Már kora hajnalban fent vagyok. Még tegnap este határoztam el, hogy úgy megyek el futni, hogy lássam a Napfelkeltét. Egyszerűen imádom, ahogyan a sugarak felbukkannak a horizonton. Elmosolyodom, amikor eszembe jut Gina, egy régi barátnőm, aki szerint tök fura vagyok, amiért ilyen dolgok tetszenek. De hát ez van. Én már csak ilyen vagyok.
Magamra kapok egy fekete melegítőt, egy piros, ujjatlan felsőt és a melegítőhöz tartozó kapucnis pulcsit. Mivel még eléggé korán van, megpróbálok hangtalanul mozogni a házban, nehogy felkeltsem a többieket.
Amint kilépek a házból, gyorsan bezárom az ajtót és a kulcsot zsebre vágom. Akaratlanul is a szomszéd házra tekintek, de Felix persze most nincs itt. Miért is lenne? Nem hiszem, hogy bárki is képes lenne rajtam kívül csak azért felkelni, hogy megnézze a Napot.
Arra indulok el, amerre tegnap Felixszel mentünk. Először lefutom a szokásos távomat, kicsit kifújom magam, majd a híd felé veszem az irányt. A földutak mellett ugyanis van egy kis folyó, a Roth. Ennél a folyónál pedig van egy híd, éppen oda tartok, mert azt a helyet néztem ki magamnak. Onnan tökéletesen lehet majd látni a felkelő Napot.
Mivel eléggé kimelegedtem, leveszem a pulcsimat és a derekamra kötöm.
Felsétálok a hídra és rátámaszkodom a korlátra. Nem is kell sokat várnom, kisvártatva megjelennek az első Napsugarak. Egyszerűen lenyűgöző! Kevés ehhez fogható dolog létezik.
Egy darabig még élvezem a látványt, majd elindulok hazafelé. Útközben csak egy-két embert látok az utcán, valójában még eléggé kihalt a falu. Bár, gondolom, hamarosan megtelik, mert ugyebár hétfő van és az emberek dolgozni mennek. Talán már Rachék is ébren vannak.
Ettől függetlenül óvatosan illesztem a kulcsot a zárba. Nem akarok nagy zajt csapni. Amint belépek, elszáll az aggodalmam, mert meghallom Lisa hangját.
- Nem akarok oviba menni! Sammyvel akarok maradni!
Milyen édes! Mosolyogva megyek a hang irányába. Rach és Lisa az étkezőben vannak, éppen reggeliznek. Már majdnem megkérdezem, hogy hol van Bernd, de aztán eszembe jut, hogy a héten délelőttös. Rach felpillant a kávéjából.
- Jó reggelt!
- Nektek is!
- Korán keltél.
Megvonom a vállam és leülök az asztalhoz.
- Futni voltam.
- Anya, hadd maradjak Sammyvel itthon!
Lisa már-már könyörögve néz az anyjára, de Rach határozottan megrázza a fejét.
- Nem, kincsem. Oviba kell menned. Már csak egy hét van, utána úgyis szünet lesz. Van, akivel most találkozol utoljára.
Nem nagyon látszik Lisán, hogy Rach meggyőzte volna, ezért közbeszólok.
- Délután játszok veled. Sőt, a szünetben is.
Na, ezzel sem sokat értem el, mert Lisa most már mindkettőnkre mérgesen néz. Úgy látszik, be kell dobnom az adu-kártyám.
- Érted megyek az oviba, mit szólsz?
Erre Lisa rögtön abbahagyja a duzzogást és csillogó szemmel bólogat.
- Jó. Anya, jöhetek Sammyvel haza?
- Persze, kicsim.
- Megyek öltözni.
- Kész is vagy?
- Igen.
- Rendben van, de ne felejts el fogat mosni.
- Jaj már, muszáj?
- Igen.
- Jó, akkor először fogat mosok.
Összeszorítom a szám, nehogy hangosan felröhögjek. Nagyon is ismerős ez a párbeszéd – Lisa mindig eljátssza ezt. Tulajdonképpen mindig kitalál valami kifogást, de a végén persze Rach győz.
- Én is megyek készülődni. Tényleg nem gond, hogy neked kell érte menni?
- Nem, dehogyis.
- Délre ott kellene lenned érte.
- Tudom, Rach. Nem először jön velem haza az oviból.
- Jól van. Ma lehet, hogy tovább kell bent maradnom, de mindenképpen megpróbálok időben elszabadulni.
- Oké, ráérsz. Elleszek Lisával.
Rach bólint egyet, majd feláll az asztaltól.
- Megnézem, hogy mit csinál Lisa. Túl nagy a csend.
Ráérősen megreggelizem, majd elpakolok és elmegyek zuhanyozni. Mire kijövök a fürdőből, Rachék már nincsenek itt.
Bemegyek a szobámba és leülök a laptop elé. Mivel egész délelőtt nincs semmi dolgom, egy kicsit előre dolgozok. Szeretem a munkámat és később legalább több szabadidőm lesz.
Délben már ott toporgok az óvoda előtt. Arra várok, hogy vége legyen a foglalkozásnak és hazavihessem Lisát. Pár perc múlva megérkezik egy lány is. Ő is megáll a bejáratnál, pont úgy, mint én. Rám néz, majd idejön hozzám, megáll előttem és a kezét nyújtja.
- Szia! Karin vagyok. Kire vársz?
Egészen kedvesnek tűnik. Barátságosan rámosolygok és megrázom a kezét.
- Samnek hívnak. Lisáért jöttem.
Látszik rajta, hogy gondolkozik. Talán nem tudja, hogy kire is utaltam.
- Elisabeth. Az unokahúgom. – teszem hozzá magyarázatképp.
Karin elkezd bólogatni.
- Igen, ismerem. Nagyon aranyos kislány.
Hát persze, hogy ismeri. Itt mindenki ismer mindenkit. Bár, ez egy falu tekintetében egyáltalán nem meglepő, főleg, hogy ez egy eléggé kicsi falu.
- És te? Kiért jöttél?
- Lukasért. Tudod, ő az öcsém. Á, már itt is vannak.
Elfordítom a tekintetem a bejárat felé. Az udvarra szinte özönlenek ki a kis óvodások. Lisa szinte azonnal észrevesz, rögtön ide is szalad hozzám. Vigyorogva öleli át az egyik lábamat.
- Sammy! De jó, hogy itt vagy!
- Mondtam, hogy jövök.
- Otthon játszunk?
- Hát persze. Most menj és hozd a táskád!
Lisa elszalad. Karinra pillantok, aki még mindig mellettem áll.
- Melyikük az öcséd?
Egy barna hajú kisfiúra mutat, aki éppen most csúszik le a csúszdán.
- Aranyos.
- Nem mondanád ezt, ha össze lennél vele zárva a nap huszonnégy órájában. – mondja Karin nagyot sóhajtva.
Pontosan értem, hogy mire gondol. Néha én is ugyanígy érzek Lisával kapcsolatban. Egyre inkább kezdem megkedvelni Karint.
- Eleven, mi?
- Mi az hogy! Imádom, de néha szinte megváltásnak érzem, amikor elmegy aludni.
- Ezzel én is így vagyok.
- Merre mentek haza?
Az óvoda kábé tíz percre van tőlünk, ezért innen simán látszódik, hogy hol is lakunk. A házunk felé mutatok.
- Megvártok? Gyorsan összeszedem az öcsémet, aztán mehetnénk együtt is. Mi is arrafelé lakunk.
- Rendben.
Lisa a kezembe nyomja a táskáját, megfogja a kezemet és elkezd húzni.
- Várj még! Karinnal és Lukasszal megyünk.
- Tényleg? Juj, de jó!
Amint megjelennek Karinék, Lisa elengedi a kezemet és inkább Lukasszal csacsog. Ez mondjuk nem zavar, legalább tudok beszélgetni még egy kicsit Karinnal.
- Mindig te jössz érte? – kérdezem Karint, közben pedig lopva rásandítok.
- Igen. A szüleim és a bátyám délutánig dolgoznak, úgyhogy csak én érek rá. Téged viszont nem sűrűn láttalak még erre.
- Múlt hétvégén költöztem ide, de már voltam itt korábban is.
- Ha valamikor ráérsz, találkozhatnánk. Rég dumáltam valakivel egy igazán jót.
Egészen felvillanyoz ez az ötlet. Karin egész jó fej, úgyhogy nincs miért nemet mondanom. És különben is: igazán rám fér a jó társaság.
- Oké, persze.
Telefonszámot cserélünk, hogy könnyebben elérhessük egymást. Felnézek a telefonomból – most veszem csak észre, hogy a házunk előtt állunk.
- Itt lakunk.
- Mi meg itt.
Karin a velünk szemben lévő házra bök. Csodálkozva nézek rá.
- Nem is tudtam, hogy szomszédok vagyunk.
- Hát, most már tudod. De legalább nem tart sokáig, ha át akarsz jönni valamiért.
- Igaz.
Újdonsült ismerősöm az órájára les.
- Ideje, hogy menjünk. Később még beszélünk?
- Persze. Írj nyugodtan!
- Feltétlenül.
Karin kézen fogja Lukast és miután elköszönnek, gyorsan átmennek az úton. Mielőtt belépnének a kapun, még visszaintenek. Ezután mi is bemegyünk Lisával.
Hallom, hogy nyílik a garázsajtó. Lisára nézek, aki igen elmélyülten mered a kártyáiba.
- Megjött anya vagy apa.
- Anya.
- Honnan tudod?
- Apa sokáig dolgozik.
Lisa nem tévedett – pár perccel később Rach jelenik meg az ajtóban.
- Sziasztok!
- Szia!
- Na, minden rendben volt?
- Persze. Karinékkal jöttünk haza.
- Megismerkedtél Karinnal?
- Igen. Kedves lány.
- Bizony. Én is bírom.
Rach letérdel a földre Lisa mellé és ad egy puszit a fejére.
- Ha befejeztétek, nincs kedvetek kimenni a kertbe?
- De igen, anya!
Tulajdonképpen Rach csak Lisának tette fel a kérdést – legalábbis Lisa szerint, mert rögtön ledobja a kezében tartott kártyákat a földre és már indul is kifelé. Nagyot sóhajtva felkelek a földről.
- Úgy néz ki, hogy ebbe nincs beleszólásom.
Rach elneveti magát, mire én grimaszolok egyet, majd követem Lisát a kertbe.
A kertbe kiérve rögtön leülök a padra. Innen tökéletesen szemmel tudom tartani Lisát, aki lázasan kutat a fészerben. Kíváncsi vagyok arra, hogy mivel akar játszani. Mily meglepő: egy focilabdát hoz elő és lerakja mellém a padra, majd visszamegy a fészerbe. Valójában sejtettem, hogy labdázni akar majd – ha kint vagyunk a kertben, akkor általában focizni szoktunk. Persze emellett szeret hintázni is meg a homokozóban játszani, de a labda az abszolút favorit. Tavaly karácsonyra kapott egy kaput is – persze gyerekméretűt, nem hagyományosat, de ő annak is nagyon örült.
Lisa kijön a fészerből és még egy labdát hoz ki.
- Minek kettő? Egyszerre úgyis csak eggyel tudsz játszani.
- Azzal te játszol. – a mellettem lévő labdára mutat – Ezzel pedig – felemeli a kezében a labdát - én.
Hát persze, nem is vártam mást. Semmi bajom a focival, de valamiért úgy gondoltam, hogy én csendben, egymagamban elleszek a padon, Lisa meg hadd tombolja ki magát.
- Na, gyere Sammy! Te leszel a kapus.
- Ki más?
Beletörődötten felállok a padról és a kapu elé sétálok.
- Kezdheted!
- Hé, állj egy kicsit előrébb!
- Minek?
- Így nem tudok gólt rúgni.
Nevetve csóválom meg a fejem. Most kezdődnek a kifogások. Lisa addig-addig mondja, hogy hova álljak, amíg nem lesz annyi üres hely, hogy a labda simán bemenjen a kapuba. Ezzel csak az a baj, hogy ez kicsi kapu, úgyhogy azzal, hogy elé állok, gyakorlatilag védeni tudom az egészet úgy, hogy meg sem kell mozdulnom.
- Csatlakozhatok?
A kérdés mögülem jön, ezért megfordulok. Már meg sem lepődök azon, hogy Felixszel találom szembe magam.
- Szia, Felix! Leszel kapus? – kérdezi Lisa Felixet.
- Miért, én már nem vagyok jó kapus? – nézek Lisára.
- Nem.
Jellemző! Ha van itt valaki, akkor én ejtve vagyok. Bár, lehet, hogy ebben az is közrejátszik, hogy Felix jól focizik. Sokkal jobban, mint én.
- Jössz, Felix? – Lisa türelmetlenül dobbant egyet a lábával.
- Ha Samnek nem gond…
Rápillantok.
- Miért lenne az?
Visszamegyek a padhoz és újra leülök.
Felix átugrik a kerítésen – ki gondolta volna? – és odamegy Lisához.
Egy darabig figyelem a játékukat és miután megjegyzem magamban, hogy Felix megint milyen jól néz ki, elfordítom róluk a tekintetem. Nem akarom sokáig bámulni, az túl feltűnő lenne. Épp azon töröm a fejem, hogy mit csináljak, amikor megrezzen a telefonom a zsebemben. Előkapom és látom, hogy sms-em jött – Karintól.
Holnap találkozunk fél 12 körül a házatok előtt? Mehetnénk együtt a srácokért.
Gyorsan bepötyögöm neki a válaszom.
Persze. Legalább lesz időnk dumálni egy kicsit.
Örülök annak, hogy Karin írt. Már hiányzik egy igazán jó baráti beszélgetés. Jó, még korai lenne nagy barátságról beszélni, de határozottan úgy érzem, hogy egy napon Karint a barátnőmnek nevezhetem.
Pont elküldöm a választ, amikor árnyék vetül a telefonomra. Felnézek – Felix áll előttem. Elveszi a labdát mellőlem, lerakja a földre, majd leül mellém.
- Nem bánod, hogy átjöttem?
- Nem. – visszarakom a telefonom a zsebembe, majd megint ránézek – Úgy látom, Lisa bír téged.
- Ki az, aki nem?
Na tessék! Egyszer mondok rá valami pozitívet, máris elkezdi fényezni magát. Az égnek emelem a tekintetem, mire ő elkezd nevetni.
- Csak vicc volt, nyugi. – lazán oldalba lök, mire rámosolygok.
Valójában ez egy teljesen ártalmatlan mozdulat volt, én mégis azt a furcsa bizsergést éreztem, mint amikor kezet fogtunk. Lehet, hogy kezd hatással lenni rám? Nem, az nem lehet. Teljes képtelenség. Azért, hogy ne vegye észre rajtam azt, hogy mi játszódik le bennem – már ha ez egyáltalán látható -, inkább megtöröm a hirtelen beállt csendet.
- Milyen napod volt?
Talán ha egy teljesen sablonos témáról beszélünk, akkor nem töprengek ilyen hülyeségeken…
- Átlagos. Melóztam, aztán meg edzésem volt. Na és neked?
- Nekem is hasonló. Munka, aztán meg Lisára vigyáztam.
- A kettő majdnem ugyanolyan, nem?
Már majdnem azt hiszem, hogy komolyan gondolja, de aztán felfedezem a nevetőráncokat a szeme körül. Még ez is jól áll neki…
- Majdnem.
Felix hátradől a padon, így a lábunk összeér. Hurrá! Megint a furcsa bizsergés… Megpróbálok nem túl feltűnően arrébb csusszanni – kevés sikerrel. Felix nyilván rájött arra, hogy zavar a közelsége, mert még inkább nekinyomja a lábát a lábamnak. A szemébe nézek, de ő csak kajánul vigyorog.
Azon tanakodok, hogy mi a fenét mondjak, amivel elterelhetném a figyelmemet, amikor a szomszéd kertben egy szőke lány jelenik meg. A lány is észrevesz engem, a kerítéshez jön és átkiabál.
- Felix?
Á, vagy úgy! Már majdnem azt hittem, hogy tőlem akar valamit, de egyáltalán nem ér váratlanul, hogy nem engem keres. Felixre nézek, hogy most mit fog csinálni.
- Majd még beszélünk. - úgy mondja, hogy csak én hallom.
Mielőtt elindulna, még alig észrevehetően meglöki a lábam a lábával, majd feláll és úgy, ahogy jött, el is megy – vagyis átugrik a kerítésen. Szerintem máshogy nem is tud közlekedni.
Lisa felé fordulok, de ettől még hallom a szőke lány méltatlankodását.
- Már várnak minket! Miért nem jöttél? Muszáj volt neked azzal a csajjal dumálni?
Fogalmam sincs, hogy milyen kapcsolat van Felix és a lány között, de az tuti, hogy a lánynak nem vagyok szimpatikus. Mondjuk, ő se nekem, úgyhogy ezen nem sértődöm meg.
- Lisa! Gyere, bemegyünk!
A kert Felix nélkül kihalttá vált, úgyhogy már nincs is kedvem maradni.
Este lefekvés előtt még internetezek egy kicsit. Megnézem az e-mailjeimet. Ma „csak” hét üzenetet kaptam Amerikából. A régi barátaim szinte minden nap írnak valamit, de nem nagyon szoktam nekik válaszolni. Miért is tenném? Oka volt annak, hogy eljöttem. Nem akarom, hogy bármi is emlékeztessen a régi életemre. Ebbe persze az ottani barátaim is beletartoznak, de bízom abban, hogy megértik, mit miért teszek.
És még itt is lehetnek barátaim. Ott van például Karin. Az új élethez az új barátok tartoznak, nem a régiek. Nem igaz?
Kikapcsolom a laptopot és visszateszem az asztalra. Az utolsó gondolataim is – mint az utóbbi egy-két napban – Felix körül forognak.
Azért az tényleg érdekelne, hogy a szőke lánynak mi köze van Felixhez. Persze egyáltalán nem izgat, hogy a barátnője-e vagy sem.
Na, nem mintha rám tartozna, de azért kíváncsi vagyok… mert ha a barátnője, akkor ne keresse a társaságom, ha meg nem…
…nos, már nem is nagyon tudom, hogy mik az érzéseim Felixszel kapcsolatban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése