Sajnos a hét többi napján már nem találkoztam Felixszel. Ez azt jelenti, hogy már öt napja nem láttam. Utoljára akkor találkoztunk, amikor - még kedden - átjött. Ma pedig már hétfő van.
Jó, lehet, hogy ez valakinek nem sok, de nekem az. Eddig sem töltöttünk túl sok időt együtt... igaz, hogy gyakorlatilag nem is járunk. Bár, ez nem tőlem függ. Az viszont biztos, hogy nem én fogom felvetni. Ilyen szempontból maradi vagyok. Jobban szeretem azt, ha a pasi említi meg, hogy járjunk és ha ő is mondja először, hogy szeret. Az valahogy... romantikus. Legalábbis a nyálas tini-regényekben mindig ez van, nem?
Szerdán Bernd nem volt itthon és mivel rossz idő volt - esett az eső -, ezért a kertbe sem tudtunk kimenni. Igaz, hogy áthívtam Felixet, de azt mondta, hogy inkább pihenteti a lábát. Mondjuk örültem annak, hogy végre megfogadta a tanácsomat - és persze a dokiét - és pihen, de azért szörnyen hiányzott. És akkor még csak egy napja nem láttam.
Ugyanez volt csütörtökön és pénteken is. Az eső szakadatlanul hullott, Felix otthon volt - természetesen nem hibáztatom -, én meg Lisával bent voltam a házban és itt játszottunk.
Aztán azt hittem, hogy a szombat az én napom és végre láthatom - ekkor már három napja nem láttam -, de nem volt szerencsém. Bernd persze nem volt itthon, de ez nem is lett volna baj, mert hétvégente Rach itthon szokott lenni és itthon is volt. Nem. Most Felix miatt nem jött össze a találkozás, ugyanis még péntek este dobott egy sms-t, hogy a haverjai nála lesznek egész szombaton.
Így a hétből maradt a vasárnap, de akkor meg Georgnál voltunk, mert meghívott minket ebédre. Egész délután ott voltunk. Mondjuk, Felix sem unatkozott, mert - mint megtudtam az sms-éből - a haverjai megint nála voltak egészen estig.
De ezek nem számítanak, mert ma megyek az edzésére és végre találkozok vele. És persze hallhatom a hangját is, mert az utóbbi pár napban csak sms-ben érintkeztünk.
Együtt reggeliztem Rachcsel és Lisával. Bernddel nem futottam össze, mert délelőttös, úgyhogy már nem volt itthon, amikor én felébredtem. Reggeli után Rach is elment dolgozni, úgyhogy én Lisával voltam. Természetesen megbeszéltem Karinnal, hogy együtt megyünk az edzésre, így ő már négyre átjött hozzám. Ő persze simán el tudna menni nélkülem is, mert Lukasra az anyukájuk vigyáz, mert most, hogy nincs óvoda, az anyukájuk nem dolgozik olyan sokáig, szóval Karin délutánjai ugyanúgy szabadok. Az persze tök rendes Karintól, hogy nélkülem nem akar elmenni. Csak abban tudok bízni, hogy Rach időben hazaér, mert ebben az esetben nem akarok Berndre számítani, mert ő gyakran nincs itthon akkor se, ha végez a munkahelyén. Mindig akad valami egyéb dolga is.
Ezért most Karinnal szinte szemmel verjük az órát, hogy ne járjon és ne teljen az idő. Egyikünk sem akar késni. Bár... inkább kések, minthogy egyáltalán ne menjek. De persze az lenne a legideálisabb, ha nem késnék. Utálok elkésni, még ha csak pár percről van szó, akkor is.
Háromnegyed ötkor végre meghalljuk a várva várt kulcscsörgést. Rach hazaért.
Szerencsére Rachnek nincs kifogása az ellen, hogy elmenjek itthonról, úgyhogy miután vetek egy gyors pillantást a tükörbe, felkapom a kulcsomat és a mobilomat, majd Karinnal sietősen elindulunk az edzésre.
Még jó, hogy ma süt a Nap, mert ma a fiúk alapból úgy tervezték, hogy a pályán lesz az edzés. Ezt még tegnap Felix írta meg nekem.
Amikor odaérünk a pályához, a játékosok már nagyban bemelegítenek. Kis keresgélés után észreveszem Felixet. Meg kell állapítsam magamban, hogy még mindig őrülten helyes!
A pálya egyik oldala mellett egy domb terül el és úgy határozunk Karinnal, hogy felmászunk a dombon és onnan fogjuk nézni az edzést, mert a dombról tökéletesen lehet látni mindent. Még jó, hogy hoztunk magunkkal pulcsit, mert így legalább azokra le tudunk ülni.
Az edzés alatt kedélyesen beszélgetünk mindenféléről, de persze közben folyamatosan lessük, hogy éppen mi történik a pályán. Én természetesen elsősorban Felixet figyelem, míg Karin Petert. Mindketten tudjuk, hogy kinek ki tetszik, úgyhogy ez szerintem így teljesen rendben is van. Sokkal jobb így, mintha mindkettőnknek ugyanaz tetszene. Az kicsit megnehezítené a barátságunkat, bár én sosem hagynám, hogy egy pasi közém és Karin közé álljon. Ahhoz Karin túlságosan is jó barátnőm.
Kábé az edzés felénél szünet következik, így sokan lejönnek a pályáról és a pálya mellett álló padokhoz sétálnak, hogy kifújják magukat. Felix is elindul a padok felé - Peterrel együtt -, így Karinnal úgy döntünk, hogy mi is lemegyünk a dombról és köszönünk a srácoknak, de valami - vagy inkább valaki - meggátol ebben. Hogy ki?
Természetesen Lena.
Lazán odatipeg Felixhez és megcsókolja. Pont úgy, mint amikor megláttam őket, még a focikupa előtt. Nincs semmi különbség, legalábbis én nem látok. Az az igazság, hogy arra várok, hogy Felix ellökje magától vagy legalább csak hátráljon... vagy valami, de semmi. Csak hagyja, hogy Lena azt tegyen, amit akar. Ez a jelenet most is ugyanúgy lesokkol. Karin bátorítóan megszorítja a karomat.
- Hé! Talán nem úgy van, ahogy gondolod...
- Miért? Szerinted ez nem nyilvánvaló? - kérdezem keserűen, majd feléjük mutatok.
- Sajnálom, Sam.
- Nem számít. - megrázom a fejemet - Én most hazamegyek.
- Jó. Veled megyek.
- Ugyan! Nem kell. Te menj oda nyugodtan Peterhez.
- Á, talán majd máskor. Úgysem merem megszólítani.
Összeszorult torokkal bólintok. Lena elengedi Felixet és a többiekhez sétál, akik a padoknál ücsörögnek.
Mi elindulunk lefelé a dombon. Amikor leérünk, Felix észrevesz.
Egy pár pillanatig állom a tekintetét, majd komoran elfordítom a tekintetemet róla és Karinnal együtt elindulunk hazafelé.
Hát, amennyire vártam ezt az edzést, most már legalább ugyanannyira megbántam, hogy eljöttem.
Amikor a házunk elé érünk, Karin elköszön és hazamegy. Marasztaltam, de azt mondta, hogy le van maradva a munkájával, úgyhogy inkább hazament. Ez persze nem feltétlenül baj, mert így legalább van időm egy kicsit elgondolkodni a történteken.
Egyenesen a kertbe megyek és szokásom szerint leülök a padra. Az arcomat a kezembe temetem és mély levegőt veszek, de ez sem gátolja meg a könnyeimet, amelyek csak azért is kibuggyannak. Először letörlöm őket, de már az sem érdekel, hogy szétbőgöm a fejemet, úgyhogy hagyom, hadd kövesse egyik könnycsepp a másikat. Csalódottan nézek magam elé. Komolyan, hogy lehettem ilyen naiv?! Jó, persze, máskor is voltam szerelmes, de nem ennyire. Talán ezért is vagyok ennyire elfogult Felixszel kapcsolatban, máskülönben tuti, hogy már rég leesett volna, hogy mi is a helyzet.
Most éppen az, hogy Felix csak szórakozott velem és kihasznált. Igaz, hogy én hagytam...
Megrezzen a zsebemben a telefonom. Szinte biztos vagyok benne, hogy Felix az, de most nem érdekel. Egy idő után megunom a folytonos rezgést, ezért előveszem. Felix hív. Szomorúan kinyomom és lenémítom a telefonomat. Ekkor veszem észre, hogy már korábban is hívott - kétszer is. Kábé akkor, miután Karinnal otthagytuk az edzést. Máskor talán jólesne, hogy hívott és vissza is hívnám, de most... nem.
Megint felvillan a képernyő - Felix hív. Inkább a zsebembe csúsztatom a telefonomat, hogy ne is lássam.
Egészen besötétedett, úgyhogy ideje bemennem. A ház elől hangokat hallok, ez pedig még jobban megerősíti bennem az elhatározást, főleg, amikor meghallom Felix mély, de roppant kellemes hangját. Valakivel beszélget, de őszintén szólva, nem nagyon izgat, hogy kivel. Gyorsan megtörlöm még egyszer az arcomat, bár gyanítom, hogy nem sokat használ, mert úgyis látszik, hogy sírtam, de talán ki tudom magyarázni... valahogy. Felkelek és halkan odamegyek a bejárathoz. Felix még mindig beszélget, bár azt nem értem, hogy miről van szó. Úgy akarok bemenni a házba, hogy Felix lehetőleg ne vegyen észre, de persze nem járok sikerrel, mert Bernd pont most érkezik haza és int nekem, így kénytelen vagyok visszainteni és megvárni, amíg ideér hozzám. Igaz, hogy most takarásban vagyok és csak Bernd lát, de pechemre - komolyan, mikor lesz már egyszer mázlim? - Felix Bernd elé jön és kezet fog vele, így Felix meglát engem a lépcsősor tetején.
- Szia!
Bólintok, de nem nézek rá, inkább merőn az ajtót bámulom. Bernd megáll Felix előtt és elkezd vele beszélgetni, úgyhogy én inkább bemegyek. Nem fogok bájcsevegni egyikükkel sem.
- Sam? Te vagy az? - jön Rach hangja a nappaliból.
- Igen, de Bernd is mindjárt jön.
- Találkoztál vele?
- Igen, itt van a ház előtt.
Rach kijön az előszobába.
- Ó, Sam, mi a baj?
- Semmi, csak... fáradt vagyok.
- Sam, te... sírtál?
- Tudod, anyu....
Rach megértően bólogat és átölel. Tudom, hogy nem szép dolog hazudni, de most muszáj volt anyura fognom a sírásomat, mert semmi kedvem Felixről beszélni Rachnek. A pasikról amúgy sem szoktam beszélni Rachnek, pedig igazából bármikor meghallgatna és tulajdonképpen mindent megoszthatok vele.
Bernd bejön a házba és megérinti a vállamat, így elhúzódom Rachtől.
- Felix beszélni akar veled.
- Én meg nem akarok vele. - mondom indulatosan.
- Ó... hát... itt van a ház előtt és azt mondtam neki, hogy... szólok neked.
Megadóan sóhajtok és kinyitom az ajtót. Felix valóban itt áll a ház előtt.
- Sam, én...
- Hagyj békén, oké?
Becsapom az ajtót Felix orra előtt. Egy pillanatra a szemébe néztem, mielőtt elküldtem volna és akkor mintha megbánást láttam volna a szemében... vagy csak beképzeltem? Lehet. Nem tudom.
Bernd és Rach még mindig az előszobában állnak, amikor visszaérek. Mindketten kérdőn néznek rám.
- Hagyjuk, jó? - kérem őket fáradtan.
Bemegyek a szobámba, villanyt kapcsolok és az ablakhoz lépek.
Úgy tűnik, hogy megint életbe lép az, ami az első napon, amikor idejöttem, azaz kerülni fogom Felixet. Így lesz a legjobb.
Nem tudom, hogy mennyi lehet az idő, ezért előveszem a telefonomat, hogy meglessem. Van egy csomó nem fogadott hívásom Felixtől és négy sms-em. Sorra megnézem őket.
Nem úgy van, ahogy gondolod. Írj vissza!
Bármit is láttál, nem jelentett semmit. Beszéljük meg!
Kérlek, Sam! Írj!
Beszélnünk kell!
Amint végigolvasom mindet, jön még egy.
Itt vagyok a kerítésnél, ha beszélni szeretnél.
Eléggé vívódok magamban. Nem akarok beszélni vele és látni sem akarom, de azt sem akarom, hogy kint álldogáljon feleslegesen. Hiába van augusztus, azért az éjszakák már hűvösek.
Végül úgy döntök, hogy kimegyek hozzá és elküldöm. Jobbat nem tudok.
Felveszek egy kardigánt, majd kimegyek a szobámból. A ház többi részén sötét van, a többiek már lefeküdtek. Megpróbálok halkan mozogni.
Odakint egy kicsit megállok, hogy a szemem hozzászokjon a sötétséghez. Most már csak az kéne, hogy leessek a lépcsőn. Amilyen a formám… ez simán előfordulhat velem. Szerencsére az utcai lámpa egy kicsit megvilágítja a kertet.
Amint a padhoz érek, rögtön meglátom Felixet. A kerítésre van támaszkodva és a telefonját nyomkodja. Halkan köhintek, hogy felhívjam magamra a figyelmét. Felix felnéz, majd elrakja a mobilját.
- Menj be!
Halkan beszélek, de határozottan, majd megfordulok és elindulok vissza.
- Hé, Sam! Várj!
Ez sokkal nehezebb, mint gondoltam. Mély levegőt kell vennem, hogy el ne bőgjem magam.
Felszaladok a lépcsőn és épp bemennék, de tompa puffanást hallok, majd egy káromkodást. Csak nem sérült meg? Mit csinál?
Gyorsan visszamegyek a kertbe, hogy megnézzem, mi a fenét művel Felix. Még mindig a kerítésnél van, de most már a mi kertünkben.
- Jól vagy?
- Hát… nem igazán.
A szívem gyorsabban kezd el verni, de most nem elsősorban Felix miatt, hanem azért, mert aggódok érte.
Közelebb megyek hozzá. Kétlépésnyi távolság van köztünk, amikor tétován megállok.
- A lábad?
- Még megvan.
- Nagyon vicces. – mondom gúnyosan.
Felix a szemembe néz, majd lép egyet felém. Én automatikusan hátrálok.
- Menj be!
- Beszélnünk kell.
- Semmit sem kell csinálnunk.
Próbálok halkan beszélni, hogy ne keltsem fel Rachéket, de kezdem elveszíteni a türelmemet.
- Nézd, rosszul gondolod…
- Tényleg? Mióta érdekel, hogy mit gondolok?
- Mondtam már neked, hogy Lena…
- Nem érdekel. Miért nem fogod már fel?!
Szinte már kiabálok, pedig egyáltalán nem szoktam. Lehunyom a szememet, hogy visszanyerjem az önuralmamat, de ez valahogy most nem sikerül. Végigfut egy könnycsepp az arcomon, így inkább elfordulok és megint elindulok a lépcső felé, de Felix megakadályoz abban, hogy elérjem a lépcsőt, mert megfogja a karomat, maga felé fordít és magához ölel. A keze, ami a karomat fogta, felcsúszik a hátamra.
- Sajnálom, Sam. Komolyan.
- Nem érdekel. – ismétlem magam monoton hangon.
- Nem?
Tagadólag megrázom a fejemet.
- Mégis kijöttél.
- Azért, hogy elküldjelek.
- Miért? Várathattál is volna.
- Hideg van.
- És? Egy kis megfázás igazán nem számít.
- Én nem vagyok olyan szemét, mint egyesek.
A fejét lehajtja az enyémre, így érzem, hogy vigyorog.
- Mint egyesek? Szóval, mint én?
Nem válaszolok rögtön. Akármennyire is távol akarom magam tartani tőle, jólesik a közelsége. Olyan közel vagyok hozzá így, hogy átölel, hogy amikor levegőt veszek, érzem az illatát.
- Te mondtad. – közlöm nagy sokára.
- Oké. Ezt megérdemeltem.
Egyikünk sem szólal meg, csak csendben állunk. Felix a hátamat simogatja, én pedig egy kicsit közelebb bújok hozzá. Jó, tudom, hogy nem teljesen ezt határoztam el, mielőtt kijöttem, de a bolond szívemnek nem tudok parancsolni. Már nem.
Az a helyzet, hogy eléggé nagy ellentmondások kavarognak bennem. Sok olyan dolog van, ami miatt hinnék neki, de sok olyan is, amivel már rég eljátszotta a bizalmamat. Ilyenkor örülnék valakinek, aki kerek-perec kijelenti, hogy mit csináljak, de persze tudom, hogy ez nem lehetséges. Ez az egész olyan… bonyolult. Pedig egyáltalán nem kellene ilyennek lennie.
- Nem fázol? – suttog a fülembe Felix.
- Nem.
El akarok húzódni tőle, de még mindig szorosan fog magához, ezért a kezeimet a mellkasára rakom és egy kicsit eltolom magamtól. Így pont a szemébe tudok nézni.
- Menj be!
- Tényleg ezt akarod?
A szeme sötétkék színben pompázik, de most nem a dühtől. Sokkal inkább kifejezéstelen arccal néz rám. Nem tudom, hogy most mire gondolhat. Valójában az én fejem tök üres; csak azt tudom, hogy a jelenlétében nem tudok logikusan és racionálisan gondolkozni. Bár… ha Felixről van szó, akkor nekem már semmi sem logikus és racionális.
Helyeslően bólintok, mire elenged és hátralép egy lépést.
- Ugye tudod, hogy valamikor meg kell beszélnünk?
- Ezen nincs mit megbeszélni.
- Szerintem van.
- Nem, tévedsz. Láttam, amit láttam. De… tényleg nem számít.
- Komolyan? – kétkedést hallani ki a hangjából.
- Igen. Végül is nincs köztünk semmi, úgyhogy azzal csókolózol, akivel akarsz.
Mélységes fáj, hogy ezt mondtam, de nagyon megbántott azzal, hogy Lenával csókolózott... megint.
- Szóval nincs köztünk semmi?! – kérdezi dühösen.
Na, most már teljesen sötétkék a szeme. Ennyire mérgesnek még nem láttam, de hát mit várt tőlem?
- Miért, szerinted van?
Visszakérdezek ahelyett, hogy konkrét választ adnék. Hiába várok megint egy megnyugtató válaszra, Felix csak dühösen fújtat. Nem felel semmit.
- Látod? Már megint ez a hallgatás! Én mindent elmondtam neked magamról, de te még egy ilyen egyszerű kérdésre sem vagy képes válaszolni. – fakadok ki elkeseredetten.
Nem akartam a fejéhez vágni mindezt, de az az igazság, hogy szinte önkéntelenül hagyták el a szavak a számat. Hiszen ez foglalkoztat egy ideje… egészen pontosan a szótlansága bizonyos témákban.
A szemében mintha fájdalom jelenne meg, de amilyen hamar megjelent, olyan hamar el is tűnik.
Megrázom a fejemet amolyan „Ezt nem hiszem el!” módon, majd sarkon fordulok és beviharzok a házba. Majdnem becsapom magam után az ajtót, de aztán eszembe jutnak Rachék, úgyhogy inkább óvatosan becsukom. Az kellene még, hogy most felverjem őket.
Dühösen elmegyek zuhanyozni, majd rögtön a szobámba megyek és lefekszek aludni. Igaz, hogy ma nem is vacsoráztam, de valahogy nem vagyok éhes.
Hogyan is tudnék most enni?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése