosolyogva, amikor szétválunk, majd leül közvetlenül mellém.
- Azt hittem, az edzésre.
- Arra is. – suttogja, majd megint közel hajol hozzám és megcsókol.
A csókunk után magához von, én pedig elégedetten simulok a karjaiba.
- Meddig is tart a szünet?
- Basszus! – a fejéhez kap – Szerintem már csak rám várnak.
Feltápászkodik a földről, majd engem is felsegít. Kézen fogva megyünk ki a teremből.


A szabadban az első, akit észreveszek, az Karin. Épp Peterrel beszélget. Továbbsiklik a tekintetem – és meglátom azt, akitől a hideg is kiráz... még ilyen messziről is.
Lena mosolyogva néz Felixre, engem csak egy „Ki a fene ez?” nézéssel nyugtáz. A mosoly igencsak az arcára fagy, amikor meglátja, hogy Felix a kezemet fogja. Megpróbálom elhúzni a kezemet, de Felix nem engedi, inkább egy kicsit megszorítja. Tudom, hogy csak nyugtatni akar… valójában nem arról van szó, hogy nem bízok Felixben, mert igenis bízok benne. Sokkal inkább Lenáról van szó. Karin azt mondta, hogy olyan, akár egy pióca, úgyhogy nem hiszem, hogy vette a lapot – azaz, hogy Felix most már velem van. Tulajdonképpen miért is foglalkozok Lenával?! Hiszen elmondhatom magamról, hogy egy nagyszerű pasi a barátom.
Felé fordítom a tekintetemet. Mintha aggódna – vagy csak beképzelem? Halványan rámosolygok, mire ő lazán megcsókol. A csókja feledteti velem a Lenával kapcsolatos kételyeimet.
Látom, hogy a többiek elindulnak a pálya felé.
- Menj csak! – mondom neki, mert lerí róla, hogy mehetnékje van.
Vigyorogva bólint, elengedi a kezemet és odaszalad a pályára a többiekhez. Karin az egyik pad támláján ül, így csatlakozok hozzá. Lena szerencsére a tőlünk legtávolabb lévő padnál illegeti magát két srácnak. Fogalmam sincs, hogy miért, de szörnyen ellenszenves nekem ez a lány…
- Látom, minden okés köztetek. – néz rám Karin elégedett mosollyal az arcán.
- Úgy tűnik. Peter?
- Pénteken elmegyünk meginni valamit.
- Örülök nektek.
- Hé, még nincs semmi…
- Ugyan már! A vak is láthatja, hogy odavagytok egymásért.
- Tényleg?
Már-már csillog a szeme. Totál szerelmes… de ez teljesen érthető. Igaz, hogy nem ismerem még Petert, csak látásból, de szerintem jó fej lehet. Végül is Karinnak bejön…
- Persze. – nevetek rá sokatmondóan.
Az edzés második felét is végigbeszélgetjük. Amint véget ér, a srácok elindulnak a terem felé – mint megtudom, átöltözni. Nem kell rájuk sokat várni, már jönnek is vissza hozzánk, kivéve Petert, aki int Karinnak, így a barátnőm megölel és gyorsan megjegyzi, hogy majd felhív és odasiet Peterhez.
Felix megáll mellettem.
- Mehetünk? - kérdezi és a kezét nyújtja, amit én boldogan megfogok.
Bólintok és felállok. Az egyik szőke hajú srác hitetlenkedve néz Felixre.
- Ne már, öreg! Most komolyan leléptek?
Már majdnem közbeszólok, hogy akár maradhatna is, ha ahhoz lenne kedve, de Felix határozottan bólogat.
- Már így is eleget látom a képed. – mondja vigyorogva.
- Remélem, azért a fényképem még az ágyad mellett van.
Most már a szőke srác is vigyorog.
- Persze. Még be is kereteztettem.
Mosolyogva hallgatom a beszélgetésüket. Jó látni, hogy ennyire jó a viszonyuk.
A szőke srác tesz felém egy lépést.
- Amúgy Dave vagyok. Ők pedig itt – a mellette álló másik három srácra mutat – Matt, L és Phil.
- Vagyis David, Matthias, Lars és Philipp. – egészíti ki Felix Dave-et.
- A rövidítések jobbak.
- Miért is? – kérdezi röhögve Felix.
- Mert menőbb. – mondja az egyik srác… azt hiszem, Matt. Igen, Matt.
- Ja. Persze. – elmosolyodom Felix cinikus hangvétele hallatán.
- És te? – kérdezi Dave.
- Sam vagyok. – szinte látni Felixen, hogy közbe akar szólni, úgyhogy egy kicsit megszorítom a kezét – Samantha.
- Látod, F? Ő is rövidít.
- De ő nem játssza meg a nagymenőt.
- Mi sem. – Dave kérdőn pillant rám – Lóghatsz ám velünk is, ha megunod Felixet.
- Ööö… kösz az ajánlatot. – mondom kicsit tétován, de még mindig mosolyogva.
Felix megigazítja a sporttáskájának pántját a vállán.
- Na jól van menők, mi léptünk.
- Oké. Pénteken?
- Naná.
Elköszönünk a társaságtól és elindulunk hazafelé.
- Jó fejek. – jegyzem meg eltűnődve.
- Ja, azok. Csak néha túlpörögnek.
- Észrevettem. Egyébként… mi lesz pénteken?
- Péntekenként a bandával be szoktunk menni a városba meginni valamit. – magyarázza, majd rám sandít – Ha akarsz, jöhetsz te is.
Hát, ez nem hangzott túlzottan meghívásnak, inkább csak célzásnak, de az az igazság, hogy szívesen elmennék… és nem csak Felix miatt. A többieket is megkedveltem – különösen Dave-et -, annak ellenére, hogy csak igen rövid ideje ismerem őket.
- Na? – kérdezi Felix és menet közben magához ölel.
- Ha akarod, elmehetek.
- Akarom. – közli komolyan és ad egy puszit a fejem tetejére.
- Jó válasz. – mondom szinte vigyorogva.
- Mióta vagy ilyen szemtelen? – néz rám felhúzott szemöldökkel.
- Miért? Csak te lehetsz egoista?
- Au, ez fájt.
Olyan szenvedő arcot vág, hogy muszáj nevetnem.
- Nevess csak!
Keresztbe fonja a karjait a mellkasa előtt és most már durcásan pillant le rám. Mosolyogva megfogom a kezét, hozzá lépek és megcsókolom.
- Kiengeszteltelek?
- Hm… egy kicsit.
Még mindig mosolyogva megrázom a fejemet és adok neki még egy csókot.
- Na és most?
- Hm…
- Bővebben?
- Talán, ha kapnék még egy csókot… - szinte boci szemekkel pislog rám.
- És még én vagyok szemtelen? – nevetem el magam.
Vigyorogva bólint és most ő lehel egy csókot a számra.
Ezután a kis élcelődésünk után kéz a kézben megyünk Felixékhez.


- Nem vagy éhes? – kérdezi Felix rögtön, amint belépünk a konyhába.
- Egy kicsit.
- Pizza?
- Te tényleg nem eszel mást?
- De igen…
- Tudom, chipset. – vágok a szavába.
- Látod, milyen jól ismersz már. – mondja vigyorogva.
- Hát, azért annyira még nem.
- Na, mit szeretnél tudni?
Nekidől a pultnak és kérdőn pillant rám.
- Gyakran vagy egyedül itthon?
Azért érdekel, mert eddig akárhányszor nála voltam, mindig egyedül volt. A szüleit még soha nem láttam.
Figyelmesen fürkészem az arcát, míg a válaszára várok, így pontosan látom, hogy hirtelen elkomorul. Az eddigi könnyed hangulat mintha egy szempillantás alatt elillant volna. Felix szeme sötét színre vált és fájdalommal telik meg.
Odamegyek hozzá és végigsimítok a karján.
- Jól vagy?
Nem válaszol, csak néz rám. Emlékszem, hogy korábban azt mondta, hogy nehezen tud beszélni az érzéseiről. Fogalmam sincs, hogy a kérdésem miért váltotta ki belőle ezt a reakciót, de komolyan nem hittem, hogy ennyire kiakad egy viszonylag egyszerű kérdéstől.
- Én… sajnálom. Tényleg.
Hirtelen magához von és szorosan átölel. Ez az ölelése most más, mint az eddigiek. Olyan, mintha én lennék az utolsó mentsvára… mintha tőlem várná a megoldást.
- Felix? – ejtem ki a nevét suttogva.
- Először együnk. Utána… mesélek. Rendben?
Szinte alig hallom a hangját. Szerencse, hogy olyan közel állok hozzá.
- Oké. – suttogok bele a pulcsijába.
Az egyik kezét leveszi a derekamról és előveszi a telefonját a zsebéből, de a másik kezét ott hagyja és még mindig magához ölel. Tárcsáz, és amíg arra vár, hogy valaki felvegye, lenéz rám.
- A szokásost?
Bólintok. Gyorsan megrendeli a pizzákat, majd ellép tőlem és a kinyitja a hűtőt.
- Gyümölcslé?
Megint csak bólintok. Magának kólát vesz ki.
- Kivennél onnan két poharat? – kérdezi és fejével az egyik szekrényre bök.
- Persze.
A poharakkal követem a nappaliba. Lerakom őket az asztalra az innivalók mellé, majd lehuppanok Felix mellé a kanapéra. Ráteszi a kezét a támlára és lazán elkezdi nyomkodni a távirányítót. Keres egy zenecsatornát és addig, amíg meg nem jön a pizza, a klipeket nézzük.
Elég hamar eltüntetjük a pizzáinkat – mindketten éhesek voltunk már. Felix szinte végig csendben evett, ami teljesen szokatlan tőle. Általában poénkodni szokott vagy hülyülni, de most határozottan érzem, hogy eléggé komor a hangulata. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor korábban veszekedtünk.
Felix kiviszi a dobozokat a konyhába, majd visszajön, és megint elfoglalja a korábbi helyét mellettem.
Ráteszem a kezemet az arcára, mire rám néz.
- Elmenjek?
Tagadólag rázza a fejét. Szabályosan kikészít az, hogy ilyennek látom.
- Szeretnél filmet nézni? – vetem fel tétován.
Valójában most semmi kedvem a TV-t bámulni, de valamivel el szeretném terelni a figyelmét.
Ismét nemet int a fejével. Nagyot sóhajtok, mielőtt megint megszólalnék.
- Akkor mit tegyek? Nézd, én… komolyan sajnálom, hogy felhoztam ezt az egészet… megint. – elveszem a kezemet az arcáról, amelyen most egyáltalán nem látszik az a huncut vigyor, amit úgy szeretek – Én… bármit megtennék, hogy jó kedved legyen. Nem akartam elszúrni…
Lehajtom a fejemet és a világos kanapét bámulom. Nem tudom, hogy mi jár most a fejében, olyan csendes és… könnyen sebezhetőnek tűnik, mint egy ártatlan kisgyerek.
A kezével az állam alá nyúl és kissé megemeli a fejemet, majd megfogja a kezemet, de közben végig a szemembe néz.
- Nem szúrtál el semmit. Te is beszéltél nekem az anyukádról, úgyhogy érthető, ha azt szeretnéd, hogy mondjak én is valamit. - elengedi a kezemet és elszakítja tőlem a pillantását, majd merően a kanapé előtt álló asztalt nézve beszélni kezd – A szüleim elváltak, amikor még kisgyerek voltam. Soha nem voltak otthon, ha esetleg mégis, akkor folyton vitáztak. Elég sokat dolgoztak. Tudod… ügyvédek. A válás után az anyám Angliába költözött, az apám itt maradt. Én kettejük közt ingáztam. Aztán… végeztem a suliban és visszaköltöztem ide. Egyedül.
Felix rám pillant, nyilván a reakciómra kíváncsi. A tekintetében látni, hogy ez számára eléggé fájdalmas téma. Így hirtelen nem is tudom, hogy mit mondjak erre a kis monológra. Annyi mindenen mehetett keresztül… nyilván nem volt ez egyszerű neki…
Először egy kicsit tétovázok, de aztán megérik bennem az elhatározás és megölelem. Néha nem lehet szavakkal kifejezni az érzéseket…
Kissé megnyugszom, amikor viszonozza az ölelésemet. Egy jó darabig ülünk így, összeölelkezve, majd amikor elhúzódik, kedvesen megsimogatom az arcát. Erre halványan, de végre elmosolyodik.
- Van… kérdésed?
- Nincs. – vágom rá gyorsan. 
Talán túl gyorsan.
- Biztos? 
A másodperc tört részéig habozok, amit nyilván észre is vesz, mert egyszerűen hátradől és magához von.
- Kérdezhetsz… nyugodtan.
Kényelmesen elhelyezkedek az ölelésében és hozzábújok.
- Tényleg?
- Persze. Végül is… nem titok, csak…
- Nem szeretsz beszélni róla. – fejezem be a megkezdett mondatát.
Bólint egyet.
- Valahogy úgy.
- Akkor miért hagyod, hogy faggassalak?
- Te is meséltél nekem. – vállat von – És nem akarom, hogy egy ilyen semmiség közénk álljon.
Homlokráncolva nézek rá.
- Ez nem semmiség… és ez nem állhat közénk.
- Akkor jó. – ad egy puszit a hajamra – Tehát?
- Hogy értetted azt, hogy visszaköltöztél?
- A válásig itt éltünk. Utána az apám bérbe adta a házunkat és Berlinbe költözött a munkája miatt… de a szüneteket mindig itt töltöttem a faluban. Peternél.
- Szóval… ebben a házban éltél? – meresztek rá nagy szemeket.
Mosolyogva bólint.
- Igen. Mindig is szerettem itt lenni… és amikor Maria azt mondta, hogy kiköltözik… én beköltöztem. Persze, most már egy kicsit máshogy néz ki, mint anno… de azért mégiscsak fontos nekem. Érted?
Amint a házról kezd el beszélni, rögtön ellágyul a tekintete. Ebből is látszik, hogy ez a hely tényleg sokat jelent neki.
- Persze. Azért fontos… mert itt még boldogok voltak együtt a szüleid? – kérdem tétován.
- Ezen még nem gondolkoztam, de… azt hiszem, igen. 
Nyomok egy halvány puszit az arcára, mire rám mosolyog. Végre, most már egy kicsit látszódnak a szeme körüli nevetőráncok.
- Következő kérdés?
- Az apukád… hol él?
- Berlinben.
- Milyen gyakran találkozol a szüleiddel?
- Hát… változó. De anyát többször látom, mint az apámat.
- De ő Angliában él, nem?
- Pontosan.
Egy pillanatig homlokráncolva nézek rá, aztán… leesik. Nyilván nem örül annak túlzottan, hogy az apját kevesebbszer látja, amikor egy országban élnek…
- Sajnálom.
- Ugyan! Az apámmal… nem túl jó a kapcsolatom.
- Miért?
- Hát… soha nem volt velem. Helyettem mindig a munkájával vagy az épp aktuális barátnőjével foglalkozott… még akkor is, amikor nála voltam. Meg annak sem örült túlzottan, hogy én nem lettem ügyvéd.
- Nem lehetett könnyű neked.
- Túléltem. – előrenyúl, és lejjebb veszi a hangerőt, így a zene kellemes duruzsolássá válik - Sam?
- Tessék?
- Én is… kérdezhetek tőled? – kérdezi, mialatt megint hátradől.
- Persze. Mit szeretnél tudni?
- Mi van az apáddal? Róla nem meséltél…
Vállat vonok.
- Azért, mert nincs róla sok mondandóm. Elhagyta anyát, amikor terhes lett velem. Igaz, hogy faggattam róla anyát, de nem beszélt róla szívesen… úgyhogy nem erőltettem. Csak annyit tudok róla, hogy már meghalt. Régen.
Felix szorosabban ölel magához. Nem kell mondania semmit, mert tudom, hogy ő ezzel fejezi ki azt, ha együtt érez velem.
- Tudod… - kezdem kissé habozva – erről eddig csak Rachék és Karin tudtak.
- És most már én is.
Bólintok.
- Örülök, hogy bízol bennem.
- Melletted… úgy érzem, hogy minden rendben lesz... megint. – vallom be neki kicsit elpirulva.
Hátrahúzza a fejét, így a szemembe tud nézni.
- Hát… rajtam nem fog múlni. – mondja, majd mélyen a szemembe néz és megcsókol. – Egyébként… a családomról eddig csak Peternek beszéltem.
- Meg nekem.
- Így van.
- Na és Lena?
Kíváncsi vagyok a válaszára… persze, egyáltalán nem érdekel most már Lena, de azért… hát na, bennem van a kisördög.
- Sosem kérdezte.
- Miért? – kérdezem meglepetten.
Érdekes, nekem az fontos, hogy arról, aki igazán fontos nekem, minél többet tudjak... Ezt valahogy eddig alapvetőnek tartottam... vagy csak nekem volt alapvető?
- Nézd, Lenával… nem volt komoly a dolog.
- És velem?
Úgy néz rám, hogy nagyot dobban a szívem.
- Veled igen.
Mosolyogva bólintok és halványan megcsókolom. Szorosabban ölel magához és az ölébe emel, így most lovagló ülésben ülök rajta. Elmélyíti a csókunkat; nagyot sóhajt, amikor a nyelvünk találkozik. Igaz, hogy volt már barátom, de még egyikükkel sem éltem át hasonlót. Szinte beleremegek a csókba. Elképesztő, hogy milyen hatással van rám…


Kilenc óra felé aztán hazaindulok – kemény egy perc az út, mivel a szomszédba megyek. Lisa már alszik, Rach épp a TV előtt ül. Intek neki, sietősen felhívom Karint. Először kifaggatom, hogy mi a helyzet Peterrel – még nem történt köztük semmi, de eléggé belsőséges a viszonyuk-, majd elmesélek neki mindent – na jó, azért nem mindent. Felix családjáról nem ejtek egy szót sem. Ezután elmegyek zuhanyozni, hajat mosni, majd csatlakozok Rachhez a nappaliban.
Még a film sem tudja elvonni a figyelmemet Felixről. Folyton a mai nap jár a fejemben… és persze különösen a csókunk. Szinte még most is elgyengülök, ha eszembe jut.
Szerencse, hogy itt lakik a szomszédban és holnap délután is láthatom.
Szerintem még nem is volt ilyen, hogy ennyire vágytam volna valakire…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése