Reggel később kelek, mint szoktam. Ennek több oka is van. Egyrészt, mert nincs semmi dolgom egész délelőtt – a cikkemet már tegnap megírtam és el is küldtem -, másrészt, mert ma nem reggel, hanem este futok – mégpedig Felixszel.
Hihetetlen, nem?
Már az is nagy szám volt, hogy egyáltalán leállt velem beszélgetni, erre most futni fogunk – együtt. Igaz, hogy már voltunk együtt futni, de az inkább a véletlen műve volt és nem előre megbeszélt. Hiába, értékelni kell az élet adta apró örömöket is.
Felöltözök és kitakarítok, mert megígértem Rachnek. Persze amúgy sem nagy fáradtság és ez igazán alapvető tőlem. Rachnek és Berndnek így is annyi dolga van… legalább ezzel is segítek nekik.
Ezután gyorsan összeütök egy ebédet. Semmi extra: bolognai spagettit készítek. Nem csak én imádom, hanem a többiek is, ráadásul hamar megvan és egyszerűen isteni!
Szerencsére időben készen vagyok. Nem akarom megváratni Karint. Zsebre vágom a kulcsomat meg a mobilomat és kimegyek a ház elé. Karin már az ajtó előtt áll. Elmegyünk a gyerekekért az óvodába.
Visszafelé meghívom újdonsült barátnőmet és az öccsét magunkhoz. Karin kétkedően pillant felém.
- Nem lenne gond?
- Dehogyis. Ha gond lenne, akkor nem hívtalak volna át titeket.
Látszik Karinon, hogy még vívódik magában. Úgy tűnik, tovább kell győzködnöm.
- Nálunk is ebédelhettek. Sok kaját csináltam.
Lukas megérinti a kezemet.
- Mit?
- Spagettit. – mondom mosolyogva.
- Karin, menjünk át Samékhez! Légyszi! – nógatja Lukas a nővérét.
- Szeretitek?
Karin álmodozva néz maga elé.
- Imádjuk.
- Akkor átjöttök?
- Tényleg nem baj?
- Mondtam már, hogy nem. Nyugi!
- Akkor rendben. Köszönjük.
Jókedvűen bólintok és bemegyünk a házba.
Megebédelünk, majd ebéd után a srácok bemennek Lisa szobájába játszani, Karin pedig bejön az én szobámba.
Leülök az ágyra és hellyel kínálom a barátnőmet. Leül az íróasztalomhoz úgy, hogy felém fordítja a széket.
- Szabad? – kérdezi a parafa táblámra mutatva.
- Persze.
Karin feláll és megszemléli a táblámon látható képeket.
- Ő anyukád?
Bólintok. Karinnak még tegnap beszéltem anyuról és az amerikai életemről. Általában nem vagyok ennyire nyílt olyanokkal, akiket rövid ideje ismerek – annak ellenére, hogy barátságos típusnak tartom magam -, de Karinnal más a helyzet. Benne valahogy megbízom és amúgy sem hiszem, hogy bárkinek is mesélne rólam intimebb dolgokat.
- Szép volt. Hasonlítasz rá.
Megint bólintok. Erre most mit mondhatnék? Persze kedves tőle, hogy ezt mondta, de anyuról még most sem szívesen beszélek. Senkinek.
Karin visszaül a székre.
- Na és a barátaid?
- Mi van velük?
- Tartod velük még a kapcsolatot?
Vállat vonok.
- Mostanában nem írtam nekik.
- Miért?
- Nem nagyon tudok nekik mit írni.
- Ők szoktak neked?
- Igen.
- Szerintem örülnének annak, ha írnál nekik. Nyilván nem véletlenül érdeklődnek utánad.
Karinra nézek. Tulajdonképpen igaza van, de nem véletlenül jöttem el Amerikából. És egyébként is: mit írhatnék nekik? Már jó ideje nem hallottam felőlük, amikor még otthon voltam, már akkor is kerültem a társaságot. Félreértés ne essék, nincsen velük semmi bajom, de a történtek után csak magányra vágytam, hogy megemészthessem ezt az egészet.
- Talán majd írok nekik. – töprengek félhangosan.
- Jól van. Ne haragudj, amiért beleszóltam, de biztosan fontosak neked, ha raktál ki róluk képet.
Bólintok.
- Igen. Nincs kedved közös fényképet csinálni? Akkor azt is kirakhatnám. – vetem fel a hirtelen felmerült ötletemet.
- Kiraknád?
- Hát persze. Hiszen a barátnőm vagy.
Karin arca felderül.
- Én is a barátnőmnek tartalak téged.
- Örülök neki.
Felállok és előveszem az asztal fiókjából a fényképezőgépemet. Mindenféle hülye pózokat felveszünk, úgy fényképezkedünk. Vagy egy tucat fotót készítünk. Bekapcsolom a laptopomat és gyorsan kinyomtatjuk őket. Persze mindegyiket két példányban, hogy legyen Karinnak is. Amikor kész, átnyújtom neki a fényképeket.
- Tessék. Ezek a tieid.
- Köszi. Ez kedves tőled.
- Ugyan. Semmiség.
Felállok és kettő képet feltűzök a parafa táblára.
- Jók lettek.
- Gondolod? Inkább ne mutogasd mások előtt.
- Rendben van. – válaszolom nevetve.
- Szerinted a srácok mit csinálnak?
- Nem tudom.
Hallgatózok, de nem hallok semmilyen zajt. Furcsa. Lisa általában nagy ricsajban szokott játszani.
- Talán meg kellene néznünk őket. – veti fel Karin.
- Jó ötlet. Gyanúsak.
Átmegyünk Lisához. Szerencsére nem csináltak semmilyen galibát – csak Lisa játékaival játszanak.
- Sammy! Éhes vagyok.
Lisa idejön hozzám és a kezét nyújtja felém. Felemelem és adok neki egy puszit.
- Miért, mennyi az idő? – kérdezem Karintól.
- Mindjárt hat. Jó sokáig itt voltunk.
- Fel sem tűnt.
- Nekem sem. Ideje mennünk.
- Nem akartok maradni?
- Á, már így is sokáig voltunk itt... és szerintem már a többiek is otthon vannak.
- Jól van.
Elköszönünk Karinéktól, majd Lisával kimegyünk a konyhába. Pont előpakolom a kaját, amikor megérkezik Rach. Időben jött – legalább együtt tudunk vacsorázni.
Vacsi után visszamegyek a szobámba és rendet rakok. Valójában nincs nagy rendetlenség, de valamivel le kell foglalnom magam hétig. Miután kész vagyok – az egész nem tartott öt percig -, átöltözök. A farmeromat lecserélem egy melegítőre, az ujjatlan felsőmet egy hosszú ujjúra és kiveszem a vékony, fekete pulcsimat a szekrényből. Mondjuk jobban szeretek pólóban futni, de már esteledik és kissé be is van borulva, úgyhogy kénytelen vagyok magammal vinni valami melegebbet.
Hét óra előtt pár perccel már kint vagyok a ház előtti lépcsőn. Tétován nézelődök, amíg meg nem látom Felixet. Lazán sétál a házuk felé. Biztosan edzésről jön, mert sporttáska van nála. Amint észrevesz, felállok és lesétálok a lépcsőkön.
- Szia! – mondom tétován.
- Helló! Mi újság?
- Hát, úgy volt, hogy futni megyünk.
- Ma?
Ettől a kis szótól rögtön lefagy az arcomról a mosoly. Remek! Én hogy vártam, hogy találkozzunk, erre tessék… ő meg totál elfelejtette.
- Mindegy. Nem lényeg. Most mennem kell.
Elindulok felé, de persze nem hozzá megyek, csak el akarok menni mellette, mert pont úgy áll, hogy útban van. Amikor mellé érek, megfogja a karomat.
- Hé! Tudom, hogy mára beszéltük meg, csak fáradt vagyok. Hosszú volt az edzés. Nem tehetnénk át máskorra?
Felnézek a szemébe.
- Mennem kell. – ismétlem komor arccal.
- Bocs.
Kirántom a kezemet a fogásából és gyorsan elindulok a földút felé.
Amikor olyan helyre érek, ahol nem jár senki, leroskadok a földre. Semmi kedvem futni. Az a helyzet, hogy csalódtam Felixben. Jó, az igaz, hogy nincs semmi közünk egymáshoz, de akkor is… Igazán megerőltethette volna magát és eljöhetett volna. Vagy ha ennyire elfáradt, akkor dobhatott volna egy sms-t, hogy ne várjak rá… vagy valami. Vagy ez csak nekem tűnik ennyire alapnak?
Dühösen letörlöm az első könnycseppet, ami végiggördül az arcomon. Ritkán szoktam sírni és azt sosem gondoltam volna, hogy egyszer pont Felix miatt fogom itatni az egereket.
Fogalmam sincs, hogy mióta ülök itt, de biztosan későre jár már, mert egészen besötétedett. Ideje lenne hazamennem. Nem akarom, hogy Rach aggódjon, habár szóltam neki, hogy sokáig elleszek.
Felállok és elindulok hazafelé. Alig megyek pár lépést, elkezd szakadni az eső. Na de jó! Már csak ez hiányzott. Ennél rosszabb már nem történhet…
Bekanyarodok az utcánkba. Hirtelen hangos röhögést hallok. Egy kicsi faluban általában rövid utcák vannak és ez alól ez a falu sem kivétel, így pontosan látom, hogy mi – vagy inkább ki – a röhögés forrása. Pár srác száll be egy autóba Felixék háza előtt. Megtorpanok. Most már az eső sem zavar, pedig szüntelenül esik. A srácok között megpillantom Felixet is.
Lehet csalódni valakiben ekkorát? Nekem azt mondta, hogy fáradt… most meg a haverjaival lóg? Simán megmondhatta volna azt, hogy nem akar velem lenni vagy hagyjam a fenébe…
Lehunyom a szemem. Ezt egyszerűen képtelen vagyok elhinni… Tulajdonképpen nem is vártam mást tőle. Ha lett volna egy kis eszem, akkor hallgattam volna az első megérzésemre és nagy ívben elkerültem volna Felixet, de nem tettem. Most meg szenvedhetek itt, amennyit akarok, akkor sem fog megváltozni a helyzet.
Csak akkor nyitom ki a szemem, amikor hallom, hogy a kocsi elindul.
Sietős léptekkel elindulok a házunk felé. Amint belépek, rögtön elmegyek zuhanyozni, megszárítom a hajamat, majd a ruháimat kiterítem száradni, mert mindenem csurom víz lett az esőtől. Ezután befekszem az ágyba, hogy megmelegedjek egy kicsit. Kész csoda, ha nem fáztam meg.
Őszintén szólva nem hittem volna azt, hogy Felix miatt ilyen pocsékul fogom érezni magamat.
Pedig olyan jól indult a nap…
…csak kár, hogy nem a megfelelő módon fejeződött be.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése