2014. május 1., csütörtök

1. fejezet - Szombat

A nagynéném, Rach leállítja az autót, majd rápillantok, amikor finoman megérinti a vállamat.
- Megérkeztünk.
Kinézek a kocsiból egyenesen a házra. A házra, ahol mostantól élni fogok. 
Követem Rach példáját és kiszállok a kocsiból. Mindketten hátramegyünk a csomagtartóhoz, kivesszük belőle a bőröndjeimet, majd elindulunk a ház felé. Amikor beérünk az előszobába, Rach jobbra, a folyosó vége felé mutat.
- Az lesz a szobád, jó?
Bólintok. Nem újdonság. Amikor nyaranta itt vagyok, abban a szobában szoktam "lakni". A bőröndjeimmel együtt bemegyünk a régi-új szobámba, majd lerakjuk őket a földre.
- Segítsek kipakolni?
- Köszi, de boldogulok.
- Jól van. Ha kell valami...
- Akkor szólok.
Rach mosolyogva bólint, majd kimegy a szobámból. Leülök az ágyamra és körbenézek. Na, nem azért, mert nem tudom, hogy mi hol van. Nem. Sokkal inkább azért, mert most más miatt vagyok itt. Régen a nyár végén hazamentem, most viszont már nem fogok. Már nincs miért hazamennem.
Ami a szoba berendezését illeti, nincs miért panaszkodnom. Balra, az ajtó mellett egy szekrénysor, TV, hifi, DVD-lejátszó, mellette még egy ajtó, ami a teraszra vezet. Ahogy belépünk a szobámba, jobbra van az ágyam, az ablaknál pedig az íróasztal áll. Csupán annyi a különbség az eddigi berendezéshez képest, amit megszoktam, hogy most az asztal felett a falon van egy parafatábla.
Hirtelen ötlettől vezérelve odamegyek az egyik táskámhoz, kiveszem belőle a fotóalbumomat és pár képet kitűzök a táblára. Kissé hátrébb lépek és megszemlélem a művemet. 
A képeken a család és a barátaim vannak. Szomorkásan állapítom meg magamban, hogy bizonyos családtagjaimat már csak itt, a képeken láthatom.
Azért, hogy elhessegessem ezeket a gondolatokat és mert amúgy sem ártana minden cuccomat a helyére raknom, elkezdek kipakolni. Pont végzek mindennel, amikor halk kopogást hallok. Az ajtóban Rach feje jelenik meg.
- Jössz enni? Kész az ebéd.
Homlokráncolva nézek rá.
- Az ebéd?
- Igen. Dél van.
Ezek szerint az egész délelőttöt azzal töltöttem, hogy pakolgattam. Mondjuk, fogalmam sem volt arról, hogy mennyi idő telt el, de legalább most már mindennel készen vagyok. Hivatalosan is beköltöztem.
Rach bejön a szobámba. Körbenéz, majd felhúzott szemöldökkel pillant rám.
- Ki is pakoltál mindent?
- Igen.
Rach közelebb megy a parafatáblához. Rábök az egyik képre.
- Jó, hogy ezt kiraktad.
Elszorult torokkal bólintok. A képen anya van. Na igen, őt már csak fotókon láthatom.
Anya ugyanis majdnem egy éve meghalt. Sajnos beteg volt és hiába voltunk vele orvosnál, már nem tudtak segíteni rajta. A betegség nagyon hamar elvitte. Túlságosan is. Még annyi közös élményünk lehetett volna… de a Sors elvette tőlem. Titkon reménykedem abban, hogy ezért cserébe valahogy majd kárpótol. Bár erre nincs túl sok esély. Hiszen mi helyettesíthet egy anyát?! Semmi. Anya csak egy van. Ezt a mondatot régen olyan elcsépeltnek és nyálasnak tartottam. Most már viszont nem. Tökéletesen egyetértek vele és nyilván olyanok is egyetértenek ezzel, akik hasonlót éltek át, mint én.
Rach hangja zökkent ki az elmélkedésemből.
- Jól vagy?
- Igen, persze. Menjünk.


Ebéd után segítek Rachnek elpakolni, majd kávét főzünk. Épp leülünk az asztalhoz a kávéinkkal, amikor kulcszörgésre leszek figyelmes. Kérdőn nézek Rachre, de ő csak mosolyog. Mivel háttal ülök a bejárati ajtónak, megfordulok. Szembe találom magam Elisabeth-tel, az unokatestvéremmel.
- Szia, Sammy!
Elmosolyodom. Lisa mindig Sammynek hív. Felállok, leguggolok hozzá és szorosan átölelem. Kis idővel később megjelenik Bernd is, Rach férje.
- Sam! Üdv nálunk!
Elengedem Lisát és megölelem Berndet is. Alig, hogy megölelem, érzem, hogy valaki rángatja a nadrágomat. Lepillantok – Lisa dühösen mered rám.
- Hé! Gyere velem játszani!
- Lisa! Hagyd Samet kávézni! Utána biztos játszik veled. 
Rach mosolyogva csóválja a fejét, majd a férjére néz. 
- Kávét?
- Igen, kérek. - Bernd megsimítja Lisa fejét. - Gyere, vegyük le a kabátod.
- Oké. De utána játszhatok Sammyvel?
Bernd kérdőn pillant rám.
- Ha Sam akar veled...
- Hát persze. Csak gyorsan megiszom, jó? - A kávéra mutatok.
Lisa megfogja Bernd kabátjának az alját és elkezdi húzni kifelé. Visszafordulok az asztalhoz. Rach fáradtan sóhajt egyet.
- Kissé hiperaktív.
Elnevetem magam.
- Kissé?! Ugyanarról a személyről beszélünk?
- Ne aggódj! Ha már suliba jár, nem lesz ilyen virgonc.
- Gondolod?
- Bízom benne.
Rach arc kifejezését látva megint nevetnem kell. Pont úgy néz, mint aki épp most harapott citromba.
Mondjuk az tény, hogy Lisa igencsak aktív. Már el is felejtettem, hogy mennyire. Pedig nemrég voltam itt… mikor is? Ja igen, kábé egy éve. Pont azon a nyáron, amikor megtudtuk, hogy anya beteg.
Gyorsan felhörpintem a kávémat, kiviszem a csészét a konyhába és berakom a mosogatógépbe. Tulajdonképpen eléggé felesleges mozdulat, mert simán el is moshatnám, ám mégsem teszem. Ennek igen egyszerű okai vannak. Egyrészt, mert Rachnek az a mániája, hogy mindent berakat a mosogatógépbe, másrészt Lisa nyilván már vár rám és nem akarom megváratni.
Kimegyek a konyhából, vissza Rachhez. Bernd már Rachcsel szemben ül, Lisa pedig Rach ölében van. Amikor Lisa meglát engem, felém nyújtja a kezét. Én persze rögtön felemelem.
- Ugye tudod, hogy nem kell folyton emelgetni?
- Ne már, Rach! Tudod, hogy imádom!
Mintegy reakcióként, még szorosabban ölelem magamhoz Lisát.
- Tudom, Sam. De már ő sem olyan kicsi és előbb-utóbb nem fogod elbírni.
- Inkább utóbb. Addig még emelgetem.
A „vitánkat” Lisa szakítja félbe.
- Sammy, menjünk már játszani!
Mosolyogva adok az arcára egy puszit.
- Jól van. Mit játszunk?
- Kaptam a szülinapomra egy baba házat. Azzal játszunk, jó?
- Oké.
Kifelé menet még hallom Bernd hangját.
- Készülj fel egy játék maratonra!
És akkor még nem is tudtam, hogy nem téved.


Jó pár óra múlva a játékunkat Rach szakítja meg.
- Megjött a felmentő sereg!
Hálásan nézek fel Rachre. Jó, nem arról van szó, hogy nem szeretek Lisával játszani. Sőt! Éppen ellenkezőleg! De azért egy ilyen kis izgő-mozgó kislány igencsak le tudja szívni az energiáimat.
Lisa nyilván nem így látja, mert durcásan néz az anyukájára.
- Ne most, anya! Nem látod, hogy játszunk?
- De igen, kicsim. De most már igazán jöhetnétek vacsorázni. 
Rach megsimogatja Lisa hátát és ad a feje tetejére egy puszit. 
- Kicsim, vacsora után egy kicsit még játszhattok, rendben?
- A baba házzal?
- Azzal, amivel Sam is akar.
- Jó. Sammy is a baba házzal akar, ugye?
Próbálom elrejteni a vigyorgásom – kevés sikerrel. Ha akarnék, se válaszolhatnék mást, mert Lisa boci szemekkel néz rám. Tuti, hogy tudja azt, hogy ha így néz, akkor végem van és nem tudok neki nemet mondani. Jobban belegondolva… szerintem még soha nem mondtam neki nemet semmire.
- Igen, Lisa. Vacsi után a házzal játszunk.
Rach figyelmeztetően felemeli a mutatóujját.
- De csak kicsit. Utána fürdés, aztán alvás.
Lisa lebiggyeszti a száját.
- Jó. De olvashatja Sammy az esti mesét?
- Ha szeretné, akkor igen.
Már megint a boci szemek… Szörnyű. Mikor fogok tudni nemet is mondani neki? Na, nem mintha nehezemre esne felolvasni egy mesét.
Megadóan sóhajtok.
- Oké. Ma este én olvasok fel neked.
Rach elégedetten bólint.
- Akkor ezt megbeszéltük. Most pedig nyomás vacsizni.


Este kissé fáradtan zuhanok be az egyik fotelba. Rajtam kívül csak a nagynéném van a nappaliban.
- Bernd?
- Átment a bátyjához. Nemsokára jön. Lisa?
- Alszik. Remélem.
- Mit olvastál neki?
- A Hófehérkét.
- Azt szereti.
- Igen. Utána meg a Csipkerózsikát.
Rach csodálkozva pillant rám.
- Kettőt is felolvastál?
- Igen.
- Miért?
- Azért, mert kettőt akart.
- Nem kellett volna kettőt felolvasnod neki. Vagy szólhattál is volna...
- Nem volt nagy fáradtság, attól függetlenül, hogy ma érkeztünk meg és az ide úton nem sokat aludtam.
- Tudom. Én se.
Erre a gondolatra halványan elmosolyodom.
- Még jó, hiszen te vezettél.
- Igaz.
Kinézek a teraszajtón. Már kezd lemenni a Nap, de azért még világos van.
- Ki kéne vinni a komposztnak valót. - jegyzi meg Rach.
- Kivigyem?
- Megtennéd?
- Persze.
- Jól van, de utána menj aludni. Pihend ki magad.
Bólintok. Gyorsan kimegyek a tálért, amiben a komposztnak valót tartjuk és kiviszem a kert végébe. Mivel egy kis faluban lakunk, ezért itt fontos a komposzt. Bernd bátyja, Georg mindig elviszi, ha egy viszonylag nagyobb mennyiség összegyűlik.
Hamar megvagyok a komposzttal és elindulok vissza a házba, amikor egy hang rám szól.
- Helló!
Megfordulok. Egy srác áll a kerítés mellett. Gyorsan, lehetőleg úgy, hogy ne vegye észre, végigmérem: széles és izmosnak tűnő vállak, világos, szőkés barnás haj és kékes szem. Tulajdonképpen egész jóképű.
- Szia!
Tétován megállok. Fogalmam sincs arról, hogy csak köszönni akart-e vagy valami mást is szeretne-e mondani, ezért úgy határozok, hogy várok pár pillanatot. Annyi idő alatt csak eldől…
Egy idő után már kissé kínosnak érzem a csendet, úgyhogy megköszörülöm a torkom.
- Én... most bemegyek.
Úgy érzem magam, mint egy idióta. Tuti, hogy hülyének néz. Minek kellett azt mondanom, hogy bemegyek? Lehet, hogy arra vár. Elfordítom a tekintetem a srácról és a házra lesek. Most már jó lenne bemenni… vagy valamit csinálni.
- Még nem láttalak erre.
Visszanézek a srácra. Ő lazán átugrik a kerítésen. Ez mondjuk nem nehéz, mert a kerítés eléggé alacsony. Itt általában a szomszédokat elválasztó kerítések inkább csak dísznek vannak, nem azért, hogy az emberek ténylegesen elkerítsék a területeiket. Keresztbe fonja a karjait a mellkasán, majd lazán nekidől a kerítésnek. Újra megköszörülöm a torkom, mielőtt válaszolnék.
- Pedig már jártam itt párszor.
A srác kérdőn felhúzza a szemöldökét.
- Tényleg?
- Igen, tényleg.
Szóval ennyire felejthető figura vagyok? Hát ez eléggé gáz. Mondjuk én sem nagyon emlékszek rá… bár, eléggé ismerős, attól függetlenül, hogy eddig akárhányszor itt voltam, nem igazán a barátkozás miatt voltam itt, hanem Rachék miatt. De az szinte száz százalékig biztos, hogy már láttam. Csak azt nem tudom, hogy hol és mikor.
- Na és te? Gyakran mész át más kertjébe?
A srác elvigyorodik, majd a háta mögött álló házra mutat.
- Én itt lakom.
Elgondolkozva nézek magam elé. Úgy emlékszem, hogy utoljára itt még Maria lakott a lányával, Sophieval. Talán próbára kéne tennem a srácot… lehet, hogy nem is itt lakik, csak szórakozik velem. Bár, ez teljesen mindegy, mert a kérdésemre úgysem válaszolt.
- És Maria?
- Elköltözött. Még tavasszal. - A srác töprengve végigmér. - Tényleg voltál már itt.
- Miért, azt hitted, hogy hazudok?
A srác megrántja a vállát.
- Ki tudja? Talán.
- Kösz. - jegyzem meg kissé mérgesen.
Pedig eddig totál azt hittem, hogy szavahihető ember vagyok. Erre meg ez a srác… tisztára hülyét csinál belőlem.
A srác ellöki magát a kerítéstől és közelebb jön hozzám. Alig egy karnyújtásnyira áll meg tőlem. Most veszem csak észre, hogy nálam jó egy fejjel magasabb, pedig én sem vagyok túlzottan alacsonynak mondható.
A srác kinyújtja felém a kezét.
- Felix vagyok.
Hát persze! Most már rémlik, hogy honnan volt ismerős. Minden évben – általában nyáron – rendeznek itt egy focikupát. A szomszédos falukból szoktak jönni csapatok. Tavaly, amikor itt voltam, akkor is volt kupa és Rachékkel elmentünk rá. Ott láttam Felixet. Ő volt a nagy sztár. Ő rúgta a legtöbb gólt és persze az ő csapata is nyert.
- Sam. - kezet fogok vele - Idén is volt focikupa?
A keze kellemes meleg és furcsa bizsergés jár át. 
- Még nem. Jövő hétvégén lesz. Érdekel a foci?
Mintha elismerést látnék a szemében. Nyilván már rájött arra, hogy valóban voltam már itt.
Megrántom a vállam.
- Talán.
Megint elvigyorodik. Visszahúzza a kezét. Furcsa, de valamiért hirtelen ürességet érzek.
- Szóval voltál már kupán?
Bólintok.
- Tavaly. Ott már láttalak.
- Tényleg? És? Milyen voltam?
Kissé hátrahőkölök. Eléggé nagyképű és egoista.
- Nem volt ekkora arcod. - válaszolom kissé csípősen.
- Kár, hogy én nem emlékszem rád.
Na jó, most lett elegem. Máskor talán nem sértődnék meg ezen. Mindig is kicsi volt az önbizalmam, de most talán betett az is, hogy fáradt vagyok.
- Jó, mindegy, én most tényleg bemegyek.
Elfordulok tőle, hogy bemenjek, de megfogja a karom. Kérdőn nézek először a kezére, majd Felixre.
- Hé, nem akartalak megbántani... vagy ilyesmi.
- Nem bántottál meg.
- Biztos? Nem úgy tűnt.
- Mit számít az, hogy megbántottál-e vagy sem?
- Hát... nem akarok elveszíteni egy rajongót.
Ekkora pofátlanságot! Kirántom a kezem a szorításából és dühösen ránézek.
- Mondták már neked, hogy baromira beképzelt vagy?
Nem várom meg a válaszát, hanem otthagyom és lazán besétálok a házba.
A fürdőszoba előtt összetalálkozok Rachcsel.
- Minden rendben, Sam?
- Persze, Rach. Lefekszem. Jó éjt!
Beviharzok a szobámba. Még jó, hogy már lezuhanyoztam, úgyhogy nem kell magyarázkodnom Rachnek.
Dühösen ledobom magam az ágyra. Hanyatt fekszek és a plafont bámulom. Felix nagyon felidegesített. Hogy lehet valaki ilyen arrogáns és beképzelt és… és összességében öntelt? Pedig emlékszem arra, hogy tavaly, amikor láttam a kupán, nagyon tetszett. És persze nem csak azért, mert kimagaslóan teljesített. Valóban nagyon jól néz ki. Az mondjuk biztos, hogy nagymenő, mert tavaly is lányok vették körül. Meg a haverjai. Még arra is emlékszem, hogy a focipálya mellé a szervezők padokat és asztalokat is tettek. Lehetett enni és inni is. Természetesen Felixék asztala volt a leghangosabb. Gondolom, a rajongói azóta sem tágítottak mellőle.
Bár, ez nem számít, mert Felix totál hidegen hagy. Igaz, így nehéz lesz, hogy a szomszédunk. De nem számít. Megoldom. Nagy lány vagyok már és különben sem ez az első akadály az életemben, amit el kell hárítanom. 
Elhatározom magamban, hogy mostantól kerülni fogom. 
Úgy érzem, hogy semmi jó sem sülhet ki a kapcsolatunkból. 
Bármilyen jellegű legyen is az.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése